The Moon And The Nightspirit: Metanoia

A kacifántos nevű zenekart jómagam eddig csak hallomásból ismertem. Mármint hallottam a nevét. Viszont amint elindult a friss, ’Metanoia’ című lemezük, nagyjából 2-3 perc múlva tudtam, hogy megint fontos dolgokból maradtam ki. Sajnos nincsen összehasonlítási alapom, mivel nem vagyok tisztában az előző lemezeik hangulati világával, viszont ez egyben lehetővé teszi, hogy mindenféle prekoncepciótól és kényszeres összehasonlítgatástól mentesen tudjak lelkesedni a ’Metanoia’ markánsan egyedi világáért.

Bár a pogány, középkori ihletésű zenék nagyon messze álltak és állnak tőlem, de mint kiderült, ez csak akkor igaz, amikor e stílusok metalzenével elegyülnek. Na, hát attól ma is kiver a víz. Ellenben a The Moon And The Nightspirit zenekara ezt a hangulati világot a másik oldalról igyekszik megfogni, és lássuk be: sikerrel. Az ő zenei megközelítésüket a pszichedelikus hangulat uralja, melynek alárendelnek mindent. Az emelkedett tudatállapot eléréséhez ők a repetitív zene útját választották, ami egy-két ritmus és egy-két dallam sorozatos sulykolásával hajtja a hallgatót egy meditatív állapotba. Ez a szándék bevallatlanul is ott lapul a zenéjükben. Zenei ízlésem okán én nagyon nyitott vagyok az ilyen hatásokra, így hozzám a ’Metanoia’ igen gyorsan utat talált. Bár zeneileg nagyon távol állnak, de bizonyos értelemben ugyanezekkel a mechanizmusokkal operál egy Meshuggah is, csak mindezt más zenei környezetben teszi.

Ám ahogy ásom bele magam a lemezbe, sokszor azt veszem észre, hogy sikerül felfedeznem egy-egy eddig nem hallott új réteget. Kapaszkodnék még egy kicsit ebbe a kifejezésbe: a ’Metanoia’ meglehetősen rétegelt lemez. Itt egészen pontosan arra gondolok, hogy az összhangzás általában a szokásos 4-5 hangszerrel ellentétben itt sokkal több hangszínből áll össze. A fokozás érdekében messze mentek a szerzők, sokszor csak vokálokból hallunk 3-4 sávot, miközben a háttérben rengeteg hangszer duruzsol egyidejűleg. Így annak ellenére, hogy szerkezetében egyszerű zenéről beszélünk, hangzásában messzemenően bonyolult összetételű anyag. A hangulatra valóban a pogány jelző a legtalálóbb, de a szó legnemesebb, természethez bensőségesen közelálló értelmében. Ez a jelleg már akkor is feltűnt, amikor egyetlen sort sem olvastam el a zenekar leírásából. Valamint a pogány jelzőhöz illeszkedik egyfajta öntörvényűség is, ugyanis bár a dalok szerkezete egyszerű, mégis hallható, hogy nem köti őket semmi törvényszerűség, mindegyik más és más.

A szerkezetükről ezt el lehet mondani, a hangulatukról sajnos már nem. Bár nagyon magával ragadó a lemez, de hangulatilag kissé egysíkúra sikerült. Ez már kukacoskodás részemről, de le kellett írnom. A hangzás egészen tükörsima és remekül kiszolgálja a zenei elképzeléseket, az egyetlen gond annyi volt vele, hogy a sok réteg között, a sűrű hangtömegben nagyon meg kell kapaszkodnia a hallgatónak, hogy megértse a dalszövegeket.

Viszont mindent egybevetve azt kell mondanom, hogy zeneileg 2017 már eddig is egy rendkívül különleges év volt számomra, és ehhez masszívan hozzájárult most a The Moon And The Nightspirit varázslása.