Melyik a kedvenc avatárod?: Avatar – Backstage Pub, 2017.04.01.

Április elsején – nem vicc – Avatar-koncert volt. És kirúgtuk a ház falát! Mert az a 150 ember a Backstage Pubban igazi teltházat jelent. Talán a Sotón se voltunk ennyien. Remélem, ez lendületet ad a fiúknak a folytatáshoz! És ha megkérdezik, melyik a kedvenc Avatar-dalod, mindegy, mit válaszolsz, ezen a koncerten biztosan elhangzott.

Mondták, hogy időben induljunk el, naná, hogy elkéstem! Szerencsére mégsem kezdtek időben, így nem maradtam le a kezdésről, csak a tolongásról. Negyed kilenc körül az addigi háttérzenénél hangosabban szólalt meg a Burning Heart a Survivortől, ebből tudtuk, hogy ideje szorosabbra fűzni kötelékeinket a zenekarral. Eljött Ricsosz pár kerekesszékes barátja is, akik az első sorból nézhették a produkciót, mögöttük még jobban össze kellett húznunk magunkat, de sok jó avatáros kis helyen is elfér!

A zenekar a legutóbbi, kétgitáros felállásában kezdett, Moldován György Szabolcs énekelt, Gellér Tomi főgitáros és Paróczi Bence algitáros mellett Kaiser Szilárd szórta sűrűn a basszusokat, míg Szepesi Richárd nyomkodta a tök fölöslegesen fekete-fehér billentyűket és Paróczi Krisztián dobolt. A műsoruk pedig egy időutazás volt, ami visszafelé indult el az időben.

A második lemez dalai szóltak egymás után, a Journey-feldolgozás – Külön utakon – előtti konferanszban kicsit elpoénkodtak a saját sorsukról is („Szerencsére nemcsak a szemetet fújja össze a szél a városban, nekünk is sikerült újra összeverődni.”), majd a Ricsosz egyéb munkái miatt a csapatot gyakran kisegítő Budai Benji is becsatlakozott a dalhoz. Tomi pedig a gyönyörű fehér Ibanez Jemet váltogatta a piros Les Paullal. A Reménysugárnál viszont már megint új ember tűnt fel a billentyűk mögött, ezúttal Szebényi Dani, aki meglepetésemre szólót is énekelt a dalban.

Sajnos egy dalra volt csak hitelesítve, Ricsosz visszatért, vele pedig az újra felbukkanó Szaszkó mellett Kiss Barna is jött, aki 2009-től 2010-ig volt a zenekar tagja, a második lemez írásának idején, ő szintén egy dal erejéig vette át a basszusgitárosi posztot. A Menj békével alatt már újra Kaiser Szilárd basszusozott, de épp csak elbúcsúzni jött vissza, mert megjelent a színen Radnai Viktor Efti, aki seggig érő haját lobogtatva egyenesen Londonból érkezett a koncertre. Ezzel össze is állt az első lemez, 'A szabadság felé' klasszikus felállása a színpadon, és a műsor is ennek megfelelően változott. Efti pedig nyomta ezerrel, ahogy a kezében rögzült. (A koncert után beszéltem vele, akkor mesélte, hogy először furcsa volt újra játszani a dalokat, már nem is nagyon rémlett neki, mit kell csinálnia, de ahogy lefogta az első hangokat, a keze „emlékezett”.) A ventillátort „vajaspistásan” maga elé tette, hagy lobogjon a rőzse!

A szöveg kemény maradt, de a zene lazább lett, amikor Szaszkó akusztikus gitárt ragadott a József Attila-feldolgozáshoz (Harapj, vagy én haraplak!). A Duna-rapszódia után pedig végre beindult a közönség Avatarozása is! A Vérző imát követően Szaszkó felkonferálta elődjét, Danhauser Somát, és elmondta, hogy a Forog a gép volt az első dal, amit meg kellett tanulnia ettől a zenekartól, ezt hallotta először Soma előadásában, csakhogy az előre megírt szetlista szerint a Tiéd a pillanat jött. „P...ba a részletekkel!” – vágta rá Soma, és elkezdte a balladát, melyet Szaszkóval duetteztek végig. A dal végén átadták a nyertesnek, Szebeni Aninak az Efti otthonában talált utolsó demólemezt, amelyet korábban kisorsoltak a Pofakönyvben.

Ezután Soma egyedül maradt a mikrofonnal, és sorra került az ominózus Forog a gép, plusz még a Hűtlen barát is a demóról, valamint A gyertyák csonkig égnek, mely ugyan rákerült a kettes lemezre, de itt, a korai demók között mutatták be az eredeti énekessel. Ricsosz szokásos „Lássam a kezeket!” buzdítása persze célba talált, és a közönség egy emberként lóbálta jobbra-balra kinyújtott karját a balladára. Nagy pillanat volt! Azután elszállt... Szaszkó visszatért, újra akusztikus gitárral, de valahogy ez az elhúzódó lírai blokk már sok volt a közönség egy részének. Vagy csak elfáradtak. Talán kellett volna egy szünet. Mindenesetre azt vettem észre, hogy sokkal szellősebben vagyunk, mint korábban.

Aztán a Holdvilág-árok megint megtöltötte a színpad előterét. Nagy közös éneklés, újabb nagy Avatarozás, ez a siker definíciója. Ricsosz „Gyengusz Young” poénja után a Miért vagyok egyedülre már szinte helyben pogóztunk, a Határ nélkül pedig egy gyönyörű lezárása volt a történetnek, ahol szinte minden zenész újra a színpadon volt és négyen énekeltek szólót. Soma, Szaszkó, Ricsosz és Tomi is kapott egy-egy strófát. A közönség pedig nem tudott dönteni az „Avatar!” és a „Vissza!” buzdítások között, így mindkettőből jutott bőven.

A ráadást az Egyedül ébredek nyitotta, mely nekem annyira eddás, hogy szinte azzal kezdtem az együtt éneklést, hogy „Minden perc egy nehéz nap, minden nap egy hosszú év.” És hiába tiltakozott Ricsosz az interjúban az összehasonlítás miatt, még a billentyű szólója is Talfi stílusú volt. A színész fohásza volt a búcsúzó nóta, melyben kaptunk egy remek gitár-billentyű párbajt, és még egy utolsó lehetőséget a kórustehetségünk csiszolására.

Remek este volt. Kicsit hosszú, főleg, hogy még utána is maradtam csevegni a fiúkkal, de jó élményekkel távoztam. Nem az maradt meg, hogy hány helyen hibáztak a zenészek, mert azt csak akkor számolja az ember, ha egyébként is unalmas az előadás. A zenekar magja, a Tomi, Krisz, Ricsosz, Szaszkó négyesfogat nagyszerűen összefogta a közel háromórás műsort, a többiek pedig örömmel és látható élvezettel játszották el a rájuk osztott szerepeket. Apropó, szerep: Nekem Danhauser Soma kicsit kilógott a csapatból. Ezt nem negatív értelemben mondom, de más volt. Míg a többiek rockerek, ő színész, aki eljátszotta a rocksztárt a színpadon. Nem volt semmi baj vele, csak nekem túl kiszámítható, túl teátrális volt minden mozdulata. Kicsit olyan volt, mint Vikidál Gyula, miután eljátszotta Jean Valjeant a Rock Színházban. Kiveszett belőle a nyers erő, és a helyébe lépett egy tanultabb, de mesterkélt mozgás- és énekstílus. De ez is belefért.

És bár azt mondtam az elején, hogy akármi is volt a kedvenced, biztosan elhangzott, mert minden dalt eljátszottak, ez végül is nem volt igaz. A Vágtass még kimaradt a demóról, illetve egy ember, a Szaszkót 2012 vége és 2014 tavasza közt felváltó Gudics Máté volt az egyetlen, aki nem jött el a meghívott ex-tagok közül, így a második lemez után elkészült egyetlen dal, a vele felvett Szívednek legmélyéről is kipottyant a műsortervből. Illetve – ahogy Tomitól utólag megtudtam – az Anytime, Anywhere is, pedig a Gotthard nagy slágerét bitang jól nyomták a 2013-as Soto-koncert előzenekaraként is. Huh, megint elfáradtam, míg újra átéltem ezt az estét! Csak azon gondolkodom, melyik is a kedvenc avatárom a sok közül.

Mire vársz még? / Álszent angyal / Szívod a vérem / Őrült játék / Külön utakon (Separate Ways) / Reménysugár / Eddig tart / Menj békével / Ébredj fel! / Illúzióhíd / Harapj, vagy én haraplak! / Duna-rapszódia / Hontalanul (Vérző ima) / Tiéd a pillanat / Forog a gép / Hűtlen barát / A gyertyák csonkig égnek / Egy vagy velem / Szívek királynője / Öleld át a lelkemet / Holdvilág-árok / Miért vagyok egyedül? / Határ nélkül /// Egyedül ébredek / A színész fohásza

Szöveg: CsiGabiGa
Képek: Mahunka Balázs