Na, ki a király?: King King, Zeals – A38 Hajó, 2017.03.22.

A zene tulajdonképpen egyfajta zajkeltés. Attól válik befogadható hangok együttesévé, hogy az ember talál benne valami kapaszkodót, valami olyan pluszt, ami számára kellemes érzetet kelt, ami miatt hajlandó odafigyelni rá. Ezért van az, hogy egyesek elkapcsolják a rádiót egy adóról, ha csak megpendül egy elektromos gitár. És ezért van az is, hogy én, aki a blues zenével alapból nem tudok mit kezdeni (a blues rockot alaposan megcifrázó Ben Granfelt szavaival: „Unalmas az a három akkord”), ha egy zenész a hard rock felől közelít a blueshoz, mindjárt könnyebben meglelem azt a vezérfonalat, ami mentén befogadhatóvá válik számomra a blues zene. De ezen az estén mindkét előadóban sikerült felfedeznem valamit, ami zenévé varázsolta az A38-on felcsendült zajokat.

A fellépő két csapat közül Bigfoot kollégám nem találta meg ezt a bizonyos fogódzót az előzenekar által keltett speciális zajhoz, így magamra vállaltam a bevezető sorok írását. Harrisen Larner-Main eddig mind az öt Gary Moore Emlékesten fellépett, igaz, többnyire akusztikus produkciókban, szóval nem volt már ismeretlen előttem, de az önálló zenekarát most láttam először. Az jutott eszembe, hogy amikor a tavalyi megemlékezésen próbáltam összeszedni, hány ország zenészei vannak egyszerre a színpadon, akkor Harrisent – hibásan – az írek közé számoltam. Gary Moore barátjának, testőrének a fia azonban angol. Angol létére viszont elég ír zenét csinál, Thin Lizzy és U2 hatásokat éreztem benne. Úgyhogy nekem átjött a produkciója.

Bár az igaz, hogy több sebből vérzett. Először is, nem szóltak valami jól, de ezt az előzenekaroknál már megszoktuk. Másodszor a basszusgitárosuk egyéb elfoglaltságai miatt hárman léptek a színpadra. Hallottam már szimfonikusokat, kórusokat, vagy csak egyszerűen szintit samplerről szólni, de most először találkoztam koncerten samplerezett basszusgitárral. A két gitáros „agyonakkordozta magát”, ettől aztán egy tömény masszává vált az a zene, ami a videoklipeken sokkal szellősebbnek tűnt. És a lábdobot is sikeresen túltolták, úgyhogy az ember mellében, gyomrában dobogott az ütem a dalok alatt.

A dobosuk ellenben kiváló volt, szerintem jobb, mint a King Kingé, és nemcsak a teátrális mozdulatai miatt, hanem mert kiemelkedő fantáziával és rutinnal ütötte a bőröket. Harrisen pedig remek frontember, bár az igazat megvallva, az Emlékesteken előadott akusztikus produkciók azért jobban álltak neki. (CsiGabiGa)

Setlist: You Light Up / Playing Games / Get Over It / Dark Waters / Silhouettes / Feel It / Take Me In / Hold It High / New Track (még cím nélkül) / Do You Really Care? / Ready To Fly

Hogy én is egy kis okoskodással indítsam beszámolóm, szerintem nagyon fontos, hogy egy előadó megmutassa közönségének a produkcióját, és nem a produkció segítségével önmagát. Ez volt az alapvető különbség az est két fellépője közt. A King King az első axiómának felelt meg, a Zeals pedig a másodiknak. A döntést az olvasókra bízom.

A King King nem mai modern zenét játszik, ők még hisznek a hangszerek erejében, a tehetségben, az élő zene varázsában. Ők még hiszik, hogy akadnak olyanok, akikhez eljuthat zenei mondanivalójuk, akik megvásárolják a hanghordozókat, nem letöltik a világhálóról, ilyen-olyan minőségben.

Rövid átszerelés után jelent meg a deszkákon Alan Nimmo és csapata, a gitáros a már ismert nemzeti viseletben, a kockás piros skótszoknyában feszített. (Még egy közbeékelt megjegyzést tennék: az ismert hanghordozók, és a korábban megismert koncert DVD-jük alapján a buli előtt is állítottam, hogy kitűnő négyes a King King, azonban magyarországi debütáló koncertjük győzött meg igazán tevékenységük zsenialításáról. Hiába, az élő zene varázsa…)

Már az is kellemes meglepetéssel töltött el, hogy rögtön az első daltól kiváló minőségben szólt – szemben a Zeals borzalmas hangosításával –, de ez csak a bevezető volt a zenéhez. Alan nemrég interjút adott magazinunknak, és ebben kijelentette, Paul Kossoff és Paul Rodgers, szóval a Free megváltoztatták az életét. Erre a mondatra ezen az estén döbbentem rá. Alan kiváló énekes és gitáros, ehhez kétség sem férhet. Szemtől szemben jött ki igazán, hogy énekben mennyit tanult Rodgerstől, és bizony gitárjátéka sem nélkülözi Kossoff stílusát. Arról a Paul Kossoffról beszélek, aki érzésem szerint ott van a korszakos brit bluesgitárosok közt, ám róla a szaksajtó vagy közvélemény mindig gondosan elfeledkezik.

A King King zenéje mégsem ilyen. Nem ennyire tradicionálisan gyökeredzik az ősi blueszenében, korántsem annyira nyers, mint a nagy példakép stílusa. Szeretik a hosszú szólókat. Főleg Alan vitte a prímet, sokszor perceken keresztül belefeledkezett hangszerébe, leggyakrabban a Fender Stratocastert pengette, de kezébe került a Gibson Les Paul is. Kérem, klasszikus rockzenéhez klasszikus hangszerek dukálnak, így autentikus, nem? Nagyon jól hozta a dinamikai váltásokat is, kiválóan ért a halkan síró szólókhoz is. Néhány részeg polgártárstól eltekintve (sajnos kettő mellettem sem tudta a pofáját befogni, még ilyenkor sem) a közönség nagyon élvezte ezeket az improvizációkat, és lélegzetüket visszafojtva figyelték a színpadi történéseket.

Persze, nem csak a gitárról szólt ez az est, hiszen a színpad jobboldalán, egy igazi Hammond mögött Bob Fridzema billentyűs játékával végig jelen volt az egy és háromnegyed óra alatt. Ha becsuktam a szemem, olyan érzés kerülgetett, hogy egy képzett jazzbillentyűs dolgozott a színpadon, hiszen az ilyen irányultságú témákat is játszva hozta. Sokszínű játéka nélkül nem valószínű, hogy ilyen lenne a King King zenéje. Természetesen neki is jutott szerep, ha nem is olyan mértékben, mint Alannek. Véleményem szerint ez a zenekar Alan bulija, ezt azonban semmi esetre sem rossz szájízzel mondom.

Egyvalaki – de csak fazonra – kilógott a bandából, ez pedig Lindsay Coulson basszusgitáros. El volt magában a színpad bal oldalán, napszemüveges, divatosra nyírt frizurájú megjelenése, zakós viselete enyhén ficsúros megjelenést kölcsönzött neki. Viszont kiváló, színes játékával erősen, határozottan húzta magával a produkciót.

Ha belegondolok, ez a zene nem felel meg a mai kor követelményeinek, hiszen nincs bivaly, súlyos hangzás, nincs kristálytiszta megszólalás. A King King azt játssza, ami természetes módon jön belőlük. Nem probléma, hogy ma már nem divat egy hosszú hangszerszóló, nem pokoli ritmusú szerzeményeket hallhattunk. Persze a funkkal adtak egy kicsit a popularitásnak. Mondhatnánk, hogy nem korszerű, mégis annyira őszinte, olyan szívbemarkoló muzsikát hallottunk, hogy nem lehetett lelkesedés nélkül hallgatni. Az előzenekar háromnegyed óra alatt nem tudta motiválni a közönséget, a King Kingnek már az első dalnál sikerült, és utána gyerekjáték volt rávenni a zsűrit, hogy működjenek együtt velük: ne csak azok alkossanak, akik a színpadon izzadnak, hanem az előtte levő, kicsit lejjebb állók is.

A mai napig hiszem és vallom, hogy a rockzene klubokban működik a legjobban, (itt jegyezném meg, semmi kifogásom a stadionrock ellen, rengeteg ilyet is láttam) de várom azokat az időket, amikor a King King arénaturnét fog csinálni, és ezrek mozognak nagyszerű, egyéni zenéjükre, és éneklik együtt velük dalaikat. Közhely, de igaz: a zene akkor a legjobb, ha hangszerekből csalják elő és nem gépekből. Ha a zenészekben ott fészkel az érzés, a képesség, hogyan kell megérinteni az instrumentumokat, már lélekből jön a zene. Szerintem a King King tagjai ismerik ezt a titkot. (Bigfoot)

Setlist: Lose Control / Wait On Time / Waking Up / Rush Hour / A Long History Of Love / More Than I can Take / You Stopped The Rain / Take A Look / All Your Life / Stranger To Love /// Let Love In

Szerző: Bigfoot, CsiGabiGa
Fotók és videó: Császár Márta
Köszönjük a lehetőséget a LOTS MUSIC-nak!