Sabaton cirkusz, világszám!: Sabaton, Accept, Twilight Force – Hungexpo, 2017.03.05.

Egy sokismeretlenes egyenlet felé autóztam március első vasárnapjának estéjén. Sok kérdés volt a fejemben a bulival kapcsolatban. Milyen lesz a vadiúj hely, mennyien leszünk, miként sikerül belőni a hangzást egy nem erre a célra épített épületben, mennyi idő alatt jut be a sok ezer ember a terembe, mennyi büfé lesz, mennyire lesznek leharcolt állapotban a zenekarok, stb. Egy részére igen gyors választ kaptam, a mocsok időjárás nem bírta kivárni, míg a magyar rockerhad túl lesz az év egyik legnagyobb koncertjén. A zuhogó eső ellenére nagyon gyorsan bejutottam az ellenőrző pontokon, szerencsére addigra már az Utazás kiállítás bezárt, így nem keveredtünk a „pórnéppel” és a főbejárattal szembeni nagy parkolóban még bőven volt hely. Bent szépen gyülekezett a nép és – talán annak is köszönhetően, hogy a meghirdetett 6 órás kapunyitás előtt már beengedték a közönséget – a Twilight Force kezdésére már egész szép számú közönség gyűlt össze.

A svéd Twilight Force nagy esélyt kapott ezzel a turnéval, és szerintem a turné végén kijelenthetik, hogy részben tudtak élni a kínálkozó lehetőséggel. Mondhatnánk, megint egy idióta zenekar, akik poénnak veszik ezt a fajta muzsikát, vagy legalábbis elég laza keretek közt prezentálják azt. Bevallom, nekem az első lemezük jobban tetszik, mint a tavaly megjelent korong. Amikor az új lemezt meghallottam, egy ismerősnek azt mondtam, új kategóriát teremtettek a metal műfajon belül, ez pedig a „Gumimacimetal”. A Gumimacik sorozatnak volt ilyen zenéje, bár ez annál egy picit keményebb, de az alapok nagyon emlékeztettek arra. És erre a fantasy világra a színpadi gúnyájuk is nagy mértékben épít, a basszusgitáros mintha a Megyéből elszabadult Hobbit lenne, a gitárosok arcuk egy részét kendővel takarták, mint a westernes útonállók, miközben egyikük fején egy Tünde fülre hasonlító kiegészítő volt. Sajnos fényből keveset kaptak a szépen megépített színpadon. (Újabb válasz a kérdéseim egyikére, össze lehetett hozni ezen a helyen is egy nívós színpadot.)

A programot szinte teljes egészében az új lemez dalai tették ki, mutatóba csak egyetlen tétel szerepelt a debütalbumról. Amúgy nagyon jól hozták a lemezen hallható, szintivel alaposan megpakolt muzsikát, és Chrileon hangja is nagyon rendben volt. Őt már amúgy a trackes Sonata Arctica-bulin is megdicsértem, akkor a duettben még Tony Kakkót is leénekelte. Folyamatosan vigyorogva tolták a svédek, egy rövid alkalommal még az énekes is gitárt ragadott, de pár pengetés után letett ebbéli szándékáról, meghagyva azt a hozzáértő zenészeknek. Az látszott, hogy a különböző pózok és figurák mesterien kitaláltak és megvalósítottak voltak, a harmadiknak érkező Riders of the Dawn alatt a két gitáros egy-egy lábát feltette a basszeros két vállára, mint egy 3 pilléres híd, úgy néztek ki.

A fotósárok után hátramentem, kíváncsi voltam, onnan miként szól a cucc, és nem volt túl hangos a motyó, ami a két nagy zenekarra azért jócskán megemberesedett. Picit erőtlennek éreztem, és a nagy térben – a kevesebb embernek köszönhetően – picit kongó volt. Egy kisebb térben jobban érvényesült volna ez a fajta muzsika, annyira nem bombasztikusak a számaik, kellemes hallgatnivalók. A Gates of Glory eredeti, lemezes verziójában Joakim vendégénekel, kíváncsi voltam, beugrik-e arra a pár sorra, de nem, így gépről jött a hangja, amire azért jócskán rádörmögtek a többiek. Egyszer már meggyőzött engem a zenekar, most sem vallottak szégyent, bízom benne, hogy a legközelebbi találkozásunkra már annyira megerősödnek, hogy több idővel és jobb hangzással kápráztatnak el, mert szórakoztatni azt tudnak és ez (is) a lényeg!

A buli után megpróbáltam valami kis üdítőhöz jutni, de a nagyon alulkalkulált büfémennyiségnek köszönhetően az Accept elejére sem sikerült sorra kerülnöm, később 2-3 szám kellett ahhoz, hogy végigérjen a sor és fizethessek az üccsiért. A rocker közönség sört iszik, sokat, és sokan is voltunk, ezt bővíteni kellene a jövőben, ha lesz még itt buli. (Savafan)

Setlist: Battle of Arcane Might / To the Stars / Riders of the Dawn / Flight of the Sapphire Dragon / Gates of Glory / Kngihts of Twilight’s Might

Magamat (is) ismétlem, amikor azt írom, hogy a lemezeladások visszaesése, a letöltések térhódítása azt eredményezi, hogy a bandáknak turnéznia kell. Ezt pedig mi, egyszeri koncertlátogatók alaposan ki kell használjuk. Gyakorlatilag bármilyen zenekar/előadó elcsíphető a környékünkön, és ez jó. Általános iskolában, amikor megfogott a fémzene, egy külföldi banda koncertje csodaszámba ment és teljes őrületet váltott ki. 1985 környékén, ha egy nagyobb banda hozzánk látogatott, az biztosan híradó téma volt. Nem zenei szempontból…

Ekkor még gondolni sem mertem arra, hogy az első metalzenekar, amelynek rongyosra (szó szoros értelemben, mivel magnókazettáról beszélünk) hallgattam akkori albumait ('Metal Heart', 'Russian Roulette'), egyszer majd évente, rossz esetben kétévente jön Magyarországra, és úgy fogom látni, hogy még Budapestről sem kell kimozdulnom. Igen, tudom… évtizedek teltek el, énekescsere történt – meg hasonló apróságok –, szóval ez már nem az a zenekar. De egy olyan bandáról beszélünk, amely többször támadt fel hamvaiból, kezdte újra úgy, hogy az eredeti értékeiket nem adták fel. Az énekes fronton történt csere – habár egy ikonikus frontember helyett kellett találni valakit – nem történhetett volna tökéletesebben, mert egyrészt Udo szintén hazajár hozzánk (az ő bulijait sem hagynám ki), másrészt Mark Tornillo brutál hanggal rendelkezik, ami pontosan passzol az Accept-művekhez, legyen szó az újakról vagy az 1980 környéki régeikről.

Amikor meghallgattam a 'Blood Of the Nations' albumot, az első taktus után tudtam, hogy látnom kell az új felállást. És ezzel sokan voltunk így a világban. Egy csapásra visszatért az Accept a metalvilág színpadjaira. És mellesleg toltak még két olyan albumot, ami talán jobb, mint a visszatérő anyag. Őszintén, hány ilyen banda van manapság, aki 40 év zenélés után meg tud újulni úgy, hogy az eredeti  zenei értékeit, stílusukat, skatulyájukat nem adja fel, hanem tovább viszi, tökéletesíti azt? Wolf Hoffmann és Peter Baltes zsenik. Isten tartsa együtt őket sokáig!

No, de azért írok pár szót az aktuális koncertről is. Gondolom, már tudatosult az olvasóban, hogy nem lehetett rossz a buli, ha ilyen hosszú lében van a bevezető. Bizony, kiváló műsort kaptunk! Jutalomjáték nekik és laza buli a közönségnek. Három hazai koncert után toltak nekünk egy abszolút „Best of show”-t, melyben a legnépszerűbb régiek és a legjobb újak észrevétlenül alkottak kiváló egységet. Igazi lazulás volt a színpadon is. Olyan szerencsés vagyok, hogy az új éra összes hazai koncertjét fotózhattam (Club 202, Pecsa, Barba Negra). Azokon sem éreztem feszültséget közöttük (talán csak a Pecsa-koncerten egy kicsit), de ezt a felszabadult előadást emlegetni fogom. A szokásos színpadi mozgást, grimaszolást, incselkedést a közönséggel és a fotósokkal felülmúlta az összes tag folyamatos mosolygása, örömzenéje. Ilyen egy igazi metal buli. Nem mondom, hogy a vérkomoly bulikat nem szeretem, de ezen az estén mutattak egy kis ízelítőt az „örömmetalból”.

A Barba Negra-buli óta a két új tag – Uwe Lulis (gitár) és Christopher Williams  (dobok) – tökéletesen beilleszkedett, és most ők is felszabadultan tolták az Accept szekerét. Hogy ne legyen minden tökéletes – mert ezt a mi nemzetünk úgysem fogadja el, hiszen ilyenkor zavart érzünk a „Mátrixban” –, megemlítem, hogy Mark hangja most nem volt olyan erőteljes, mint az előző bulikon. Egy-egy kényes részt kicsit „óvatosabban” adott ki a torka.

Szintén negatívum a koncertterem is. Nem pont erre a célra lett kitalálva, de sajnos be kell látnunk, hogy ekkora méretű közönségre Budapesten nem sok hely áll rendelkezésre jelenleg. Azonban mindent egybevetve remek, de igen rövid bulit kaptunk. Ez a közönségszám az, amit megérdemel az Accept, ugyan erős a gyanúm, hogy a Sabaton nélkül ezt nem tudták volna hozni, de hadd ringassam magam álmaimba, hiszen én azt is „elviseltem” volna, ha az Accept a főbanda ezen a koncerten. (Pedig igen látványos volt az este fő műsorszáma is…) (TT)

Setlist: Stampede / Stalingrad / Restless and Wild / London Leatherboys / Final Journey / Princess of the Dawn / Fast as a Shark / Metal Heart / Teutonic Terror / Balls to the Wall

Már a két kezem sem elég ahhoz, hogy megszámláljam, hányszor láttam a svéd csatametalosokat, ebben volt sok külföldi fellépés (4 országban), több hazai koncert előzenekarként és headlinerként, de fesztivál fellépések is. És azt kell mondjam, teljesen megérdemelten vannak ott, ahol. Mindegyik bulijuk egy igazi energiabomba, és még mindig tudnak újat mutatni. Azt nem tudom, hogy elértek-e már a csúcsra, de annak közelében járhatnak, az biztos. Viszont sok mindenben változtattak a mostani körre, azzal gondolom ők is tisztában voltak, hogy a tavasz az európai metal életben erről a turnéról fog szólni, és ha nagyot alakítanak, az jó időre bebetonozza őket az elitbe. Szerintem megtették: bebetonozták magukat.

A koncert kezdésre szerintem túlléptük a 4000-es határt, ami már közel háromszoros Barba Negrát jelent, ahol eredetileg felléptek volna. Végre egy olyan koncert, ahol a helyi adottságok miatt nem kellett lejjebb venni a produkcióból. Többször volt már, hogy a magyar helyszínre nem fért be a turné teljes motyója vagy elmaradt a pirotechnika. Itt most minden adott volt, hogy teljes pompájában tündököljön a Sabaton. Az impozáns és méretes színpadra felkerült a már többször látott tank, most kapott a színpad egy minőségi kivetítőt, amit remekül ki is használt a zenekar, és a végére is hagytak egy csattanót, már ami a színpadképet illeti. A sok találkozásunknak köszönhetően kivétel nélkül minden felállást láttam már. Összeszámoltam: a mostani beugróval együtt 5 dobossal láttam a bandát, és a frissen igazolt gitárossal is most találkoztam először.

A sok változás közül az első rögtön az intrónál érkezett: az eddigi Europe-számot felváltotta a Status Quo által is feldogozott In the Army Now „szabatonosított” változata, ami szerintem tökéletes választás volt. Remélem, hosszú időre megmarad ez az új intró. Ezután jött a szokásos beköszönő szöveg Joakimtól, majd hatalmas robbanások és szikraeső közepette az állandó koncertkezdő nóta következett, a Ghost Division. Aki már egyszer látta a bandát, az tudja, mennyire intenzív kezdése a koncertnek, ahogy beront a négyes a színpad elejére és Joakim kivételével a rőzsék csak úgy repkednek a nagy bólogatásban. Már itt mosolygott a teljes zenekar, a frissen igazolt fiatal gitárost, Tommy Johanssont sem éreztem kilógni a sorból. Már ez alatt a rövid idő alatt is látszott, hogy tökéletesen illeszkedik a csapatba. Remekül gitározott egész este, nem volt olyan érzésem, hogy még fel kell vennie a fonalat és tempót, amit a Sabaton megkíván, bár gondolom, az öregek ezt tudatosíthatták is benne az elmúlt hónapok alatt. Vele kapcsolatban csak egy negatívumot említenék: mivel nagyon jól énekel, sajnáltam, hogy a programból kimaradt a Gott mit uns, amiben a két gitáros szólóban is énekel. Kíváncsi lettem volna a vokálozáson kívüli tudására is.

A kötelező kezdés után újabb újdonság érkezett: eddig nem láttam a bandától olyan koncertelemet, hogy a zenészeken kívül más is a színpadon legyen. Az új lemezes Sparta szám elején 4 harcos vonult a színpadra lándzsával és pajzzsal, ahogy kell, majd az első verzére – lángcsóvák közepette – Joakim is megérkezett egy harcos sisakban és köpenyben. Ez is új a bandától, hiszen Joakim nem szokott ruházatot váltani vagy kiegészíteni, ezen az estén pedig ezt kétszer is megtette, a Carolus Rex alatt svéd katonai zubbonyt véltem felfedezni rajta. Azt nem mondom, hogy annyit öltözködik már, mint Tarja, de közelít hozzá. Amúgy valami apró technikai malőr lehetett a harcos fejfedőben, mert többször is a füléhez nyomta, talán a fülessel lehetett valami gond.

A soron következő, új lemezes tétel az egyik kedvencem a friss korongról. A skótdudás Blood of Bannockburn élőben is egy igazi bulinóta, a kivetítőn pedig tűéles minőségben a számhoz tartozó klipet vetítették. Amúgy az egész este folyamán nagyon sokat adott hozzá a látványhoz és a hangulathoz a kivetítő, az új lemezes számoknál elsősorban az ahhoz tartozó videoklipet nyomtak rajta, persze többnyire a dalszövegek nélkül. Bevallom férfiasan, a két friss tag és a lenyűgöző látványvilág eléggé elvonta a figyelmem a két régebbi zenésztárs, Par és Chris játékáról. Ők a megszokott magas minőséget hozták, de jobban érdekelt, hogy a kisegítő dobos, Daniel Sjögren miként tudja pótolni az apaságra készülő Hannes Van Dahlt. Mert Hannes érkezésével a régebbi, pörgős számok is visszakerültek a programba, látványosan és nagyon impozánsan tud játszani. De azt kell mondjam, beugró hangszeresünk is kiválóan teljesített. Tetszetősen, ugyanakkor megbízhatóan játszott, nem hallottam nagy melléütéseket, mint az előző este szintén beugró dobossal felálló Pretty Maids koncertjén (az igazsághoz hozzátartozik, ott ez a buli hangulatát nagy mértékben emelte!). Remélem, a zenekar nem hagyja ki azt a ziccert – ha már kivetítővel együtt turnéznak –, hogy a friss apuka egy rövid videoüzenetben bejelentkezik, ha minden rendben lezajlott, és párjával, a Nightwish énekesnőjével, Floor Jansennel szülőkké váltak.

Ami szintén változás volt – és csak üdvözölni tudom –, hogy ezen az estén nem csesztek el perceket a poénkodással, illetve a pálinkaivással. A koncert elejétől fogva a törzsközönség már skandálta a „Pálinka! Pálinka” rigmust, de szerencsére Joakim most nem vette fel a kesztyűt, és ez jót is tett a bulinak. Egy rövid időre azért engedtek a csábításnak, de nem ez volt a központi téma. A turné olyan pontos, mint egy svájci óramű: a fények tökéletesen megtervezettek, a pirotechnikai elemek akkor durranak, amikor kell, és akkorákat, hogy ha ez egy kisebb zárt teremben lett volna, a tetőt lepattintja az épületről.

A buli vége felé előadott Night Witches elején – a dobolás ütemére – a tank ágyúiból mini rakétákat lőttek ki a terem szélei felé, majd a zenekar beszállásánál hatalmas robbanással kezdtek bele a számba. De előtte még egy kicsit megpihenhetett a közönség, hogy a folyamatos ugrálás és őrjöngés fárasztó pillanatait kipihenve ráforduljunk a koncert záró harmadára. Az akusztikusan előadott The Final Solution nótában Tommy egy szál billentyűvel támogatta meg Joakimet, és egy nagyon ötletes megoldásnak köszönhetően egy igen érdekes szemszögből láthattuk a koncertet. Valahol a dobszerkó környékére lehelyezett kamera képét vetítették ki a LED-falra, és így hátulról láttuk a tagokat, illetve az öngyújtókat és egyéb világító eszközöket felemelő közönséget. Mintha ezer és egy szentjánosbogár fényeit láttuk volna, nagyon látványos és szívet melengető látvány volt. Ilyen apróságok miatt is emelkedik a banda a többi zenekar fölé.

A ráaádást a Primo Victoriával kezdték, aminek elején a Metallica One-jára emlékeztető pirotechnikai robbanások vezették fel a számot, majd egy hatalmas füstfelhő és szívdobbanást imitáló effekt közepette a színpad egy részén lenyílt egy vasajtó, és a partraszállást imitálva onnan jött ki a zenekar. A szamurájos Shiroyama után is meglepetésként ért, hogy az eddig bevált koncertzáró nótát is lecserélték egy igazi bulizós nótára, a megszokott Metal Crue helyett a To Hell and Back zárta a koncertet, ami végülis nagyon jó választás, mert a közönség még utoljára rendesen kiugrálhatja magát, már ha maradt annyi energiája a végére. Mert amennyire intenzív volt maga a koncert, a közönség is annyira aktív volt: tapsolt, ugrált énekelt, őrjöngött attól függően, hogy a dal éppen mit kívánt meg. És a végére, az outróra is maradt egy kis kedvesség a rajongók felé. A Masters of the World dallamaira először megjelent egy KÖSZÖNÖM BUDAPEST felirat a ledfalon, majd – mint egy filmen – zárásként felsorolták a közreműködőket és a turnéban segédkező embereket. Külön örömteli, hogy több magyar nevet is láttam a listán, örülök, hogy ők is tevékeny részt vállalnak ebben a gigantikus utazó cirkuszban. A stáblista alatt a Hungexpo színpadépítésének time lapse-es felvétele futott, ez is baromi jó ötlet, személyessé teszi a búcsút, köthető a helyszínhez, a végén kiírt DRIVE SAFE pedig szintén egy kedves gesztus. Tudom, ezek apróságok, de jólesnek a rajongóknak, és nem kerül semmibe ez a pár nemes gesztus és törődés.

Setlist: Ghost Division / Sparta / Blood of Bannockburn / Swedish Pagans / The Last Stand / Carolus Rex / Union / The Lost Battalion / Far from the Fame / The Lion from the North / The Final Solution / Resist and Bite / Night Witches / Winged Hussars /// Primo Victoria / Shiroyama / To Hell and Back

Egy szórakoztató fantasy metal koncert után a német matadorok nagyon erős buliját követően egy hihetetlenül látványos, minden ízében profi gigaprodukciót kaptunk ezen az esős vasárnap estén. Az új helyszín szerintem egész jól bevált, persze voltak hiányosságai és furcsa volt a sok tócsa a padlón, ami vagy a beázásnak volt köszönhető, vagy az esős idő és a sok ember miatt a plafonról lecsapódó pára okozta. A büfé mennyisége nagyon karcsú volt, de ezek az apró bakik mind eltörpültek az év egyik legjobb koncertje mellett. A két főbanda a helyhez képest egész jól szólt, de azért hallható volt, hogy ezt a csarnokot nem erre találták ki. A buli előtt sokan hőbörögtek, hogy milyen már, hogy az Accept nyit a Sabatonnak, hová tart a világ, de be kell látni, az Accept jelenleg beférne a Barba Negrába, itt viszont annak közel háromszorosa jött el a bulira. És lehet fikázni a Sabatont (most az is sláger téma), de be kell látni, ezek a srácok a semmiből indulva, rengeteg munkával, önerőből jutottak el oda, hogy egy közel 100 emberből álló produkcióval utazzák be Európát, estéről estére fantasztikus, energikus és nagyon látványos koncerttel szórakoztatják a nem ritkán 10.000 fős közönséget. Mert ez a színtiszta SZÓRAKOZTATÁS magasiskolája! Nálam a zenekar ezzel a produkcióval belépett az elit ajtaján, Európa egyik vezető csapatává lépett elő. Nyáron pedig a cseheknél egy különleges előadást láthatok tőlük: még a nagyzenekaros koncert hiányzik a repertoárból. Nagyon várom, hogy abból a buliból mit hoznak ki! (Savafan)

Szöveg: Savafan, TT
Képek: TT, Dunvael
Köszönet a Hammer Concerts-nek!
További képek ITT