Művészi agresszió: Fleshgod Apocalypse, Carach Angren, Nightland – Dürer Kert, 2017.01.10.

Fleshgod Apocalypse. A jóindulattal is fura nevű zenekar szolgáltatta számomra 2016 legjobb albumát, így talán érthető izgatottsággal érkeztem a Dürer Kertbe. Mert rendben van az, ha egy zenekar letesz egy fenomenális lemezt az asztalra, de hogy ezt élőben miként tudja prezentálni, az mindjárt egy másik kérdés. Röviden? Oltári este volt. Hosszabban? Na lássuk…

Munka kész, vonatra fel. Néhány órácska utazás, egy kis rohanás Budapesten és már ott is vagyok. Ilyen egyszerűnek tűnt. Egészen addig, amíg ki nem derült, hogy szerencsés leszek, ha a Carach Angrent el tudom csípni, de a Nightland koncertjéről biztosan letehetek. Rendkívül szomorú voltam emiatt. Én azok közé tartozom, akik nagyra tartják az előzenekar intézményét. Bár hozzá is teszem – hogy a nagy részük nem véletlenül előzenekar –, és marad is az hosszú ideig, de ha az ember csak egy-két igazgyöngyöt felfedez, akkor már megérte a dolog. Erre örök példám lesz a Sons of Seasons, mely mindössze 40 perc alatt is képes volt felforgatni az akkori világomat, bár azóta sajnálatosan feledésbe merültek.

Az előzetes kutakodás után nagyon szimpatikusnak találtam a Nightlandet, éppen ezért mélyen lesújtott, hogy nem láthattam őket, de engesztelésül álljon róluk itt néhány sor.

A zenekar 2007-ben alakult, 2 EP és egy kislemez után jelenleg a 2015-ben megjelent 'Obsessions' című albumukat promótálják. Ez az első teljes hosszúságú lemezük. Zenéjük death metal gyökerekből sarjad, de ezen belül a mostanában egyre népszerűbb szimfonikus vonalat képviselik, így tökéletes választás voltak a főbanda elé. Szemmel láthatóan fiatal formációról van szó, akikről remélhetőleg hallunk még.

Nos, a Carach Angren is már bőven tépte a húrokat, mire megérkeztem a nagyterembe, ami bár nem volt teltházas, de a megjelent tömeg nagy érdeklődésről tanúskodott. Szinte idejét sem tudom, mikor láttam utoljára ilyen bandát, akik színpadi megjelenésének szerves része az ún. corpsepaint, mely az old school black metal együttesek sajátja. Ehhez képest a hollandus együttes zenéje jóval cizelláltabb megközelítésű volt. Stílszerűen ők is rengeteget merítenek a szimfonikus hangzás nyújtotta lehetőségekből, ezt elég érdekesen ellensúlyozta az, hogy a színpadképük igen szellős volt. Nem is emlékszem, hogy láttam-e valaha ilyen felállást: gitár, billentyű, vokál, dob. Nuku basszusgitár. Ez természetesen hallatszott a megszólaláson is, de fura módon nem vont le a zene élvezeti értékéből.

Az együttes stílusának központi elemei a szellemtörténetek és a horrorisztikus hangulat, ez látszik mind a videoklipjeiken, mind élőben is. A színpadon az arcfestés és a kísérteties fények mellett ez leginkább Ardek billentyűs marionett-szerű mozdulataiból jött át. A hangzásra egyáltalán nem lehetett panaszom, nagyon jó munkát végeztek a pultnál, közelről és távolról is tiszta volt a megszólalás, már amennyire egy black/death metal együttes koncertjén tiszta lehet a hangzás. A kémia is remekül működött, Seregor vokalista igyekezett megfelelő módon tüzelni a hallgatóságot, mely bár visszafogottan, de mégis elismerően állt a zenekarhoz. Azt hiszem, ez a visszafogottság csak a zenekar viszonylagos ismeretlenségének köszönhető, de a magam részéről el tudom mondani, hogy a Carach Angren rendkívül meggyőző és magas színvonalú koncertet adott, habár egy-két dal után már nem éreztem annyira izgalmasnak a zenéjüket. Viszont már csak a színpadi látványviláguk miatt is kár lett volna lecsúszni róluk.

Úgy gondolom, a tavalyi évben áradoztam már eleget a Fleshgod Apocalypse 'King' című lemezéről, aki esetleg lemaradt ezekről az ömlengésekről, elég, ha csak annyit tud, hogy nálam a fent nevezett album kihívó nélkül volt 2016 legjobbja. Ez az aprócska tény talán minden felütésnél jobban árulkodik arról, mennyire voltam izgatott a koncert előtt.

Egyrészt ugye vártam már, hogy láthassam őket élőben, másrészt azért ilyenkor fél is egy kicsit az emberfia, hogy meg tud-e felelni a koncert a szándékolatlanul magasra került elvárásoknak. Ilyeneken gondolkoztam, miközben a várakozás perceiben Rossini, Vivaldi és Mozart zenéi szóltak a hangfalakból. Na, ilyet sem hallottam még egy metalkoncerten… Csalódnom ezután sem kellett, ugyanis a hatásos intro után az olaszok kérlelhetetlenül berobbantak a színpadra az In Aeternum című nótával, és onnantól kezdve be is voltam szippantva, mint poloska a porszívóba.

Mármint nem tudom, voltatok-e már ilyen koncerten, de az egész olyan volt, mint egy szülinapi zsúr, ahol megkapsz minden ajándékot, amire valaha is vágytál. Azt hiszem, a taljánok is érezték, mekkora telitalálat volt ez a legutóbbi album, ugyanis a koncert masszív gerincét adták a 'King' dalai. Természetesen sorra kerültek elő az előző albumok is, de valahogy azokról is sikerült kiválasztani a legexkluzívabb mesterműveket. (Igyekszem érzékeltetni, hogy mennyire jó volt a setlist, de erről majd olvashattok a végén.)

A lényeg az, hogy minden egyes dal egy óriási katarzis volt, egyetlen egy üresjárat sem volt a koncerten. A Carach Angren után érezhetően feltekerték a hangerőt is, legalábbis az első sorokban már-már kásásnak hatott a hangzás, de kicsit távolabbra kerülve a színpadtól már sokkal elfogadhatóbb volt a dolog. A turné elején különleges látványvilágot és műsort ígért a zenekar, itt nem tudom, hogy pontosan mire gondoltak, de az biztos, hogy a visszafogott romantikus stílusban berendezett színpad és a zenére kiválóan rímelő fények megtették a hatásukat.

Véleményem szerint a Fleshgod Apocalypse az első olyan zenekar, akik igazán egyedi és hagyománytisztelő módon nyúlnak hozzá a klasszikus zenei hangzáshoz/dallamvilághoz, nagy hozzáértéssel és megfelelő változtatásokkal építik be azt a saját zenei víziójukba. Ez egy nagyon groteszk, de meglepően jól működő elegyítése a hagyományos barokkos/romantikus dallamoknak a szélsebes és erőszakos death metallal. Fentebb írtam, hogy amíg rendezték a színpadot, ténylegesen klasszikus zenét hallhattunk aláfestés gyanánt, számomra már ez is bizonyította, hogy a zenekar nem viccel, amikor igyekszik házasítani ezt a két stílust, melyek oly távol állnak egymástól, mint semmi más.

Mint ahogy a Fleshgod-jelenség is több ember hathatós együttműködésének eredménye, ez tökéletesen leképeződik a koncerten is, ugyanis a színpadon nincsen főszereplő. Vagyis egy kicsit mindegyikük az. A koncertmester, Tommaso Riccardi bár viszonylag szűkszavúan, de mégis hatásosan kommunikál a közönséggel, Francesco Ferrini hiába áll gyakorlatilag háttal a közönségnek, még így is látszik, mennyire benne van abban, amit csinál. Cristiano Trionfera és Paolo Rossi tökéletesen belakják a színpadot, Veronica Bordacchini igazi primadonna módjára mozog a színpadon, makulátlanul tisztán énekelve, Francesco Paoli pedig nem véletlenül lépett be az utóbbi évben kedvenc dobosaim igen szűk, de annál elitebb csapatába, ugyanis embertelenül jól játszik. És itt nemcsak arra gondolok, hogy gyors, mint egy géppuska, hanem azokra a leheletnyi finomságokra is, melyekkel folyamatosan színesíti és megunhatatlanul izgalmassá, egyedivé teszi játékát. Hát tessék, megpróbáltam visszafogni magam, de mégiscsak sikerült rajongóként áradozni a koncertről.

Fentebb már tettem egy megjegyzést a setlistre, amit most egy kicsit ki is fejtenék. Mint írtam, a műsor zömét a 'King' dalai adták, ez az album van annyira sokrétű és sokszínű, hogy akár egyedül is elvigyen egy teljes estét a hátán, viszont szerencsére ennyivel nem elégedett meg a zenekar. Előkerült az előző két album is, viszont azokról úgy, ahogy mondom: csak és kizárólag a legzseniálisabb tételek. Nem volt véletlen a szülinapi zsúr-hasonlat sem, ugyanis talán egy kivétellel az összes személyes kedvencemet hallottam, ami után azért elég nehéz nem a rajongás hangján beszélni egy koncertről.

A műsor eleje egy az egyben a 'King' bevezetője és első dala volt, tökéletes alapozásként. Utána sorban jöttek az együttes legerősebb tételei, külön kiemelném 2016 egyik legütősebb dalát, a Cold As Perfectiont, de ugyanitt említhetném a már csak technikailag is lenyűgöző The Foolt vagy a The Egoism című dalt, ami alatt már a közönség is derekasan megőrült, velem együtt. De ugyanakkor volt itt egy rendkívül eposzi Syphilis is, amit nem gondoltam volna, hogy valaha hallani fogok élőben. Aztán megszólalt a Minotaur is, ami az utóbbi évek egyik legsúlyosabb dala, és zárásként ott volt a The Forsaking, ami pedig az egyik legdrámaibb szerzemény, amit a metal irodalom az utóbbi időben produkált. Mindebbe még a viszonylag ismeretlen legelső albumról is belefért az In Honour of Reason. Ja, ki ne felejtsem a 3 tonna össztömegű Gravityt se!

Nem tudom, mit mondhatnék, ez egy tökéletes koncert volt.  Az egész zenekar 100%-ban odatette magát, profi módon kezelték még a bakikat is. (A Cold As Perfection alatt sajnos elszállt Cristiano Trionfera gitárja, de hamar urai lettek a helyzetnek.) Ehhez hozzájön a tökéletesen összeállított koncertműsor, a makulátlan zenészi teljesítmények, a színpadkép, a zenével összehangolt világítás, ami wgyébként Dansh avatott kezének munkáját dicséri, innen is pacsi neki. Úgyhogy aki nyitott a végletekig technikás, de egyben hihetetlenül zeneien és érzékenyen megformált, fogcsikorgató brutalitású, professzionálisan megkomponált zenékre, annak van egy jó hírem: ez a zenekar egyben hozza mindezt.

Summázva: a szélsebes tempóban feltörő Fleshgod Apocalypse összehozta 2017 egyik legerősebb koncertjét, már január 10-én. Igen, van képem ilyet mondani. A koncerthez száraz vörösbort és penne all arrabbiatát ajánlok, desszertként pedig egy könnyű gyümölcskelyhet, valamint egész este zúgó füleket.  

Setlist: Marche Royale / In Aeternum / Healing Through War / Pathfinder / Cold As Perfection / The Violation / Epilogue / Gravity / The Fool / The Egoism / Syphilis / In Honour Of Reason / Minotaur (The Wrath Of Poseidon) / The Forsaking

Szerző: Wardrum
Fotók: TT
Köszönet a Concerto Musicnak!
További képek ITT