„Szándékosan készítettünk olyan lemezt, ami nem fél provokálni és belemenni a konfliktusokba”: Interjú a Tankcsapdával

November 22-én jelent meg a Tankcsapda különleges, feldolgozásokat tartalmazó dupla lemeze. Ennek apropóján egy minikoncerttel egybekötött sajtótájékoztatót és dedikálást tartottak a megjelenés napján a Barba Negra Music Clubban.

Az eseményen a sajtó képviselőin kívül a lemezen szereplők közül is megjelentek néhányan, ott volt többek között Ákos, Charlie, Tóth Gabi, Deák Bill Gyula, a Wellhelo zenekar, a Magna Cum Laude, Lotfi Begi és az eseményen fellépő Harcsa Veronika - Gyémánt Bálint duó is.

A kérdező szerepét – az akkor már a Class FM-től kirúgott – Rákóczi Feri vállalta magára, és a Tankcsapda bevonulása előtt Harcsa Veronikáék előadták a lemezen is szereplő Múlik című számot. Majd jöttek a srácok, akik szépen elmesélték, hogy miért is született meg a lemez, illetve milyen volt feljátszani a dalokat. Szóba került a lemezről lemaradt dal miértje is, majd a meghívott vendégek is elmondták, milyen kapcsolatban álltak a Tankcsapdával, mielőtt megkapták azt a felkérést. Persze mindenki megtiszteltetésnek érezte, hogy szerepelhet az albumon, és mindenkinek sikerült egy neki kedves dalt kiválasztani, ami persze megy az egyéniségükhöz.

Picit beavattak minket az alkotás folyamataiba is, majd a Tankerek eltűntek átöltözni, hogy pár számot élőben is megmutassanak az egybegyűlteknek. A turné fullos színpadképét pakolták fel a színpadra, piróval meg miegymással, ami azért nem kis mennyiségű cucc, pláne, hogy mindezt „csak” 2 szám kedvéért, de ez a profizmus.

Amúgy a Mindenki valakié és a Cívisváros blues volt a két előadott nóta, a LED-falon a Hobo-dal feldolgozáshoz passzoló debreceni felvételekkel kiegészítve. A felhívás győztese, a Pennhurst zenekar is tiszteletét tette a rendezvényen, akiknek a számhoz készült friss videoklipjüket is bemutatták az előbb említett kivetítőn.

A sajtótájékoztató után a rajongók beözönlöttek a terembe és kezdetét vette a több, mint 4 órás dedikálás és fotózkodás. A srácok minden aláírtak, csak néha kellett tenni egy kis pihenőt, hogy a fáradt gőzt leengedhessék. Akkor annyira pörgős napjuk volt a Tankoknak, hogy nem volt idő egy alaposabb interjúra, így a teltházas vecsési buli előtt ültem le beszélgetni a srácokkal, a megjelenés óta eltelt időszakról és a lemez fogadtatásáról. Elmesélték min lepődtek meg a lemezzel kapcsolatban, mi volt a célja a lemeznek, mit kellett titkolniuk Zakk Wylde előtt, miért nem kerülhetett rá a lemezre egy jól sikerült feldolgozás és miért lett a Pennhurst zenekaré a lehetőség, hogy felkerüljenek a lemezre.

Hard Rock Magazin: Nagyon gyorsan lett tripla platina az új lemez [ami egyébként az interjú óta már négyszeres platina – szerk.]. Számítottatok erre a sebességre?

Fejes Tamás: Inkább bíztunk benne!

Lukács Laci: Személy szerint engem meglepett a tempó. Nyilván az előző lemezek sikereiből kiindulva sejtettük, hogy ez is jól fog fogyni, de, hogy ilyen nagy lesz az első hullám, arra nem számítottam.

Sidlovics Gábor: Számomra az volt kérdéses, hogy nem színtiszta Tankcsapda-dalok, hanem feldolgozások kiváltanak-e ekkora érdeklődést.

FT: Én mondtam! (nevet)

SG: Valóban, a Tomi mondta, de bennem azért volt egy kérdőjel, és örülök, hogy Tominak megint igaza lett.

FT: Nem az a lényeg, hogy kinek van igaza…

LL: De! De! Tomi, hidd el! (nevet)

FT: Engem is meglepett, hogy ilyen gyorsan megtörtént ez, de ez köszönhető Bakó Csabinak, aki igen jó marketinggel támogatta meg a lemezt. (közben Csabi röhögve készíti a fotókat)

LL: És nem véletlenül választottuk a sajtótájékoztatóra és a 4 órás dedikálásra a Barba Negrát. Több szempontból is jó döntés volt, többek között azért, mert a közelben van egy MOL-kút, így aki akarta, már közvetlenül az új lemezt tudta dedikáltatni. Az embereknek közel háromnegyede már az új lemezzel jött.

SG: Volt, aki hozott 10 lemezt, mondtuk is neki, hogy miatta lett aranylemez! (nevet)

HRM: Olvasva pár lemezkritikát és kommentet, elég széles skálán mozog a lemez megítélése. Most nemcsak a megszokott rocker és Tankcsapda-közönség formált véleményt, hanem a feldolgozott dalok és a ti dalaitokat feldolgozó előadóknak a közönsége is. Gondoltátok, hogy ennyire megosztóak lesznek a vélemények?

LL: Ez konkrétan kimondott cél volt.

FT: Hogy hullámokat generáljunk.

LL: Nem csak a saját közönségünket győzködjük arról, hogy milyen faszák vagyunk, mert ők úgyis tudják, hogy ez így van. (nevet) Engem a gyors fogyás mellett az lepett meg, hogy jóval kevesebb fikát kaptunk, mint azt előzetesen vártam. Meglepően sok dicsérő kritikát kaptunk az egész projektet illetően.

FT: Én a sajtó pozitív hozzáállásán lepődtem meg egyértelműen, a sajtó nagyon hozsannázta. (Kivéve Sixx barátunkat [Index újságírója], aki tényleg a barátunk, és amikor mutattam neki részeket akkor tetszett neki, amikor pedig megjelent, már nem.) Mondhatom azt, hogy zenekari cél volt (sokat szoktunk beszélgetni, hogy miként tálaljuk a kiadványainkat, merre vegyük az irányt), és ez szándékosan egy ilyen lemez lett, ami nem fél provokálni és nem fél belemenni a konfliktusokba. Illetve van egy olyan célja is – amire büszkék vagyunk –, hogy egy rockzenekar tud olyat elindítani, hogy több generációt összefogjon, vagy leültessen egy asztal mellé, illetve, hogy virtuális vitát nyisson az „ákososok” és a „tankcsapdások” között. Nemrég kiment egy videó arról, hogy Ákosnál jártunk a stúdióban, és ez is elindíthat egyfajta kommunikációt, de hogy milyen stílusban kommunikálnak az emberek egymás között, arra mi nem tudunk felelősséget vállalni. A zene végülis a kultúránk egy része, és Laci nagyon jól fogalmazta meg egy interjúban, hogy nem falakat szeretnénk építeni, hanem falakat lerombolni. Semmi probléma nincs azzal, ha a különböző zenei stílust kedvelő emberek normális hangnemben beszélgetnének a zenéről, és a kapocs mondjuk egy Tankcsapda-feldolgozás. De hogy ez milyen stílusban történik, az nem a mi dolgunk, mindenki saját magát minősíti azzal, hogy milyen ordenáré, paraszt stílusban esik a másik torkának. Az emberek egymást ölik, egy idő után pedig magáról a zenéről már nem is beszélnek. De ez már az ő problémájuk, mi megtettük, amit meg kellett tenni, és szerintem jó dolgot csináltunk, mert mégiscsak elindult egyfajta kommunikáció olyan emberek között (is), akik nagy valószínűséggel soha nem kommunikálnának egymással.

HRM: A sajtótájékoztatón mondtad is, hogy a zene mindenkié.

FT: Ákos fel is hívta a figyelmemet, hogy ezt nem csak én mondtam. Anyukám ének-zene tantermében volt a falra kiírva ez a Kodály-idézet, onnan „loptam”.

HRM: Akkor ezek szerint az volt a célja lemeznek, hogy a mai fiatalokat megismertesse régi együttesekkel, illetve hogy az idősebb rajongókat megismertesse a mai Tankcsapdával?

LL: Tomi jól fogalmazta meg az előbb: ez egy generációkat összefogó törekvés volt részünkről, és azt gondolom – látva az eladásokat –, hogy maximálisan beváltotta a küldetését, pedig csak alig két hete jelent meg. Az első hullámai már lefutottak, de szerintem ennek a lemeznek hosszú távon lesznek hozadékai. Adott esetben úgy is, hogy minket is megismer egy olyan fiatalabb réteg, aki a Tankcsapdát egy idősödő, hosszú hajú, köpködős meg nem tudom még milyen sztereotípiákkal ellátott zenekarnak gondol, illetve egy csomó más stílusú embert is a rockzene felé fordíthat. Legalábbis megmutathatja azt, hogy nemcsak az a zene, amit kommerciális rádiókban hallhat, hanem vannak más zenei stílusok, amik legalább olyan értékesek, mint a kereskedelmi rádiók kínálata.

FT: Azt gondolom, hogy aki érti ezt a lemezt, annak nem kell megmagyarázni a célját. A feldolgozás nem azt jelenti, hogy eljátszom az adott dalt, hanem feldolgozom, bátran belenyúlok és ezzel vállalom a konfliktust. Én ezért becsülöm például a Wellhello zenekart, mert egy Tankcsapda-lemezen egy Tankcsapda-számot bevállalni az egy kibaszott nagy kihívás. Mert egyértelmű, nem hülyék ők sem, sőt, nagyon is képben vannak a srácok. Ott iszonyú nagy felháborodás lesz. Ugyanígy Ákosnál is, aki egy Agyarországot bevállal, odarendel egy kórust és munkát fektet bele. Lehet fikázni meg lehet ugatni, de alapjában véve ez a zenéről szól, és megtisztelő, hogy ezek az emberek az általunk interpretált nótákat újraértelmezve, a saját képükre formálták. Egyértelmű, hogy nagyon sok embernek nem fog tetszeni az Ákos vagy a Wellhello féle feldolgozás, de sokaknak pedig igen, és ez a jó ebben. Nem elvenni meg gyűlölködni kell, hanem adni, adni és adni kell az embereknek, és ez egy nagyon fontos üzenet. Aki azt várja el egy Ákos- vagy egy Wellhello-feldolgozástól, hogy Tankcsapdás legyen, az nem érti, hogy mi az a feldolgozás. Ennek pont ez a lényege. És ha valaki alapból nem szereti a feldolgozásokat, vagy nem tud ezekkel mit kezdeni, akkor ne hallgasson feldolgozásokat! Ez egy ilyen műfaj. Az omegások körében többen leírták a Tankcsapda-feldolgozással kapcsolatban, hogy az eredeti omegás verziónál jobbat nem lehet csinálni, pont kiöltük belőle a lényeget, a tankcsapdás körökben pedig sikeres lett a szám. Ezzel mi tisztában vagyunk, és ezzel semmi gond nincsen. Biztos voltam benne, hogy a fiatal az öregebbel vagy a fiatal a még fiatalabbal, a rocker a diszkóssal vagy a rapperrel valamilyen szinten összekacsint, és lesz egyfajta közösség. Ez tök jó dolog, olyan ez, mint egy zenei fesztivál, ahova több fajta stílust kedvelő ember jár, és mégis tudnak kultúráltan, egymás mellett szórakozni. De sajnos el kell ismerni, hogy van egy pici hangos réteg, aki ordenáré módon reagál, de azokhoz mi nem szólunk. Ők elvannak a maguk kis kommentháborúiban, de minket hál istennek a sikereink, a platinalemezeink és a teltházas koncertjeink foglalkoztatnak.

HRM: Ha már szóba kerültek a ti feldolgozásaitok: Miután kiválasztottátok az adott zenekart, mi alapján választottatok dalt? A szövege vagy egy jól átírható riff, esetleg maga a dal mondanivalója miatt?

SG: Érdekes dolog, mert az egész lemez egyik katalizátora az évekkel ezelőtt a turnébuszban részegen hallgatott és énekelt Edda-szám, a Torony volt.

LL: Nem úgy voltunk részegek, max szalonspiccesek. (nevet)

FT: Ja, úgy nagyon! (nevet)

SG: Ez az Edda-szám konkrétan az egyik kiváltó oka volt a lemeznek, mindhármunk közös kedvence. Jól el lehetne ezt játszani mai hangszereléssel – gondoltuk akkor –, és utána jött az ötlet, hogy kéne csinálni egy ilyen lemezt, viszont pont ez a dal nem szerepel rajta. Egyszerűen nem tudtuk elkapni. Hasonlóan el tudtuk volna játszani, de nem az volt a cél. Pont a Torony nem akart életre kelni, és így az Eddától lett egy másik dal, ami viszont egyből meglett és tök jól működött. Sokszor ilyen dolgok döntöttek a kiválasztásnál, mert hiába írjuk le a papírra, hogy Edda: Torony, ha mégsem működik.

LL: Pedig addigra már kész volt pár nóta – kis túlzással néhány dal csak úgy kiszaladt a kezünkből –, és így volt mihez hasonlítani, hogy milyen az, ha sikerül egy feldolgozás. A Torony pedig nem akart működni, pedig többször visszatértünk rá, próbáltunk a tempóval játszani, de egyszerűen nem akart összejönni. Amit pedig kérdeztél, a zenekarok és a dalok kiválasztása egy közös munka volt értelemszerűen, de valóban, amiket elmondtál szempontokat, azokat mind figyelembe vettük, ha nem is minden dalnál. Mennyire voltak fontosak nekünk, mennyire voltak fontosak a magyar zenetörténelemben, az adott dal mondanivalója, mennyire áll jól nekünk a szövege, mennyire passzol hozzánk. A szövegekbe való belenyúlásnak nem az volt a célja, hogy mindenképpen nyúljunk bele, pont az Edda-dalnál nyúltam bele alig a szövegbe. Van olyan nóta – a Cívisváros blues –, ahol a cím is megváltozott, mert abba meg annyira bele akartam nyúlni, érted? Nem az volt a cél, hogy minden dalt forgassunk ki saját magából – és szerintem nem is forgattuk ki saját magukból –, egész egyszerűen csak átengedtük a saját magunk szűrőjén, ahogy a Tankcsapda, Tomi, Sidi és Laci játssza vagy értelmezi ezeket.

HRM: Akartam is kérdezni, hogy mi a nehezebb: saját élményekből, nulláról megírni egy dalszöveget, vagy belebújni más bőrébe – akár évtizedekkel korábbra –, és azt Tankcsapdásítani?

LL: Nem kellett beleképzelnem magam senki bőrébe, pont azért választottuk ki ezeket a dalokat, mert úgy éreztük, hogy ezek a Tankcsapdának is jó állnának. Ha mi írtuk volna ezeket, akkor simán lehetnének Tankcsapda-nóták. Egyik másik kritika meg is jegyezte, hogy például a Mindenki valakié nóta lehetne akár egy új Tankcsapda-szám is, ha nem tudnák az emberek, hogy létezett az eredeti Charlie-dal még 91-ből. Én is ezt gondolom. Az volt a cél, hogy tényleg csak olyan dalok kerüljenek az albumra, amik egyébként lehetnének akár Tankcsapda-számok is. Ilyen értelemben véve, ha az egyes korongról beszélek – amin mi dolgozunk fel számokat –, az egy Tankcsapda-lemez. Egy sima, 12 dalt tartalmazó album, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a dalokat nem mi írtuk, hanem mások, sokkal korábban.

HRM: Nekem is ez ugrott be az első hallgatáskor, hogyha nem ezek a szövegek lennének, hanem teljesen újakat írtál volna, akkor simán lehetnének Tankcsapda-dalok, amik felférnének bármelyik anyagotokra.

LL: Egyébként meg nem nehezebb vagy könnyebb a szövegek tekintetében, ez egy teljesen más munka volt, és nem csak nekem. Nyugodtan mondhatom, hogy mindhármunk számára egy egészen másfajta munkametódus volt. Mindenféle szempontból, már a próbahelyi fázistól a stúdiózásig, elég ha csak annyit mondok, hogy most dolgoztunk először úgy, hogy a legutolsó hangszer, amit felvettünk az a dob volt. Meg kell hogy mondjam, én személy szerint roppantul élveztem ezt az egész dolgot, egy következő szintre léptünk, ami hangzásban, hangszerelésben gondolkodásmódban, zenei értelemben vett kommunikációban egészen új távlatokat fog megnyitni előttünk.

HRM: Ha már a Charlie-dal szóba került: Sidi! Jól érzem azt, hogy a dal elején, az első verze előtt olyasmi témát hallok, ami Zakk Wylde korabeli Ozzy stílusban íródott? Köztudott, hogy nagy rajongója vagy Zakknek.

SG: Abszolút! Valóban úgy van, ahogy mondod, de az a vicces az egészben, hogy ez Tomi ötlete volt zeneileg, csak engem meg rá tudott venni. (nevet)

FT: Nem volt nehéz! Szerintem az a Tankcsapdának az ereje, hogy bárhonnan is jön egy riff vagy egy ötlet, remekül tudok gitártémákat szájjal írni! (nevet) És ezekre mindenki reflektál, azért tudnak olyan erős dalok születni, mint a Mi a fasz van. Az emberek azt gondolják, hogy itt külön-külön készülnek a dalok, pedig nem. Van olyan, hogy valaki csinál egy szinte kész dalt, de az is feldogozódik a Tankcsapda műhelyében. De egyébként jól hallottad azt a témát. Én úgy dolgoztam ezzel a lemezzel, hogy a srácok kiírták nekem, hogy milyen számok kerültek képbe, és azokat hallgattam. Amúgy szeretek autóban dolgozni fejben, akkor próbálgattam szájjal meg aggyal, hogy mi illene ezekhez a dalokhoz. Sidinek eldzsidzsiztem a témát, és onnantól kezdve már egyértelmű, hogy a riff és az íz az Sidié, mert neki benne van mindkét ujjában Zakk Wylde. (nevet)

LL: Van neki három is, amit koncerten használ! (nevet)

SG: És, hogy ellenpontozzam ezt a dolgot, a koncerteken ezt a dalt egy Zakk Wylde signature gitáron játszom.

FT: Ha Ozzy vagy Zakk Wylde-témákról beszélünk – melyek hatással vannak ránk –, abban nem sokat kell egymást győzködnünk. Sőt, már most is van kialakulóban ilyen Zakk Wylde-szerű kezdés.

LL: Olyannyira Zakk Wylde modellel játssza Sidi ezt a dalt koncerten, hogy ez a széria, ezek a hangszerek abban a hangszergyárban készülnek, ahol Zakk Wylde-é is. Voltunk kint a gyárban és hamarabb fogtuk a kezünkbe ezeket a hangszereket. Ő délután ment az új hangszereiért, mi pedig délelőtt jártunk ott. (nevet) Mondták is, hogy ezt ne mondjuk el Zakknek, hogy Sidi hamarabb játszott az ő gitárjain, mint maga Zakk. (nevet)

SG: A lemezre visszatérve, egyébként vannak benne egyértelmű áthallások, amikre direkt hangsúlyt is fektettünk. Például a Jövőből jövő lövő nóta munkacíme az volt, hogy „a kornos”, nem véletlenül tettünk bele skótdudát, mivel a Korn és a skótduda összefügg, így adta magát a dolog, hogyha már ennyire kornos a nóta, akkor szórjuk meg picit a tetejét, és skótduda is legyen benne. Vagy ott az Auróra-dal. Laci mindig mondta, hogy szeretne egy ilyen kántálós-kiabálós, slayeres, Tom Araya-féle megmondós, szögletes témát, és akkor megcsináltuk kimondottan slayeresre.

LL: Ha valaki azt mondja, hogy ez olyan, mint egy Slayer, akkor persze, szándékosan csináltuk olyanra.

SG: Nem tudod egy Slayer-számra sem ráhúzni, hogy annak a koppintása, de a hangulata, a stílusa olyan. Talán jobban meg tudtunk engedni ennyire egyértelmű hatásokat más külföldi zenekaroktól, mert itt úgy éreztük, hogy szabadabb kezünk van, és picit messzebbre elmehetünk ilyen szempontból. 

FT: Vagy ott van a Bonanza Banzai-tól a Jel, amiben pedig direkt benne hagytuk a rammsteines billentyűt. Ez azért jó – ahogy Laci is mondta –, mert ez a mi végletünket is nyitogatja az új lemezzel kapcsolatban. Tök jó, hogy ezzel a zenei kirándulással olyan dolgokba kóstoltunk bele, ami egyébként a következő lemezre lehet hatással, ott sokkal bátrabban fogunk belenyúlni dolgokba. Olyan hangszerelési eszközökbe is, amik eddig nem feltétlenül tartoztak a Tankcsapda repertoárjába.

LL: Nyugodtan írd le, hogyha valaki attól tartana, ne tartson, mert igen, lesznek Wellhello-számok is a következő lemezen. (nevet)

HRM: Sok zenekarnál már szerves része a koncertprogramnak egy-egy feldolgozás. Külön-külön mondjátok el, szerintetek melyik szám lesz biztos befutó erről a lemezről a koncertműsort tekintve, mondjuk 3-5-8 év múlva?

SG: Kezdem én, mint rangidős. Én azt szeretném – tök őszintén –, ha ez mindig változna. Szerintem mi olyanok vagyunk, hogy egy bejáratott formulát nem feltétlenül szeretünk azért sokáig csinálni, mert bejáratott. Szeretünk új húrokat feszegetni, és bízom benne, hogy sokáig és mindig más dalok lesznek a repertoárban.

LL: Olyan szépen beszélsz Sidi, hogy mindjárt megkönnyezem. Komolyan! (nevet) Amikor ennek a lemeznek az ötlete felmerült, akkor nem az volt az elsődleges cél, hogy a koncertrepertoárt bővítsük, mert így is van egy csomó olyan dal, amit soha életünkben nem játszottunk. Azt, hogy évekkel később játszunk akár csak egy dalt is erről a lemezről, ki tudja. Viszont az is igaz, hogy a mostani koncertprogramban is van olyan Tankcsapda-dal ’89-ből, a ’Baj van!!’ anyagról a Kapd el! című korai opusz, amit 25-26 éve nem játszottunk. És most egyszer csak bekerült a koncertprogramba, ráadásul élvezzük is játszani. Arra, hogy évekkel később játszunk-e erről az anyagról egy vagy akár több számot, és mit, nem mernék konkrét választ adni.

FT: Megmondom őszintén, ezeket a számokat rendszeresen én speciel nem szeretném játszani. Azt gondolom, a zenekar erőssége mindig is a saját számokban volt. Ez egy tök jó balhé, tök jó, hogy megcsináltuk, és azt gondolom, hogy a kellő időben. Jól sikerült és elégedett is vagyok vele, de ez olyan dolog – ahogy Laci is mondta –, hogy néha egy koncerten bedobni belőle olyan nótát, amit a közönség megkedvelt, miért ne. De azt, hogy ennek a lemeznek a sikerét meglovagolva turnézgassunk és erőltessük, azt nem érzem. Azt gondolom, a zenekar van annyira kreatív és termékeny, hogy ezt a kiadványt kiheréljük ebben az évben, vagy max az év elején, és utána az újabb tervek felé nézünk. Sokkal jobban izgat minket, hogyha ezt a sikert kiélveztük, a lóvét megszámoltuk és jól elköltöttük, utána elkezdjünk új számokat írni.

LL: Azért, hogy még több lóvét keressünk! (nevet)

FT: Mindannyiunkat az inspirál, hogy még jobb lemezt, még jobban megszólaló albumot és még komolyabbat készítsünk. Ez egy jó kirándulás volt, aminek borzalmasan örülünk, de nem hiszem, hogy ez a zenekarnak egy korszakalkotó pontja lenne. Azok nem mi lennénk, ha ebbe a sikerbe kapaszkodva a nyári fesztiválokon 4-5 számot is megmutatnák erről a lemezről.

SG: Itt tényleg arról van szó, hogyha elő is veszünk egy-egy dalt, azt nem azért tesszük, mert azt szeretik a legtöbben. Most játsszuk a Charlie-nótát, és nagyon szeretik, de nem mindig ezt fogjuk elővenni, annak ellenére sem, hogy sikeres feldolgozás készült belőle.

FT: Sidi biztos, a Maradj velem!-et fogja erőltetni, mert abban biztosan lehet szemezni az első sorokban álló csajokkal. (nevet)

LL: Én például remélem, hogy a Kispál-nótát egy párszor eljátsszuk majd, mert az egy koncerten jól működő darab, szerintem.

HRM: Ahogy elnézem, a Charlie-nóta lesz a közönség nagy kedvence, bár nekem személy szerint a Beatrice- és az Auróra-feldolgozás tetszik a legjobban.

FT: Ez nem kérdés. Mert lehet erős csapás egy Edda-nóta, de ne felejtsd el, hogy a Charlie stílus összefogó sztori. Nagyon nagy közeget fog át, mert egy Eddának vagy Beatricének anno, vagy most a Tankcsapdának kurva erős csapásvonala van. Generációk nőnek fel rajta, és nagyon büszkék vagyunk rá, de a Charlie olyan stílusú, hogy a nagyerdei koncertre elmegy az orvos, a rocker, a szakmunkás, a diszkós, mindenki. Nincs kifejezetten Charlie-rajongó olyan értelemben, mint mondjuk beatricés, de mégis egy kurva széles réteget fog át. Nincs, aki nem ismeri.

HRM: A lemezen szerepel a Tankcrew csapat. Elképzelhető, hogy egy nagyobb vagy különleges bulin átadjátok a terepet nekik, mondjuk egy szám erejéig?

FT: Csak előtte megeszek valami mérgezőt! [anno ételmérgezés miatt egy fél koncerten Fejes technikusa játszott a banda európai turnéján – szerk.]

LL: Se megcáfolni, se megerősíteni nem tudjuk ezt az információt! (nevet)

HRM: Klipet terveztek erről a lemezről?

LL: Igazság szerint nem. Azt nem mondom, hogy soha nem lesz egyik dalról sem klip, mert soha ne mond, hogy soha, de olyan értelemben véve promóciós klip, mint amit a zenekarok egy új lemezhez köthetően csinálnak, nem lesz. Viszont, mivel ez egy dupla album – és most elsősorban a saját lemezünkről beszéltünk eddig –, a második korongról már kijött két klip, sőt most készül a harmadik, és szerintem lesz még másnak is videója. Ilyen értelemben véve ennek a kiadványnak már most is van két klipje, ha úgy nézzük.

FT: Nekem egy tök jó klipes ötlet ugrott be a reggeli könnyítés során, bár még nem is mondtam a srácoknak, de majd elmesélem nekik. Szerintem a videoklip is elvesztette azt a fajta értékét, ami régebben volt. Most már szinte folyamatosan szarod ki a videókat, pedig szerintem jobb, hogyha csinálsz egy kurva jó klipet – mivel előtte várják az emberek, hogy megnézhessék –, mint az, hogy félévente kiteszel valamit, hogy megnézze nyolcszázezer-egymillió ember. Ha van valami apropó, esetleg tök jó sztori, amihez lehet kapcsolni, akkor jó, de csak úgy készíteni a vakvilágba, hogy valamit kitehessünk, annak nem sok értelme van.

HRM: Az általatok feldolgozott előadók közül járt bárki is a stúdióban, hogy tanácsot adjon?

FT: Nagyon érdekes volt. Pont mentem feldobolni az Életfogytig Rock ’n’ rollt, és Kóbor a stúdió másik felében éppen felénekelt valamit. Mondom, mi van? Laci lebeszélte vele, hogy vokálozni fog a számban? Aztán kiderült, hogy az Omega a másik részen vette fel az anyagát. Nem is tudott Meki róla, mert Benkő Laci bácsival beszéltük meg az egészet, örült neki, tök jó fej volt. Az Omega zenekar emberi szempontból csillagos ötös!

LL: A kérdésedre is válaszolva, nem volt olyan, hogy bejöttek volna. Hobó volt az egyetlen, aki kicsit belefolyt a munkába, éppen csak annyira, amennyire telefonon és e-mailen keresztül lehet egy olyan dalba, aminek a szövege a legjobban át lett formálva. Ő volt az egyetlen, aki a szó jó értelmében véve beleszólt a munkába és tanácsokat adott. De még ő sem jött el a stúdióba.

HRM: A sajtótájékoztatón is elhangzott, hogy az Illés zenekar volt az egyedüli, aki végül nem engedte megjelentetni az átdolgozott számot. Ez vonatkozik arra is, hogy koncerten sem játszhatjátok, vagy ezek után már nem is akarjátok?

FT: Egy az egyben eljátszhatnánk, de mi a fasznak. Mi fel akartuk dolgozni, illetve fel is dolgoztuk és Laci nagyon finoman belenyúlt a szövegbe, ami által ez a London-don-don-don eltűnt, és tök jó lett. Igazából megfosztották az embereket egy jó Illés-átirattól.

HRM: Mindhármatoktól azt hallottam, hogy az egyik legjobb átdolgozás lett az Illés-szám.

LL: Nem is az, hogy a legjobb… Tomi mondta egy interjúban, hogy azért sajnáljuk nagyon, hogy ez a dal lemaradt a lemezről, mert ez lehetett volna a lemeznek a „bulidala”. Olyan bulizós, kicsit olyan, mint a Rió. Lazulós, amire a rockdiszkókban ugrálnának az emberek. Igazából azzal, hogy a Szörényi és Bródy nem engedték ezt a dalt megjelenni, ezzel egyértelműen a közönség veszítette a legtöbbet.

FT: Mi is, abból a szempontból, hogyha a művész urak hamarabb szóltak volna, nem pedig a leadás pillanatában, akkor mondjuk tudtunk volna csinálni például egy LGT, egy Piramis vagy egy Karthago-dalt. Nagyon sok mindent tudtunk volna még csinálni, és ilyen szempontból duplán szar az egész sztori, mert fölvettük, időt, energiát, pénzt áldoztunk rá, a hangmérnök megkeverte és kurva jó lett, majd a végén befingják, hogy mégsem. Meghúztunk egy határt, hogy eddig és ne tovább, már ami a feldolgozandó zenekarokat illeti, és e miatt másik szám maradt le a lemezről. Duplán basztak ki velünk és a közönséggel, de a sors iróniája, hogy a lemez megjelenése után egy héttel a művész urak menedzseri irodája megkeresett minket (mert a két szerző nem ereszkedett le a mi szintünkre, ezért csak menedzserekkel tudtunk tárgyalni), hogy az iroda szeretné elkérni egy készülő darabhoz az Adjon az ég! című számot, mert Alföldi Róbert rendező megjelölte ezt a számot is a zenés színdarabhoz.

LL: Kérték az engedélyt, hogy felhasználhassák, és mi mondtuk, hogy természetesen igen!

FT: Azért, mondtam mást is nekik! (nevet)

LL: Ok, de nem volt kérdés, hogy igen, és nem ültünk rajta heteket. Persze, csináljátok! – mondtuk.

FT: Hozzáteszem, hogyha nem is beszélnek velünk Szörényiék, csak annyit írnak, hogy köszönjük srácok a megkeresést, de ilyes fajta projektben nem szeretnénk részt venni, akkor az korrekt, és semmi gáz. Nem is kell velünk szóba állni, de az, hogy lebegtetnek minket, meg az utolsó időpontig váratnak, amikor már gyártásba kellett volna leadni az anyagot… nagyon kutya volt az egész.

HRM: A második lemezen szereplő előadókat úgy választottátok ki, hogy vajon kik lehetnek azok, akik merészen át tudják formálni a Tankcsapda-számokat a saját stílusukhoz igazodva?

LL: Igen, ez volt cél, hogy azok az előadók, akiket felkértünk, a saját képükre formálják a dalokat, és adott esetben a szövegbe is nyugodtan belenyúlhatnak, sőt bíztattuk is őket erre, hogy vegyenek el vagy tegyenek hozzá, ha úgy gondolják. De nem azért ez a 14 előadó szerepel a lemezen, mert erről a 14 előadóról gondoltuk, hogy majd meg tudja csinálni ezt a feladatot, mert másik 14 előadó is meg tudná csinálni, akár rockzenekarok is, akikkel amúgy jóban vagyunk. Sokkal inkább azért lettek ők kiválasztva, mert egy széles palettát szerettünk volna megmutatni. Ezért szerepel egymás mellett az Ektomorf és mondjuk Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint. Stílusában nagyon messze vannak egymástól, mégis egymás utáni trackként szerepel egy lemezen a két dal.

HRM: A Music FM reggeli műsorát Bocsi miatt szoktam hallgatni, de annak az adónak az egyik zászlóshajója Lotfi Begi, aki szintén szerepel a lemezen. Ezek után már egy olyan rádiócsatornán is hallható lesz Tankcsapda-szám, ahol korábban elképzelni sem lehetett volna.

FT: Pontosan ez a lényeg, meg a Tankcsapda nevével ezek után bárhol, bárki, bármilyen zenei szegmensben összefuthat. Magyarul a Tankcsapda egy olyan brand legyen Magyarországon, ami megkerülhetetlen.

LL: Lehet minket emiatt fikázni, ha valakinek ez a koncepció nem tetszik, annak el tudom fogadni a véleményét, de hogy ez koncepcionális volt, azt meg ők fogadják el tőlünk.

HRM: Mi döntött a Pennhurst zenekar mellett? Érkeztek esetleg nagyon egyedi feldolgozások is a pályázatra?

FT: Szerettem volna egy új jetskit, és beígérték! (nevet)

LL: A legtöbb lóvét ők rakták le az asztalra! (nevet)

FT: Megvettek minket kilóra, ennyi! (nevet) Rengeteg feldolgozás jött, szarabbnál szarabbak és rengeteg jó is, de akármennyire is színes ez a lemez, ebben a sztoriban egységesen azt gondoltuk, hogy ugyan voltak nagyon jó, másfajta stílusú feldolgozások, de mindenképpen a rockzene mellé szerettünk volna állni. Azt gondolom, vagyunk akkora zenekar, hogy mindenképpen támogatást tudjunk adni egy olyan ígéretes zenekarnak, mint a Pennhurst, akik a stílusukban egész jót alkotnak. És ezzel megint a rockzenét támogatjuk, bármennyire is nem értik meg az emberek, hogy egy Wellhello vagy egy Lotfi Begi feldolgozással is A rockzenét támogatjuk. Ezt van, aki érti és van, aki nem. Nem hiszem, hogy ezt nekem meg kéne magyaráznom, hogy ez miért a rockzene támogatása. Ez egy jó ügy, és mindenféleképpen lesz folytatása a Pennhurst zenekarral, mert nem csak egyszeri lehetőséget akartunk adni, hogy mennyire kurva jó fejek vagyunk. De azt még meglátjuk, miként tudnánk segíteni őket.

LL: Azt még hadd tegyem hozzá a Pennhurst történethez – mielőtt bárki rosszra gondolna –, hogy soha nem hallottunk róluk ezelőtt. Nem az volt, hogy valakinek a haverja vagy rokona kapcsolatban áll a zenekarral.

FT: Mondjuk álarcban játszanak, a faszom se tudja kik szerepelnek a bandában! (nevet)

SG: Volt szimfonikus zenekarral felvett anyag, meg fuvolás, sőt még mese is volt, olyan, mint az Alma zenekar.

FT: Na, azért mit kaptunk volna! (nevet)

LL: Volt filmzenére átírt dal is, a Lélekhangokbólt hangszerelték át, és tényleg olyan volt, mintha valami horror film zenéje lett volna. Ja, és volt country is. Igen széles spektrumból kaptunk dalokat.

HRM: December 29-én már a jubileumi, tizedik évzáró koncertet adjátok a debreceni Főnix csarnokban. Készültök valami meglepetéssel a koncertre, illetve mit lehet tudni a bulival kapcsolatban?

LL. Önmagában az a tény, hogy egy ekkora méretű helyen (az ország második legnagyobb fedett csarnoka az Aréna után) már tizedik alkalommal játsszunk, nekünk és a közönségnek is különleges élmény. Aki valaha volt már debreceni évzáró bulin, az pontosan tudja, hogy ennek a helyszínnek és koncertnek valóban van egy semmi mással össze nem téveszthető atmoszférája, és biztosak vagyunk benne, hogy ez most sem lesz másként. Két vendégünk lesz: a harmincéves jubileumát ünneplő szintén debreceni „őskövület”, a Diktátor, és egy nagyon is friss és lendületes új csapat, a Useme. Ezt követően nyomunk egy vaskos, kétórás, hangos és látványos bulit, vagyis ez egy valóban egész estés szórakozás lesz mindenkinek.

Készítette: Savafan
Fotók: Savafan, Bakó Csaba