Graham Bonnet Band: The Book

írta CsiGabiGa | 2016.12.10.

Megjelenés: 2016

Kiadó: Frontiers Music

Weblap: http://grahambonnetband.com/

Stílus: hard rock

Származás: 

Dalcímek

Értékelés

Ha könyvet kéne írnom Graham Bonnetről, valahogy így kezdeném: Graham Bonnet óriási rock-torock, de hátrafésült rövid hajával, színes zakóival és nyakkendőivel sosem volt egy rocker fazon. Leghosszabb hajjal még egy 1968-as felvételen láttam, ahol a Gibb fivérek slágerét énekelte. Amikor Ritchie Blackmore felfedezte, bekerült a rockzene körforgásába. Annyira, hogy az 1981-es szólólemezére ('Line-Up') maga Jon Lord jelentkezett, de együtt játszhatott rajta Cozy Powell-lel, Micky Moodyval és a Status Quóból Francis Rossival is. A nagy nevek ellenére csupán egy kétslágeres, feledhető lemez lett belőle. A Michael Schenker Group zseniális 'Assault Attack' lemezére viszont – melyen az ex-UFO gitáros partnere volt – máig sokan emlékeznek. Sajnos a turné kezdete előtt lelépett, majd a viharos szakítás után megalapította Alcatrazz nevű zenekarát, ahol olyan – pályájuk elején járó – gitárosok csatlakoztak hozzá, mint Yngwie Malmsteen (még a Steeler és a gitármuzsikát új alapokra helyező debütalbuma előtt) és Steve Vai (a Zappától való elszakadás és első szólólemeze között).

Aztán a lufi kipukkant, bár fantasztikus orgánuma miatt máig hívják vendégénekesnek ide-oda. Leghíresebb formációja azóta az Impellitteri volt, melynek két lemezén is énekelt, de 14 év eltéréssel, valamint a japán Anthem – melynek 'Heavy Metal Anthem' című újrafelvett válogatáslemezén ő énekelte újra a dalokat – továbbá az alulreklámozott, és így már a megjelenésekor halálra ítélt Blackthorne formáció, melyben Bob Kulick oldalán ereszthette ki hangját. (Szolgálati közlemény: idén kiadták a Blackthorne második, "elveszett" albumát 'Don’t Kill The Thrill' címmel.) De egy Police-tribute lemezen még Don Airey-vel és Gary Moore-ral is együtt szerepelt, a Taz Taylor Banddel pedig végre meglátogatta hazánkat is. Az már a mi szégyenünk, hogy mindössze 50-en voltunk kíváncsiak rá, miközben aznap Samantha Fox fellépésén 1000 ember tombolt. Mit mondjak: a popdíva mellbedobással győzött. Azóta nem sikerült igazán maradandót alkotnia, már a szólólemezekről is leszokott (1999-es az utolsó), nagyjából a Rainbow - MSG - Alcatrazz örökségből él, azzal haknizik hol Graham Bonnetként, hol Alcatrazz featuring Graham Bonnet néven, most legutóbb pedig a Graham Bonnet Band nevet vették fel. A névválasztás nem véletlen, hosszú idő után először érezheti úgy, hogy állandó és megbízható társakkal dolgozhat, elsősorban Conrado Pesinato és Beth-Ami Heavenstone személyében. Időközben hozzájuk csapódott Mark Zonder (ex-Fates Warning) dobos is, az utolsó pillanatban pedig régi cellatársa, az ex-Alcatrazz billentyűs Jimmy Waldo is csatlakozott (a tavalyi 'My Kingdom Come' EP-n még Derek Sherinian nyomkodta a billentyűket).

Az új lemez zenéjén leginkább az érződik, hogy ezek a zenészek már nagyon belerágták magukat a Bonnet-diszkográfiába. Kellett is, hiszen ennek dalait játsszák élőben. Elsősorban az Alcatrazz-vonalra koncentráltak, így fordulhatott elő, hogy a nyitó Into The Night egy God-Blessed Video / Night Games keverék lett, míg pl. a Where Were You kétszólamúsága a jellegzetes Kree Nakoorie-dallamra emlékeztet. De ez legyen a legnagyobb bajunk! Jó újra hallani Graham hangját, és ezt a fajta zenét, ráadásul értő kezek közül (ki tudja, lehet, hogy Pesinato karrierje is most indul majd be igazán). Bár leginkább talán az utolsó Alcatrazz-albumra, a 'Dangerous Games'-re emlékeztet, ahol a Rick Derringer és Alice Cooper gitárosaként elhíresült Danny Johnson nyomta a kötelezőt, de sokkal inkább a japán piacra szánt lemez lett, mint az előzőek. Csodálom is, hogy nincs rajta valami japán témájú dal, mint az Ohayo, Tokyo. De jól hasznosítják a Rainbow-ban tanult, dalokon belüli sebességváltást is, Zonder a kétlábdobos témáktól sem riad vissza, de a belassulásoknál is elsüt pár finomságot.

Bonnet hangját hallani nagyon jó, most is ugyanolyan erős és ugyanolyan magasan szárnyal, mint régen, pl. a Riderben olyan magasakat énekel a háttérben, mint régen az Island In The Sunban. Hogy ez hányadszorra sikerült, vagy milyen stúdiótechnikával tették tökéletessé, nem érdekel. A pasas akkor is egy tálentum, hogyha a tavalyi-idei koncertfelvételeken már meg-megbicsaklik is a hangja a magasaknál. (Michael Voss be is hívta a Michael Schenker Fest DVD utómunkálataihoz.) Igazi börtönvokál dukál a dalokhoz, mint anno az Alcatrazzban. Pesinato remek gitáros, bár nincs olyan jellegzetesen egyedi játéka, mint a Blackmore - Schenker - Malmsteen - Vai társaságnak, akikkel korábban Bonnet együtt dolgozott, az Alcatrazz featuring Graham Bonnet gitárosának, Howie Simonnak (ex-Jeff Scott Soto) a színvonalát viszont simán megüti. Ezért is nem értem, miért a Graham Bonnet Band nevet választották a produkcióhoz. Az Alcatrazz brand talán még jobban eladható lett volna (ráadásul Jimmy Waldo belépésével két ex-tag van a csapatban). Az előzetesen megjelentetett dalok talán a lemez legjobbjai, nekem még a Rider tetszik nagyon, illetve a címadó The Book, mely a Rainbow-klasszikus Lost In Holywood lüktetésére emlékeztet. Az azért kár, hogy a 'My Kingdom Come' két dalát nem tették rá bónuszként.

A bónuszlemez egy amolyan "mi is el tudjuk játszani" típusú újrafelvett válogatás. Ami pedig el is várható, hiszen koncerteken már legalább két éve játsszák ezeket a dalokat. Különösebben nem tesznek hozzá semmit, engem leginkább arról győzött meg ez az összeállítás, hogy a Schenker-dalok mennyire erősek még ma is. Őszintén szólva a Russ Ballard-sláger és a Lost In Hollywood kivételével még a Rainbow-számokat is verik.

Pontszám: 8