Első Hallásra – 2016. október-november

A 2016-os év utolsó Első Hallásra rovata érkezett meg, amiben az erős felhozatallal büszkélkedő október és november hónapok kiemelt lemezei feszültek egymásnak. Papíron nem lett volna egyszerű dolgunk, hiszen volt itt új Bon Jovi, Alter Bridge, Sixx:A.M., Pretty Maids, Metallica és Glenn Hughes alkotás is, ráadásul Graham Bonnet újra aktivizálta magát, sőt még az In Flames is megpróbált valami sokkal jobbat előkaparni, mint legutóbb, és akkor az Avenged Sevenfold nagy rössel és hirtelenséggel kiadott albumát még nem is említettem sok más lemezzel egyetemben. Szóval remek kiadványok sorakoztak fel a rajtvonalnál, végül azonban sokak meglepetésére nem a fentebb említett csapatok és előadók közül futott be a győztes.

Testament: Brotherhood Of The Snake (8,5 pont)

TAZ: A thrash metal szerelmeseit elkényeztette ez az év, hiszen a műfaj krémje mind új anyaggal jelentkezett, ráadásul nem is akármilyennel. Azonban hiába a hatalmas felhozatal, a Testament végül utcahosszal nyert mindenki előtt. Új, ’Brotherhood Of The Snake’ című lemezük duzzad az energiától és mindent elsöpör, nem is tudom, hogy mikor lelkesedtem legutóbb ennyire Chuck Billyék új anyaga iránt. Felesleges taglalni, hogy mi merre hány méter, hiszen mindenféle kecmec nélkül, bele a közepébe attitűddel hasít a levegőbe az első riff, majd minden halad a maga útján, a dalok magukért beszélnek. Nemcsak e két hónap, hanem az év egyik legjobb lemezéről van szó. (Pontszám: 10)

karpatisz: Eric Peterson és társai egy brutális anyagot tettek le idén az asztalra, ráadásul ’Brotherhood Of The Snake’ dalait megismerve azt mondom, hogy megérte kivárni az októberig tartó pici csúszást. A két gitáros produkciója egyszerűen lehengerlő, de a ritmusszekciónak sem volt könnyű dolga, hiszen az irgalmatlan tempó szinte a lemez végéig megmarad. Chuck Billyre sosem volt jellemző a túl sok ének, de most úgy érzem, sikerült megtalálnia a megfelelő arányt az üvöltés és az éneklés között. Egyetlen hibája a lemeznek, hogy nem hagy a hallgatónak elég időt a szusszanásra két dal között a „kígyó”, ettől függetlenül így november végén már kijelenthető, hogy nemcsak a thrash műfajban, de az összesített év végi listákon is dobogós lehet ez az alkotás. (Pontszám: 9)

Pálinkás András: Jól indul a 'Brotherhood Of The Snake'. Azonnal felismerhetőek a Testament-védjegyek, a riffek vastagok és kemények, mint a megkövült tehénszar, a szólók felérnek egy villámcsapással, a mindenható Steve DiGiorgio basszusgitárja pedig két perc alatt változtatja homogén pempővé az agyadat. Aztán valahol a lemez közepe felé mintha elfogyna a lendület, és kissé ellaposodik a mulatság. Helyenként egészen rutinmunka, de azért tisztességes thrash csapás a legendás zenekartól. (Pontszám: 7)

Metallica: Hard Wired...To Self Destruct (7,8 pont)

Pálinkás András: Az ízléstelen borító egy meglepően erős korongot rejt, sőt sokan azt mondják, hogy a 'Hardwired...to Self-Distruct' a legjobb Metallica-lemez a Fekete óta. Engem ugyan Hetfieldék még egy kiadványukkal sem tudtak megsérteni (valami perverz módon még a 'Lulu'-ban is láttam fantáziát), de az tény, hogy jó újra lendületes thrash metalt hallani tőlük. Az egyetlen hiba, hogy túl hosszú az album és nem egységesen magas a színvonal. Ha 3-4 dalt valami bónuszkiadványra száműztek volna, akkor a kilencest sem sajnálnám, de így csak egy szép kövér nyolcas a vége. (Pontszám: 8)

TAZ: Megérkezett az album, amire már oly régóta vártunk, és végre ez egy olyan lemez Hetfieldéktől, ami méltó a csapat történelméhez. Mindezek ellenére azért tegyük hozzá, hogy ennek is vannak gyenge pontjai. Sok helyen érezni azt, hogy túlnyújtják a dalokat, a három-négy percre elegendő ötleteket hat-hét percben tálalják elénk, ami okoz némi csömört egy idő után, de ez legyen a legnagyobb bajunk egy Metallica-lemezzel, hiszen tudjuk, hogy legutóbb több sebből is vérzett a srácok produktuma. Az mondjuk érdekes, hogy az év első felében megjelent kiváló Death Angel-album, és a szintén friss Testament nem váltott ki ekkora örömünnepet, pedig a pályatársak igencsak köröket vernek a ’Hard Wired...to Self-Destruct’-re. (Pontszám: 8)

Dzsó: Az utóbbi kábé húsz évben jóformán csak fanyalgást hallani a Metallica új lemezeinek megjelenése kapcsán, mert vagy az ősrajongók szedik le róluk a keresztvizet vagy a fekete lemez óriási sikerén és befogadhatóbb hangzásán nevelkedett második vonal. Ezúttal szerencsére nem Viszockij-verseket zenésítettek meg és nem betonkeverőkkel kísérleteztek az egyedi sound érdekében, hanem tényleg leástak a gyökerekhez, ez jó! Ami viszont nem jó, hogy nem érzem azt, hogy ez az anyag 8 évig érlelődött volna, sokkal inkább, hogy nagyon muszáj volt már kiadni az albumot. Még inkább érzem azt, hogy Euterpé éppen, hogy homlokon csókolta őket. Szerintem nincsenek nagy dalok a lemezen, és ezzel nem a Nothing Else Matters-féle fülbemászásra gondolok. Szót érdemel az album bizarr grafikája, és szintén szót érdemel – igaz, hogy más értelemben – Lars Ulrich idegesítő dobsoundja, amivel nem vagyok kibékülve. Viszont egységes teljesítményt nyújt a banda, dühös, nyers és hiteles alkotást tettek le az asztalra, ezt nem lehet elvitatni tőlük. Jár a 9 pont! (Pontszám: 9)

Glenn Hughes: Resonate (7,6 pont)

Adamwarlock:  Úgy gondolom, hogy Hughes papa az év talán legjobb rockalbumát tette le az asztalra. Kifogástalan minőségben szólalnak meg dalai, és engem kilóra megvásárolt azzal, hogy végre olyan lemezt hallhatok, ahol a basszus ott szól, ahol kell, ahol a helye van. Basszerek kezébe a hangmérnöki stafétát! A kezdő nóta címéhez mérten Hughes-i mércével egy meglehősen kemény albummal van dolgunk, és ez a keménység hatalmas lendületet ad a produktumnak. Az ember 65 évesen 25 éveseket szégyenített meg 2016-ban. (Pontszám: 9)

TAZ: Glenn Hughest hallva mindig elmondom, hogy „szeretnék én 65 évesen így zenélni”. Egyszerűen nem öregedik a pali (mármint a színpadi aktivitást és teljesítményt tekintve), ráadásul új dalai hihetetlenül dinamikusak és frissek, a fáradtság, öregség jeleinek nyoma sincs. Legutóbbi szólólemeze óta a Black Country Communion, a California Breed és a Voodoo Hill kapcsán hallhattunk róla, most azonban ismét összegyűjtötte saját legjobb dalait, amiket ’Resonate’ címmel csapott le elénk. Sok magyarázatot nem is kell hozzáfűznöm az albumhoz, hiszen egy veretes hard rock anyagról van szó, ami játszi könnyedséggel iskolázza le a feltörekvő hard rockereket (is). El sem tudom képzelni, hogy mi lesz velünk Glenn nélkül… (Pontszám: 8)

Wardrum: A hónap meglepetése! Hughes bácsi annyira, de annyira érez valamit az utóbbi években, hogy le sem tud állni. A 'Resonate' azon lemezek közé tartozik, melyek bár nem hoznak semmi újítást a műfajba, de a stílus mesteri és hibátlan alkalmazása miatt még így is eszméletlenül szórakoztatóak. Makulátlan énekhang, karcos dallamok és meglepően erős és modern hangzás. Halálosan dögös anyag! (Pontszám: 8)

Sixx:A.M.: Prayers For The Blessed, Vol. 2 (7,6 pont)

karpatisz: Kíváncsian vártam, hogy az áprilisban megjelent első rész után, mit hoz majd a ’Prayers Of The Blessed’. Korábban csak átsiklott a lejátszómban a Sixx:A.M., de ettől a kétrészes albumtól kaptam valami pluszt. Ezen a szinten – ahol most a trió tart – már elvárható, hogy olyan jó dalok is szülessenek, mint a Barbarians (Prayers For The Blessed) vagy épp a We Will Not Go Quietly. A plusz, amit említettem, pedig az, hogy a korábbi lemezeikkel ellentétben úgy érzem, hogy megtalálta a saját útját a zenekar. Ők a dallamos rock, hard rock műfaj egyik nagy reménysége, hiszen ha úgy vesszük, még csak a negyedik stúdióanyaguk látott napvilágot. Várom a folytatást! (Pontszám: 9)

Pálinkás András: Nikki Sixx ígéretéhez híven leszállította a 'Prayers For The Blessed' második részét, és ott folytatódik a hard rock, ahol az elsőn abbamaradt. Meglepetés tehát nincs, viszont van jó néhány lendületes, dallamos, komor hangulatú modern rock/metal dal. Kifejezetten jól áll a bandának, hogy nem a zsánerben megszokott csajozós, bulizós szövegekkel állnak elő, hanem komolyabb témákkal töltik meg dalaikat. (Pontszám: 7) 

Wardrum: Valamiért kevésbé éreztem ezt a lemezt szájbarágósnak, mint a testvérét. Bár az is tetszett, de ez valahogy jobban bejött. Talán azért, mert kevesebb rajta a dráma és több a dög. Ami biztos, hogy a zenekar ez évi teljesítményét meg kell süvegelnünk. (Pontszám: 7)

Pretty Maids: Kingmaker (7,1 pont)

Dzsó: Azon gondolkoztam, hogy milyen skatulyába is lehet ezt a fajta zenét begyömöszölni, de feladtam, mivel ebben van heavy, hard, glam és még sok más is. Ez már a banda 15. stúdiólemeze, de messze elkerülte őket az alkotói válság, hiszen nincs üresjárat az albumon. Sodró lendületű anyag nagy dallamokkal, vastag gitársounddal. Vártam, hogy mikor fog a lemez kifulladni, de végig érdekes maradt, ezt hívják a nagyon ajánlott kategóriának! Kiváló formában van a csapat. (Pontszám: 9)

TAZ: Ejj, micsoda album ez már megint! A Pretty Maids a kétezres évek elején végbement kvázi újraszervezés óta nem tud hibázni, pedig eltűnt a billentyűk mögül Morten Sandager, aki nem kevés saját ízt hozott a csapat zenéjébe a legutóbbi három sorlemezen. Persze volt helyettes a stúdióban, ráadásul Chris Laney személyében már meg is van az új billentyűse Atkinséknek, így a szintihangzás továbbra is színesíteni fogja a banda produkcióját. A csapat iszonyatosan eltalálta ezúttal is a dalokat, Ronnie valami lehengerlően énekel (vagy rekeszt, amikor kell) a riffek meg csak úgy marnak az elevenbe. Lehet, hogy nem annyira erős ez az eresztés, mint a ’Motherland’, de azért nincs ok a szégyenkezésre, mert a Pretty Maids ma is tudja, hogyan kell csinálni ezt a dallamos metalt! (Pontszám: 8)

Adamwarlock: Talán a pontszám nem is teljesen tükrözi a véleményemet, de nekem eléggé megosztott érzéseim voltak a ’Kingmakert’ hallgatva. Egyszerűen hangulatfüggő, hogy tetszik-e vagy sem. Az biztos, hogy egy nagyon prittimédszes kiadvány, azaz minden szerepel rajta, ami miatt szeretem a csapatot. Ezeket az alkotóelemeket nem is szeretném részletezni, mert kb. minden jó Maids-számnál felsorolhatóak, és előttem már jó sokan fel is sorolták. Ami a relatíve alacsony pontszámot illeti, az igazi gondom az volt, hogy nekem nagyon homogén lett a hangzás és az előadásmód, ezért számos alkalommal az amúgy egészen jó dalok háttérzenévé süllyedtek. (Pontszám: 6)

Animals As Leaders: The Madness Of Many (7,1 pont)

Wardrum: Kissé mintha felpörögtek volna a trió háza táján a dolgok. Nem is olyan régen az A38-on üdvözölhettük őket, és bennem már akkor körvonalazódott egyfajta hideg távolságtartás a zenekarral szemben, de nem is csak velük, hanem az instrumentális progresszív metal zenékkel általában. Ebből a merevségből sajnos a 'Madness Of Many' sem mozdított ki, de a személyes ellentéteket félretéve korrekt műről van szó. Valami azonban mégis hiányzik. Egy szikra, egy dal, ami esetleg megmarad a fülemben, amit tudok utána dudorászni, ami nem csak az agyamra, de a lelkemre is tud hatni. Na, ilyet még nem hallottam tőlük. (Pontszám: 6)

Adamwarlock: Nagy rajongója vagyok az igényes pszichedelikus zenének, anno a tök ismeretlen Atoma 'Skylight' című lemezétől is levoltam hidalva. Az Animals As Leadesrs 2016-os produktuma hasonló érzéseket váltott ki belőlem: egy földöntúli utazás, kristálytiszta hangzással és  intelligens megszólalásokkal. (Pontszám: 9)

rune: Új anyag került ki Tosin Abasi boszorkánykonyhájából. Igazából mindig is tetszett, amit a srácok csinálnak, elképesztő zenei teljesítményre vall már az első albumuk is, de valahogy megterhelő volt huzamosabb ideig hallgatni. Mindig is kíváncsi voltam rájuk, így leültem és meghallgattam őket, de valahogy sohasem tudtam kibogozni a szálakat, ugyanis túl sok minden történt túl kevés idő alatt, ami számomra élvezhetetlenné tette a zenét, és ez el is vette a kedvem az egésztől. A 'The Madness Of Many' esetében viszont az a helyzet, hogy az egyes dalok sokkal inkább engedik az embert elveszni a zenében. Csak remélni tudom, ahogy engem, úgy másokat is beránt majd ez az album. Ráadásul marha jól szól, minden egyes hangszert szépen lehet hallani, egyszerűen imádnivaló. A dalok nagyon hangulatosak, a commodoros játékzenétől kezdve a jazzes élményekig nagyon széles a zene által keltett hangulatok skálája. Én tényleg mindenkinek csak ajánlani tudom, aki szereti az olyan zenét, amiben el lehet merülni. (Pontszám: 9)

Theocracy: Ghost Ship (6,8 pont)

Wardrum: Sokszor érzem, hogy egyszerűen nem tudok mit kezdeni a klasszikus power metal zenével. Tény, hogy az ezerszer bejáratott sémákon igyekszik csavarni Matt Smith és csapata. Ez néhol még sikerül is, hiszen ahhoz képest, hogy igencsak tradicionális power metal illat lengi körül a zenéjüket, a hangzás és a belbecs mégis rengeteg modern jegyet hordoz magában, de a klisék gonoszul settenkednek a háttérben, és időről időre rárontanak a hallgatóra. Ez számomra sajnos leront egy olyan albumot, amin pedig hallhatóan ott van az újító szándék és a magas igényszint. Azt mindenképpen meg kell hagyni, hogy a lemez második felén már bátrabban domborítják a progresszív oldalukat. (Pontszám: 6)

Savafan: 5 évet kellett várni az újabb mestermunkára! Megérte, bár azt el kell ismerni, hogy az előző két lemez 10-es osztályzatát nem érte el, ez "csak" egy nagyon erős 9-es. A fene gondolná, hogy Amerikából jön egy banda, aki megmutatja az európai power metal brigádoknak, milyen muzsikát kéne csinálniuk, hogy a rajongók ne forduljanak el tőlük. Nagyon jól ötvözik a már szinte thrashes elemeket a dallamos power melódiákkal, miközben gyönyörű és vastag kórusok sorakoznak a lemezen. A mondanivalót elengedve, csak a muzsikára fókuszálva is élmény hallgatni a lemezt, mindenkinek ajánlom azoknak, akik csalódtak az európai power vonal újabb lemezeiben, és valami minőségit szeretnének hallgatni. Nálam az év lemeze dobogósai között a helye ennek az albumnak. (Pontszám: 9)

Adamwarlock: Aki kihagyta az utóbbi évek során a Theocracyt, az elég nagy hibát követett el. Mármint ha power metal rajongó. Jó kis anyagokat alkotott a csapat, és Matt Smith többször is bizonyította, hogy kiváló énekes. Talán a ’Ghost Ship’ nem éri el az ’As The World Bleeds’ színvonalát, de nagyszerű keveréke a Kamelot-Avantasia-Stryper együttesek irányának. A keresztény metal sokakat elriaszthat, de ezúttal lépjünk túl a prekoncepción. (Pontszám: 7)

Avenged Sevenfold: The Stage (6,6 pont)

karpatisz: Derült égből villámcsapás, ahogy a Capitol Records kiadta M. Shadowsék új anyagát, de szerintem ez rossz módszer volt. Ettől elvonatkoztatva magával a lemezzel sem tudtam megbarátkozni, mert nem találtam rajta egy húzós, vagy slágergyanús dalt sem. A számok nagy részénél az az érzésem, hogy egy rövidített változat elég lett volna ahhoz, hogy kerekebb legyen a mondanivaló. Nem tudom, mi vezetett ehhez, de most már egyértelműen kijelenthető, hogy a ’Nightmare’ utáni lemezeik, a ’Hail To The King’ és a ’The Stage’ zenei értéke is sokkal kevesebb. Annak viszont nagyon örültem, hogy a The Rev öröksége végre egy méltó ember kezébe került. Brooks Wackerman nemcsak személyében illik ebbe a csapatba, hanem a játékstílusa is tökéletesen passzol ide. (Pontszám: 6)

Dzsó: Operaház fantomja meg fúvósok, mi van? Az van, hogy nyugodtan kísérletezhetnek egy kicsit a fiúk, a megélhetést biztosítják az eddigi eladások, és a kiadójukkal se feltétlenül kellett kompromisszumokat kötni. Viszont a lemez megjelenését követő piaci gyorsjelentés azért ismételten bizonyította, hogy a metalrajongók nem annyira nyitottak a kísérletekre. Pedig egy érett, kreatív, innovatív anyagról van szó, jár érte a 9 pont. Kár, hogy a hangzás egy kicsit el lett cseszve, az viszont nem, hogy Soundgarden-reinkarnációt érzek a lemez hangulatában. (Pontszám: 9)

Alter Bridge: The Last Hero (6,4 pont)

TAZ: Lehet az Alter Bridge-ben csalódni? Azt hiszem, egyáltalán nem, ráadásul erre ráerősít az új album, a ’The Last Hero’ is, ami menetrendszerűen hozza a kiváló dalokat, amiket olyan arcok adnak elő, mint a Slashsel is nagyot alakító Myles Kennedy, illetve Mark Tremonti, aki szólóban sem vall szégyent (lásd legutóbbi két önálló albumát). Kennedyék pechje ezúttal viszont annyi, hogy a 2013-as ’Fortress’ valami bombasztikus lett, így elég neccesen ugorják meg a saját maguk által magasra tett lécet, de a kiváló hangzás és az egyéni teljesítmények adnak elegendő pluszt ahhoz, hogy ez a művelet sikerrel záruljon. Ha valami kritika érheti a csapatot az újdonsággal kapcsolatban, az talán csak annyi, hogy meglehetősen hosszú, így elég kimerítő, ha egyben szeretnénk végighallgatni. (Pontszám: 8)

Wardrum: Én szeretni akartam ezt az albumot, mert ismerem és elismerem a zenekar kvalitásait, de egyszerűen nem ment. Végighallgattam vagy 7 számot, mire jött az első, amiben valami jó ötletet hallottam. Nem valami ezerszer bejáratott szirupos, amerikai ömlengést. Most mire adjak plusz pontot? Hogy Myles Kennedynek továbbra is bombasztikusan jó hangja van? Arra már adtak elegen. Az album hallgatása közben arra gondoltam, hogy ez milyen jó kis zene lenne mondjuk egy montázsvideóhoz, melyben lassított felvételben nézhetjük a 2016-os NFL szezon legjobb pillanatait és legnagyobb drámáit. Lehet, hogy a My Champion kifejezetten emiatt íródott? Na mindegy, nem vagyok én szőrösszívű, nem tragikus ez a lemez. Maximum tragikusan sótlan. (Pontszám: 5)

rune: Mark Tremonti és csapata nem tud hibázni. Jó lenne ezt írni tényleg, én komolyan meg is próbáltam. Rengetegszer nekifutottam az új lemeznek. Amíg hallgatom nincs semmi gond, jobban bejön, mint a 'Fortress', ami szerintem az eddigi leggyengébb eresztés. Akkor mi lehet a gond? Amint kikerül a lejátszóból a lemez, a dalok kiesnek az ember fejéből, egy-két kivétel persze akad, de tényleg csak annyi. Már az 'AB III' albumnál is ez volt a helyzet, ott úgy fele-fele arányban voltak nagyon jó és B oldalas dalok. Ez itt hatványozottan igaz, hiszen az első nóta valami zseniális, a Poison In Your Veins is zsivány, de ennyi. Egyszerűen annyira semmitmondó és jellegtelen az egész anyag, hogy kár rá az időt fecsérelni. Mondom ezt úgy, hogy számomra az Alter Bridge volt eddig a műfaj egyeduralkodója, de már egy ideje jól elücsörögnek a középmezőnyben. Szerintem nem ártana, ha rendeznék a soraikat: a Mark hagyja a fenébe a Tremonti szólóprojektet, és Myles se kujtorogjon Slash körül, hiszen igazán jól esne végre egy 'One Day Remains' vagy egy 'Blackbird' szintű anyag. (Pontszám: 5)

Amaranthe: Maximalism (6,3 pont)

TAZ: Na, valami ilyesmit vártam két évvel ezelőtt! A legutóbbi ’Massive Addictive’-vel ugyanis kissé félresiklott Elize és csapata, most azonban kiköszörülték némileg a csorbát. Míg az előző anyagon pár kivételt leszámítva rengeteg középtempós és jellegtelen dal sorakozott fel egymás után, addig a ’Maximalism’ dinamikus és hihetetlenül fülbemászó. Az más kérdés, hogy egyre inkább feszegetik a határokat a svédek, és már csak nagy jóindulattal lehet metalnak nevezni azt, amit csinálnak. De kit érdekel? Amíg a zene jó és kellemesen szórakoztat, addig nincs baj. (Pontszám: 7)

rune: Immár negyedik lemezével jelentkezett a svéd csapat, és ezúttal sem tértek le a kitaposott ösvényről. Egy igazán laza albumot sikerült összehozni. A srácok eddigi lemezei nem igazán kötöttek le hosszú távon, általában meghallgattam párszor a klipes dalokat és annyi elég is volt belőlük, de ennél a lemeznél valahogy sikerült eltalálni az egészséges arányokat. Nincs túltolva semmi, elég egyszerű szerkezetűek, viszont annál fogósabbak a dalok, dúdolható, énekelhető témákkal. A zenei teljesítményekre nem lehet panasz, eddig is látszott, hogy mindenki ért a hangszeréhez, ez most sem változott. Elize és Jake E továbbra is remekül kiegészítik egymást. Az album kiválóan szól, különösebben ebbe sem kötnék bele. Tipikusan nem az a zene, amiben nagyon agyalni kéne, tehát erre senki se számítson, egyszerű mint a bot, viszont tökéletes választás, ha titokban Beyonce-t hallgatsz és kéne valami hasonló zene, ami metal és amit a haverok előtt is be mersz vállalni. (Pontszám: 9)

Savafan: Eddig is megosztó volt a zenekar a sok popos felhang miatt, viszont most azt hiszem, ez a megosztottság még erősebb lesz. Szerintem veszélyes vizek felé evez a zenekar, mert a metal és pop aránya kezd eltolódni és felcserélődni. Még a metal érezhetően vezet, de van olyan szám is a lemezen, ami simán elférne egy rádió műsorában. Nálam ez még éppen belefér a tűrhető kategóriába, néhány számtól eltekintve igen erős és változatos számomra az anyag. Az előző lemezek színvonalát ugyan nem éri el – pont a popos számok miatt –, de a polcomon a helye. (Pontszám: 8)

Graham Bonnet Band: The Book (6,1 pont)

TAZ: Nehéz helyzetben van Graham, hiszen egy olyan torokkal kellett „megküzdenie” ebben a leosztásban, mint Glenn Hughes, aki nem nagyon tud hibázni. Bár ezúttal Bonnet sem hibázott – sőt olyan hangokat produkál néha a lemezen (kérdés ugye, hogyan csalták ezeket elő a stúdióban), ami a fénykorát idézi a kiváló énekesnek –, ennek ellenére Hughesszal szemben alulmaradt. De kit zavar ez akkor, amikor olyan slágerek sorakoznak az albumon, mint példásul a California Air? Hát persze, hogy senkit. Örüljünk, hogy egy ilyen minőségi anyaggal tud még előrukkolni ennyi idő után is a brit dalnok, és reménykedjünk, hogy legközelebb sem adja alább. (Pontszám: 7)

Dzsó: Kevés nagy énekesnek adatik meg, hogy az idő nem babrál ki a hangjával, és sajnos Graham Bonnet sem tartozik a szerencsések közé. Ez alighanem köszönhető annak a hangszalaggyilkos énektechnikának is, ami összetéveszthetetlen, és csak az övé. A mostanában készült (valódi) élő felvételei eléggé kiábrándítóak, de a lemezen kiváló utómunkát végeztek, sok szólam és sok effekt segített hozzá a végeredmény eléréséhez. A dupla lemez egyik fele új dalokat tartalmaz, de engem egyik sem tudott meggyőzni, és minduntalan a pályája kliséi köszöntek vissza. Ez együtt nekem kevés, ráadásul elég vékonykán szól az egész. A második lemezen viszont átfogó képet kapunk egy majd ötvenéves zenei karrier legfontosabb állomásaiból (Rainbow, MSG, Alcatrazz, Impellitteri), ebben kiváló kísérőzenészek segítettek, akik közül ismerős lehet Jimmy Waldo az Alcatrazzból és Mark Zonder a Fates Warningból. Mind a 16 számot újra felvették és – bár sokat nem tettek hozzá az eredeti dalokhoz – ez a visszatekintés javít a kiadvány megítélésén. (Pontszám: 6)

Adamwarlock: Mégha lennének is rajta jó ötletek, akkor is mindent elront számomra Bonnet hangja. Nem tehetek róla, éneklés helyett egy öregembber károgását hallom. Sokszor hallani a küzdelmet a magasságokkal. Ha megnézzük a régi Rainbow-felvételeket, akkor láthatjuk, hogy Graham igazán sohasem tartozott az „A” kategóriás énekesek közé, de a hangját erő és karcosság jellemezte, amitől egyedi és hatásos volt. Ez veszett ki most belőle. És bár még mindig tornacipőben járkál, egy mamusz jobban illene a teljesítmény alapján. Én ezzel a metalos vonalával (Alcatrazz?) sem tudok igazán mit kezdeni, úgyhogy a jó pont sem jár, de bántani sem akarom igazán. (Pontszám: 5)

Freedom Call: Master Of Light (6 pont)

karpatisz: Ismét találtam arra bizonyítékot, hogy néha bizony nem kell más, mint egy jó ötlet mentén jó dalokat írni. A Freedom Call igazi meglepetést okozott, visszaadta a power metal zenekarokba vetett hitemet. A régi Rhapsody-lemezek ötletessége és a Stratovarius zeneisége együtt, egyedi módon tudott érvényesülni. A német négyes újdonságán a hősies katonaindulók és a nagy ívű himnuszok mellett a lírai dolgok is megtalálhatóak, de összességében maga a zene nem bonyolult, mégis jól eltalált. (Pontszám: 9)

Savafan: A happy metalból most elsősorban a happy vonal erősödött. Persze most is megvannak azok a dalok, amiket majd együtt énekelhet a közönség a bandával, de felvonultatja a germán metal vonal erősségeit. Sikerült tágítani is a korlátaikat, mert a picit folkosabb tétel újdonság tőlük, de az az érzésem, hogy ezzel a lemezzel sem tudják meglépni azt a bizonyos lépcsőfokot, amitől komolyan kéne számolni a bandával. Akik eddig imádták őket – én is nagyon szeretem amit csinálnak –, azok most sem fognak csalódni, mert a jókedv garantált! (Pontszám: 7)

Civil War: The Last Full Measure (6 pont)

Savafan: Nils Patrik Johansson hangja még a közepes lemezeken is emel 1-2 pontot. Itt most erről nincs szó, mármint közepes anyagról, mivel úgy érzem, ez az album gyengébb az előzőeknél. Korábban mindig volt egy azonnal ható gigasláger, ami kiemelkedett a lemezről, itt nem találok ilyet., viszont lefelé kilógó is csak a westernes nóta, de az nagyon. Ha az egy tréfa akart lenni, akkor rendben, ha nem, akkor... (Pontszám: 7)

Adamwarlock: Úgy érzem, hogy a Civil War képtelen megismételni a debütáló lemez sikerét. Rossznak cseppet sem tudom nevezni a csapat legújabb alkotását, de valahogy hiányoznak az igazán erős, slágeres dalok. És ez egy ilyen dallamokra építő, sodró zenénél elengedhetetlen lenne. Tisztes iparosmunkának titulálnám a 'The Last Full Measure'-t, és azt gondolom, hogy mindössze Johansson zseniális énekhangja már nem elég így a harmadik lemeznél. Kár lenne, ha a jövőben nem tudnának valami kiemelkedőt produkálni, hiszen egyszer már megtették. (Pontszám: 6)

Bon Jovi: This House Is Not For Sale (5,8 pont)

TAZ: Igazából már magam sem tudom, hogy mit várok egy-egy Bon Jovi-lemeztől, hiszen a napnál is világosabb, hogy kár olyan arénarock gyöngyszemeket kívánni Jontól, mint mondjuk a Have A Nice Day, az It’s My Life vagy a szintén mindenki által ismert klasszikus, a Livin’ On A Prayer. Az utóbbi pár évben (2005 óta) valami nagyon félresiklott a srácoknál, ráadásul már Sambora sincs velük, de az is lehet, hogy csak a magas elvárások okozzák azt, hogy az utóbbi időben legtöbben csak csalódnak a csapat zenéjében. Ha pár jó dalra (jóindulattal 3-4-et találni itt) vágysz Jon hangjával és némi erőtlen gitározással, akkor ez a te albumod, de azt hiszem, hogy vagyunk jó páran, akik ennél erősebb csomagot és vaskosabb hangzást várnak el egy ilyen ikontól. (Pontszám: 6)

Adamwarlock: A Bon Jovi nem tud hibázni. Ez a mondat teljesen helytálló. Hibát nem vétettek, de semmi egyebet sem csináltak. A ’This House Is Not For Sale’ egy tipikus poszt-2000-res Jovi-lemez, amelynek minden egyes dalában a jól bevált rádióbarát formulát megtaláljuk. Bírom Johnt, hogy még mindig termel lemezeket, zenél, aktív maradt, és látszik is rajta, hogy szereti, amit csinál, viszont azzal, hogy kisujjból kiráznak egy ilyen albumot, amin igazából semmi izgalmas nem történik, az nem tudom mennyire dicsőség. Nem tudok igazán rosszat sem mondani rá, de különösebben pozitív véleménnyel sem vagyok róla. A legenda és az életérzés miatt felfelé kerekítettem. (Pontszám: 6)

Wardrum: Több helyen is olvastam, hogy milyen gyenge lett ez a lemez (egyébként én is annak tartom), de mégis ott van rajta az az egy-két dal, melyek nagyon jók. Persze ez mindenkinél más hatást vált ki, de nekem csak az a pár nóta nagyon fel tudta húzni a végeredményt. Viszont, amik rosszak, azok annyira botrányosan, hogy… Például a New Year’s Day hallgatása közben éppen az Élővíz-csatorna partján sétálgattam, és amikor elhangzott a sálláállááá, hát akkor majdnem bele is ugrottam a vízbe. Nem biztos, hogy ennek az ott úszkáló récék örültek volna. Na, nem gond, a címadó dalt meghallgattam már vagy 10-szer. (Pontszám: 5)

In Flames: Battles (5,7 pont)

Pálinkás András: Az In Flames a '90-es évek közepén a melodikus death metal úttörőjeként vált ismerté. Az akkori trend elcsendesedése után új utak keresésébe kezdett a svéd zenekar, és ezzel egy időben egyre messzebb kerül attól a stílustól, amit megteremtett. Anders Fridénék jól látják azt, hogy annak ellenére, hogy a zeneipart már sokszor halottnak kiáltották ki, még mindig van olyan réteg, aki hajlandó pénzt adni a zenéért. Amennyire én látom, két ilyen csoportba sorolhatóak az emberek: Az első csoport a komoly zenegyűjtőket foglalja magába, ők a ritkaságokat, az exkluzív, igényes kiadványokat keresik, míg a másik osztályt a fiatalok teszik ki, akik nem feltétlenül vásárolnak CD-ket vagy nagylemezeket, de eljárnak a koncertekre, és zsebpénzükből polókat és egyéb zenekaros tárgyakat vesznek. Ezt az utóbbi réteget célozta meg az In Flames, sőt még ennél is tovább mentek, hiszen olyan látens metalt játszanak, amivel azon ifjakat is igyekszenek megszólítani, akik nem feltétlenül szeretik a kemény muzsikákat. A problémám ezzel csupán annyi, hogy a művészetet üzleti tervre cserélték, így a 'Battles' sem más, mint egy kiherélt megszólalású egyszerűen felépített dalok halmaza, melyben a keservesen klisés gitárjátékot Anders Fridén fület bántó éneke  még elviselhetetlenebbé tudja tenni. Egy újabb áldozat a profitmaximalizálás oltárán. (Pontszám: 2)

Dzsó: Az egykori dallamos death metal banda alapos metamorfózison ment át megalakulása óta, mára leginkább mértékkel adagolt szalonhörgés és metálcsárdás kombója jellemzi őket, és ha elfelejtjük a hangszerelést – és kicsit eltúlozzuk a dolgot – átlagos popdalok vannak a lemezen. Ez persze nem feltétlenül rossz, mert egészen hallgatható lett a végeredmény, csakhogy ilyenből van a piacon ezer másik. Hiába vannak a jó dallamok, a nagy kórusok, a telt hangzás, az egyéniségük már a múlté. Arról nem is beszélve, hogy eléggé egysíkú anyag. (Pontszám: 7)