The Rolling Stones: Blue & Lonesome

írta Bigfoot | 2016.12.08.

Megjelenés: 2016

Kiadó: Polydor

Weblap: www.therollingstones.com

Stílus: rhythm & blues

Származás: Nagy-Britannia

Dalcímek

Értékelés

Nem siették el a fiúk a dolgokat, hiszen utoljára tizenegy éve adtak ki új albumot. Az ’A Bigger Bang’ – pár üresjárattól eltekintve – szerintem jó lett, akadt rajta egy-két egészen kiváló bluesos élű nóta. Jó hosszú turnét nyomtak le, még Pestre is eljöttek 2007 nyarán. Mick magyarul beszélt a bulin, Keith meg sem próbálta, ja, és irgalmatlan meleg volt. Az ’A Bigger Bang’ csak saját anyagot tartalmazott. Itt meg végig idegen tollakkal ékeskednek. Ez sem új, pályájuk kezdetén az első három LP is ilyen volt, igaz, akkor pár saját nóta becsúszott a klasszikus bluesok közé. Három éve Keith a Hyde Parkban tartott koncertjük kapcsán mondta, hogy a kör bezárult. Ez a mondat most sokkal érvényesebb.

Amolyan hobbialbum – én így érzem. Nagyon hamar felvették, nem sokat szórakoztak a stúdióban, szinte minden élőben ment. A hangzás nyers, meglepően autentikus, Mick itt-ott hamis, de belefér. Az érzés a lényeg, és az maximálisan megvan. Ha nem tudnám, hogy a legújabb Stones-albumról van szó, a hatvanas évek közepébe helyezném produkciójukat, a pályájuk kezdetére, amikor azt a már említett tiszta bluest nyomták. Mert ez is olyan, ha lehet, még tisztább, csak ötven évvel ezelőtt közbeékeltek pár lágyabb slágert (ilyen például a Tell Me az első lemezen), most viszont nincs tévút, negyvenkét percen keresztül sír-rí a blues. Megkockáztatom, a legautentikusabb albumukról értekezem.

Nincs hangszerdömping, a gitár viszi a prímet, itt-ott beleszól a herfli, a billentyűknek nem jut jelentős szerep. Nem is értem, minek kell két embernek kezelni ezt a hangszeres részt.  Meg kell hagyni, rohadt jól nyomják, végig hibátlan a muzsika. Ezt így nem lehet megtanulni, zsigerből jön, ott fészkel a legbelső énjükben. Még a Lassúkezűt is csatasorba állították, komolyan mondom, itt jobban él, mint legutóbbi albumán, ahol mindössze a nyugdíjas tempó diktálására volt képes. A Zep által is előadott I Can’t Quit You Babyben laza, elegáns játéka a lemez egyik legjobb felvételévé avanzsálja Willie Dixon klasszikusát. Mick szokatlanul énekel, ennyire vadul nem szokott az utóbbi időkben. Hangjának olyan tartományát mutatja, amit már elég régen hallottunk tőle.

Csak úgy zárójelben: elképzelem Charlie unott képét a stúdióban, ahogy halálpontosan hozza a bluesritmusokat Gretsch-cuccán. Keith már évtizedekkel ezelőtt mondta, hogy ő az egyetlen pótolhatatlan figura a bandában. Még valami: Keith és Ronnie itt is elválaszthatatlanok – ha csak egyikük lenne itt, nem így szólna a blues.

Ha a koncertekre gondolok, kétségeim támadnak, mert ugyan a repertoárba beleférnek a dalok, viszont a Stones megalomániás stadionrockjában nem tudom elképzelni ezeket az ősrégi szerzeményeket. Sokkal jobban passzolnak a füstös klubokhoz, ahol ősz hajú, lófarkas rajongók sörrel a kezükben bólogatnak a régi ritmusokra. Viszont a Stones meg nem játszik kocsmában, oda nem fér be hatvanezer ember…

Pontszám: 8