Egypercesek #17: Riverside, Gov’t Mule, Fair Warning, RPWL, Tankcsapda, Rik Emmett

Az e havi Egypercesek tematikája a „Különleges csemegék”. Általában sorlemezekről születnek a kritikáink, de olyan érdekességek jelentek meg az elmúlt hónapokban, amik nem hagyományos kiadványok, ám éppen ezért jelenthetnek a rajongóknak, gyűjtőknek extra meglepetést. A legutóbbi ilyen kuriózum a Tankcsapda feldolgozáslemeze, de van itt Grudzinsky-emléklemez a Riverside-tól, újra felvett válogatás a Fair Warningtól, kiadatlan felvételek a Gov’t Mule-tól, és egy nem mindennapi kiadvány az RPWL-től, melyen a Pink Floyd 1969-es koncept-előadását élhetjük újra. És kivételesen van egy hatodik anyag is a puttonyunkban, amelynek különlegessége, hogy 1987 óta először hallható lemezen a Triumph klasszikus Emmett – Moore – Levine felállása. Szóval fiúk, lányok! Előbb jött a Mikulás!

Sajnos Piotr Grudzinsky már a túlvilágon pengeti gitárját. Zenekara egy instrumentális kiadványt jelentett meg, melyen számos olyan felvétel hallható, amiken ő játszik a hangszeren.

Nem jellemző album ez a Riverside-ra. Progresszív rock, de sokkal inkább kísérletek, improvizációk gyűjteménye, sokszor erősen dominál az elektronika, a furcsa billentyűs hangok, időnként a ritmust nem a dob határozza meg, hanem a dobgép kopog.  Nem annyira rockos, sok túlvilági, pszichedelikus hanggal, effekttel. Hiányzik a határozott, markáns gitárjáték, és persze Mariusz Duda semmivel sem összetéveszthető éneke. Ez az album másról szól, mert így akarták. Meditatív, elgondolkodtató, nem élő fellépésekre szánt muzsika. Képek kívánkoznak hozzá, álló és mozgó képek, valahogy úgy, ahogy a "Kizökkent világ"-ban suhannak a felhők, az autók Philip Glass kompozícióira. Mert ez a Riverside-produkció egy kizökkent világ, egy más világ, egy szürreális világ zenéje.

A lemez szépséghibája, hogy a tizenhárom felvételből kilenc már megjelent korábban különböző albumok bónuszkiadványaiként, így ezek ismerősek a ’Rapid Eye Movement, a ’Shrine Of New Generation Slaves’ és a ’Love, Fear And The Time Machine’ lemezekről. Ez utóbbi teljes csatolmány lemeze hallható itt is.

Ha a tavaly megjelent ’Love, Fear And The Time Machine’ egy másik arcát mutatta a zenekarnak, ez a gyűjtemény mindenképp egy harmadik szemszögből szemléli a formációt. Ismert ez az elem, de ilyen dózisban felerősíti a hatást. Nem elhanyagolható egykori társuk emléke sem, aki ha úgy vesszük, itt játszik utoljára a Riverside-ban.

Warren Hayes és bandája sem a szupersztár kategóriába tartozó formáció, de nem azért, mert tehetségük erre predesztinálja őket. Ellenkezőleg! Egyéni hangvételű, sok hangszeres részt magába foglaló blues zenéjüket nem tudom, ki lenne képes utánuk csinálni, Warren Hayes pedig az ötvenes gitáros generáció egyik legjobbja.

Legutóbb megjelent lemezük a nosztalgia jegyében készült el, hiszen eddig kiadatlan felvételek jelentek meg, még a kezdeti korszakból. Nyers, kissé csiszolatlan dalokat hallunk, de az erő ott van bennük. A felvételek 1994-ben születtek, tehát a debütáló album előtti időkbe enged betekintést a kiadvány. Egy kis műhelymunka, hogyan formálták ki egyéni, semmihez sem fogható stílusukat. Mindjárt a kezdőnótával belecsapnak a közepébe. Hendrixre hajazó témával indítanak, majd unisonóra váltanak, mely hasonló, mint Jimi Gypsy Eyesa, aztán egy szinte véget nem érő jammelésbe csap át az egész.

És így folyatódik anélkül, hogy unatkoznánk. Rájátszás sem mindenhol van, csak a basszus morog alapként. Hendrix szelleme végig ott lebeg. Itt még nem annyira egyéni a stílus, de az improvizációs hangszeres részek, melyek nagyon fontos összetevői a Gov’t Mule zenéjének, már a kezdetektől maximálisan működnek.

2013 óta nem adtak ki saját anyagot, az utóbbi időben inkább a ’… Side Of The Mule’ című cover albumokat készítettek. Warren Hayesnek most, hogy az  Allman Brothers Band nincs többé, több ideje lesz foglakozni saját bandájával, hogy meglepjen minket egy újabb egyéni hangvételű Gov’t Mule-albummal. Addig is hallgassuk ezeket az ősidőkben felvett kezdeti, nyers, ám kiváló felvételeket.

A Fair Warning újra felvett válogatáslemezét úgy teszteltem, hogy az eredeti verziókból csináltam egy összeállítást, és azt hallgattam meg a 2016-os változat előtt. Mert egy változatlan felállással (csupán Andy Malecek gitáros hiányzik az akkori csapatból) 20 évvel később készített verziónak csak akkor van értelme, ha mást, ha többet ad, mint az eredeti. Itt most mindkettő megvalósult. Az első 3 lemez dalai, a '90-es években született slágerek a '80-as évek végi hajmetál stílusában íródtak, talán az évtizednyi fáziskésés miatt nem lettek sikeresebbek, pedig a zene minősége alapján rászolgáltak volna. Most sokkal keményebben nyomják a dalokat, az akkori változatokat komolyabb basszusjátékkal és bonyolultabb dobképletekkel dobják fel, időnként zorallos megoldásokkal (gondolok itt a Longing For Love AC/DC-s kezdésére, vagy a Rain Song című dal My Sweet Lord-hangulatú új verziójára) bolondítják meg az amúgy sem unalmas nótákat.

Angyalka Helga (Helge Engelke) gitáros Uli Jon Roth keblein nevelkedett, a fő zeneszerző Ule W. Ritgen pedig basszusgitárosként együtt muzsikált éveken át az ex-Scorpions gitárossal. Engelke nemcsak kiváló gitáros, aki Schenkerhez hasonlóan, precízen felépített szólókat alkot, de extra 4 bunddal rendelkező Sky-gitárjával üveghangszerű magasságokban képes játszani. Újragondolt szólói néha csak pár hangban térnek el az eredetitől, máskor akár egy perccel hosszabban is játszik, mint eredetileg. Szóval mindenképpen pozitív a véleményem a válogatásalbumról, gyűjtőként mégis jobban örültem volna, ha helyette inkább újra kiadják a ma már beszerezhetetlen első két lemezt. Máig sem értem, hogy a 'The Box' című gyűjteményes kiadást miért a harmadik lemezzel, a 'Go!'-val kezdték.

A német art rocker RPWL sose tagadta meg zenei gyökereit. Pink Floyd-cover zenekarként indult a karrierjük, és önálló útra térve is rendszeresen játszanak a koncertjeiken a nagy elődök művészi szempontból legértékesebbnek tartott korai korszakából, olykor egész blokkokat vagy estéket is, sőt tavaly kiadták a beszédes című 'RPWL Plays Pink Floyd' koncertválogatásukat. Erre pár hete sikerült ráfejelni, és megjelentették új dupla lemezüket 'RPWL Plays Pink Floyd's The Man And The Journey' címmel, ami egy 1969-es emlékezetes amszterdami koncertet elevenít fel. Ez a bizonyos koncert megmaradt az utókornak a VPRO rádióállomás jóvoltából, amely a show-t közvetítette és – bár a turné után pár héttel megjelenő ’Ummagumma’-val meglévő jelentős átfedés miatt lemezen nem jelenhetett meg – az egyik legismertebb Pink Floyd-bootleg lett belőle, valamint rákerült a pár hete piacra dobott – terjedelmében és árában egyaránt – monumentális ’The Early Years Box Set: 1965-1972’ válogatásra is.

Az RPWL is a jelentős Pink Floyd-megmozdulások közé sorolhatja a koncertet, mert egy egész turnét szentelt az ügynek, amely során estéről estére eljátszották a teljes anyagot, a hollandiai Helmond De Cacaofabriek nevű klubjában pedig február 13-án rögzítették is a show-t, és ez jött ki egy hónapja CD+DVD formátumban.

Ez volt a Pink Floyd első konceptmunkája: az első rész egy átlagos napot mesél el az ébredéstől a munkába induláson át az éjszakai rémálomig, a második rész pedig egyfajta elmélkedés az első rész történéseiről. Az egyes tételek mind megjelentek az 1969. szeptember 17-ei koncertet megelőző lemezeken vagy rákerültek későbbiekre, ide értendő a ’More’ és a ’Zabriskie Point’ című filmek zenéje is, de a 'The Man And The Journey'-koncepció miatt itt eltérő címeket kaptak. Nagyjából minden könnyebben befogadható tétel után egy borultabb következik, időnként noise-rockba fordítva a dolgot, ezt is sikerült reprodukálnia az RPWL legénységének az eredetivel megegyező hangeffektek segítségével, előkerült a forgatókönyvben szereplő szerszámosláda is, mint hangszer, kalapáccsal, fűrésszel, fúróval együtt. Egy dolgot hagytak csak ki, ez az eredeti Teatime, amelyben teát szolgálnak fel, de nagy veszteség nem ér senkit, mert ebben a részben zene nincs.

A fanyalgók mondhatják, hogy semmire nem jó egy ilyen szolgai másolat, de nincs helye egy ilyen felvetésnek, mert ez az album méltó tisztelgés a nagy példakép zenei öröksége előtt, ami ritkán vagy sosem hallott Pink Floyd-opuszokhoz vezet el, amelyek ilyen színvonalon még sosem voltak hallhatóak. Az eredeti verzió meglehetősen spontán: tele van hibákkal, hamis dallamokkal, itt ennek nyoma sincs, a hangszeres és énekteljesítmény (Yogi Lang hangja erősen emlékeztet David Gilmouréra) tízpontos, bár nyilvánvaló, hogy volt lehetőség utómunkálatokra, ellentétben a rádióközvetítéssel.

Nehéz eldönteni, hogy a CD az extra a DVD-hez vagy fordítva, mert a zenei tartalom azonos. A DVD nem egy bonyolult produkció, de jól vágott, sokkamerás felvétel, amely jól visszaadja az RPWL évről évre fejlődő színpadképét és a 'The Man And The Journey' koncepció vizuális leképezését. A rendelkezésre álló eszközökből és keretből szerintem kihozták a maximumot. A hangzásba nem tudok belekötni, rendelkezésre áll Dolby 2.0/5.1 és DTS is.

Merész vállalkozásba fogott hazánk legnagyobb rockzenekara, a Tankcsapda. Feldolgozáslemezt készítettek, de ezt sem úgy, mint minden más zenekar. Ez nem egy sima feldolgozáslemez, hanem rögtön kettő, és még ebben is van két csavar. Nemcsak ők idézték meg fiatalkoruk nagy hatású előadóit, hanem őket is megelevenítették mai, sikeres előadók, ráadásul a szövegeken is változtattak pro és kontra.

Az első lemezen nemcsak simán feljátszották a kiválasztott dalokat, de Lukács Laci engedélyt kért (és kapott), hogy a szövegekbe is belenyúljon. Ezáltal azokat is „tankcsapdásíthatta”, természetesen nem teljesen kifordítva az eredeti mondanivalót. A szövegen kívül a zene is átalakult, akár mindegyik simán elmenne Tankcsapda-számnak. Rögtön egy meglepetéssel kezdődik a lemez, ugyanis a Bonanza Banzai olyan messze van a rockzenétől, mint Makó Jeruzsálemtől. Viszont a szintis részek gitárral előadva különleges dögöt kölcsönöznek a dalnak. Érzésem szerint az első lemez slágere a Charlie-féle feldolgozás lesz, a Mindenki valakié sodró lendületű verziója tökéletesen illik az utóbbi évek dalai közé. A legtöbb időt talán a két metal előadó átgyúrásába fektették, itt ugyanis az Ossian metalhimnuszából, az Ítéletnapból egy füstős hangulatú, elszállós verziót készítettek, míg a Pokolgép Hol van a szó tételét pont fordítva, felgyorsították. Szövegileg a legnagyobb változáson a Kőbánya blues esett át, itt Lukács teljesen áthelyezte a történet helyét a fővárosból Debrecenbe. Nekem a két kedvencem a lemezről a Beatrice- és az Auróra-feldolgozás, amiben tényleg lubickolhatott a zenekar, mégiscsak ebből a stílusból indultak anno.

A második lemez miatt viszont fog kapni hideget-meleget a csapat. Hogy mit keres egy Tankcsapda-lemezen Wellhello meg Majka? Ügyesen csinálta a zenekar: felkértek olyan előadókat, akik a saját területükön az élvonalba tartoznak, hogy válasszanak egy dalt a méretes diszkográfiából, és ők is szabad kezet kaptak az átalakításhoz. Szerencsére olyanokat kértek fel, akik vannak annyira jók, hogy át tudták gyúrni a dalokat a saját stílusukra. Az előadók számválasztása jól sikerült, a bulizós Wellhello egy lazább, csajozós tételt választott, Majka és Curtis az eredeti szövegben is a káromkodásokat tartalmazó Legjobb mérget. Számomra meglepetés, hogy Tóth Gabi – akinek nagyon erős és jó hangja van – mennyire dögös verziót kreált az Adjon az égből. Amik a saját számainál zavarnak, hogy sokkal többet kiabál, mint amit a dalok megkívánnának, ez viszont itt pont jól működik. Igazából, ha ezen előadók rajongói közül páran utánanéznek, hogy milyen volt az eredetije a feldolgozásnak, már megérte!

A lemez extrája, hogy a zenekar technikusi személyzete is választott egy nótát, amit modern metalos köntösben tolnak el, illetve a zenekar felhívásának győztese, a Pennhurst is választhatott egy nótát, amit saját stílusukban, amolyan slipknotos verzióban adnak elő.

Egy ilyen vállalkozást csak ők léphettek meg, vagy talán másnak nem jutott eszébe, esetleg nem mertek belevágni, félve attól, hogy mit szólnak a rajongók. A Tankcsapdának viszont eszébe jutott, és tökéletesen meg is valósította azt, mert mindkét lemezen minőségben igen erős feldolgozások hallhatóak.

A szokásos hétköznapok közepén egyszer csak érkezett egy levél, hogy a Provogue egy olyan kiadványt dob piacra, melyen James LaBrie (Dream Theater) és Alex Lifeson (Rush) is közreműködik. Az előadó az a Rik Emmett, aki a '70-es, '80-as években a kanadai hard rock szupercsapat, a Triumph énekes-gitárosa volt, gyakorlatilag ők voltak „a Rush hard rock változata”. Az utóbbi években nem volt jellemző a Dream Theater frontemberére, hogy egy-egy ilyen vendégszereplést elvállaljon, de kanadai születésű fiatalemberként egykor (feltételezhetően) nagy rajongója volt a zenekarnak. A Rush gitárosa sem az a gyakran vendégeskedő típus, de egykori pályatársának felkérésének nem mondhatott nemet.

Az ez alkalomra készített képzeletbeli koncertjegy most egy igazi kanadai bárban szól, ahol egy helyi banda lép fel. Egy jó pofa sör és a jól elkészített steak mellé minőségi zene is társul. Az alapvetően bluesos beütésű művek egytől egyig érdekesek és fülbemászóak. Rik Emmett előző csapatával, a Triumph-fal is bebizonyította, hogy tud jó dalokat készíteni, az újdonság kapcsán az már csak hab a tortán, hogy két korábbi zenésztársa, Gil Moore és Mike Levine is részt vett a bónuszdalban. Nem akármilyen dolog ez, hiszen 1987 óta most először hallható egy lemezen a Triumph klasszikus felállása.

A lendületes start után olyan meglepetés ért, amire egyáltalán nem számítottam: az Alex Lifeson vendégszereplésével készült Human Race hallgatása közben teljesen olyan érzés fogott el, mintha Rush-t hallgatnék. Alex gitározik, az ének pedig olyan, mintha Geddy Lee is itt lenne, a szerzemény akár egy Rush-mű is lehetne, hiszen minden ízében a mára már a halhatatlanok közé választott kanadai triót idézi. A folytatásban érkezik az a szerzemény, amiben James LaBrie tűnik fel. Ismét a szerző hihetetlen érzékéről számolhatok be, hiszen a DT világán kívül ezek a dallamos rock dolgok állnak nagyon jól az énekesnek. A folytatásban a Resulotion9 vendég nélküli üzemmódban megy tovább. A blues és country hatású műveket különleges hangszerelésekkel, kórus-betéttel, vagy épp egy Hammond-orgona szőnyeggel színezték ki. Egy-két dallamos rock nóta is felkerült a lemezre, melyek közül személyes kedvencem a Heads Up lett. A végjátékban ismét a sztárparádé kerül a középpontba,  mivel a Rush gitárosával és a Dream Theater énekesével készített End Of The Line egy igazi hard rock himnusz. Zárásképpen pedig egy lírai mű érkezik, amiben a Triumph klasszikus felállásának három ikonikus alakja 30 év után hallható ismét együtt. Nagyon sajnálom, hogy ez a dal lett az utolsó, mert a korong korábbi részére jobban illett volna. Összességében nézve engem kikapcsolt és megnyugtatott Rik Emmett zenéje, és biztos vagyok benne, hogy ez a lemez még párszor be fog kerülni a lejátszóba.