Bon Jovi: This House Is Not For Sale

írta CsiGabiGa | 2016.11.15.

Megjelenés: 2016

Kiadó: Island Records

Weblap: www.bonjovi.com

Stílus: hard rock, arénarock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Jon Bon Jovi egyre inkább hasonlít egy, a sajtszagú sikert kergető, de az útvesztőben végleg eltévedt szürke egérre. Főleg az új frizurájával, amiről nem tudom eldönteni, hogy szőke akart lenni, csak elcseszték, vagy szexisen őszes. Az olasz származású John Bongiovi karrierje már 1983-ban egy hatalmas futással kezdődött (Runaway), de a nagyhatalmú kiadók hamar rácsaptak a mancsára, átkeresztelték Jon Bon Jovira, mert az úgy eladhatóbb, és építettek köré egy zenekart. A kubai dobosnak (Tico Torres) „úgyis a vérében van a ritmus”, a basszusgitáros, Szűcs Sándor majd magyarosan eldörmög a gitárján (elképzeltem a meghallgatást: – Szűcs Sándor vagyok. – Such a name! – Jó, legyen Such, nagyon kell a munka!) és nem árt, ha van a csapatban egy zsidó zenészcsaládból származó billentyűs, David Rashbaum (akit elfelejtettek „átkeresztelni”, csak a második albumon váltott David Bryanre). Utoljára jött a félig lengyel Richie Sambora, és ő bizonyult a legjobb választásnak. Nemcsak jó gitáros volt, de erőteljes hangja remekül kiegészítette Jon karakteres, ámde erőtlen orgánumát, s nem mellesleg remek szerzőtársnak bizonyult az évek során. Az öt év alatt készített négy lemezzel beírták magukat a rocktörténelembe.

Aztán valami megváltozott... És nemcsak Jon haja lett kevesebb, de a jó dalok száma is a lemezeken. Talán Sambora alkohol- és nőügyei, talán a zenekaron belüli ellentétek (Such távozott is a 'Keep The Faith' után), mindenesetre a 'Keep The Faith' ugyan még mindig nagyon jó lemez, de már a dalok felét Jon Bon Jovi egyedül jegyzi, és érződik is rajta: sokkal több a melankólia. A bakelitek korában amolyan íratlan szabályként az A és B oldalra maximum egy-egy balladát tettek. Az 1992-es album már CD-n jött ki, és tele volt lírai dalokkal. A grunge-korszak közepén, 1995-ben ők is kísérletezni kezdtek, mint a Def Leppard a 'Slang'-gel, de a 'These Days' óriási csalódás volt. Az egyetlen komolyabb sláger rajta egy ballada, a This Ain't A Love Song. Aztán pedig beindult a popkultúrára szakosodás: egy-két eladható dallal eladni egy egész nagylemezt. A 'Crush' volt az első ilyen, amely az It's My Life-fal megőrjítette az embereket, hogy visszatért a régi nagyság, de csupán ez az egy értékelhető dal volt rajta, igaz, a One Wild Nightnak nekifutottak még egyszer egy év múlva, és az egész jól sikerült. Az igazi elk*rvulás akkor kezdődött, amikor a Who Says You Can't Go Home-nak megcsinálták a steel gitárral és hegedűvel felturbózott country-rock változatát, és a kislemezt zabálták Amerikában. Jon rájött, hogy a korai éveket követő viszonylagos sikertelenség után ez lehet a kivezető út. Az utolsó sorlemezen pedig ('What About Now') – bár azóta sem ismerték el – szerintem már nem is Sambora gitározott.

És itt az új album, megint egy halovány reménysugár, amit elhintettek a címadó dallal, hogy újra remek formában van a Bon Jovi, de mekkora az orcára huppanás, ha végighallgatva rájössz, hogy ez is csak egy egy-két, vagy maximum négyszámos maxi, egyórásra felturbózva töltelékszámokkal. Igazából két nagy nyertese van, Hugh McDonald, aki már az 1983-as Runaway kislemezen is szerepelt, majd Such 1994-es távozása óta a csapat kísérőzenésze, most 2016-ban végre megkapta a Bon Jovi-állampolgárságot, 22 év után teljes jogú tag lett, valamint Phil X, aki nem akar a titokzatos Mr. X lenni, csupán Gus G-hez hasonlóan a rövid és könnyen megjegyezhető művésznevet választotta a kimondhatatlan görög eredetije helyett.

Az első három dal rendben van, bár hiányoznak Sambora jellegzetes riffjei, helyette kapunk egy U2-s sikálást, meg néhol Bruce Springsteen hatású éneket, de a vokál dörmögése és az ütős refrének még eladják a dalokat, aztán jön a Labor Of Love, melynek a hangszerelését annyira elszúrták, hogy mindenki a Chris Isaak-stílusú gitárra figyel, és közben észre sem veszik, mekkora Living In Sin-hangulata van a dalnak. Persze egy jobb refrén ide azért már elfért volna, de benne volt a potenciál. Aztán visszatér a U2-s vibrálás, ami fogós dallamok nélkül viszont már idegesítő. És beindul a töltelékdalok hada, melyek sokkal jobbak lennének egy Jon Bon Jovi szólólemezre, mint a Bon Jovi-nimbusz újabb megtépázásának. A hallelujázás most aktuális lehet Cohen halála kapcsán, de Jon Bon Jovi személyes hallelujája (New Year's Day) meg sem közelíti a nagy elődét.

A legkarakteresebb riffelést a The Devil's In The Temple dalban hallhatjuk, kár, hogy olyan szinti-basszust nyomnak alá a basszusgitár helyett. A Scars On This Guitar egy egész kellemes ballada, ha leszámítom, hogy az énekdallam hol az egykori nagy slágert, a Wanted Dead Or Alive-ot idézi, máskor meg a Captain Crash & The Beauty Queen From Mars lassított változatának hangzik. Mindez a 'Lost Highway'-t idéző country-rock stílusban. A God Bless This Mess pedig mintha a This House Is Not For Sale ikertestvére lenne, csak a voow-csordavokál nélkül. Kétszer elsütni ugyanazt a poént egy lemezen? Na neee! A Reunion egy olyan csűrdöngölős dob-alapot kapott, hogy szinte táncra perdülnék. Szegény Tico! Halálra vakarózhatott unalmában a dal alatt. És a lemezcímben szereplő házra visszatérve adnak keretet a történetnek egy ír hangulatú (csak mert divat!) keringővel. A háromnegyedes bluesnak a közelében sincs, csak a rövid gitárszóló alatt, de az umcacca végigkíséri az éneket. A végén meg egy kis ír kocsmai hangulatú vokál hangzik fel New Jersey utcáin, melynek semmi köze a klipen éneklő vidám társasághoz. De nyálas!

Pontszám: 6