The Neal Morse Band: The Similitude Of A Dream

írta karpatisz | 2016.11.08.

Megjelenés: 2016

Kiadó: Radiant Records / Metal Blade Records

Weblap: http://www.nealmorseband.com/

Stílus: progresszív rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

A progresszív zene világában több mint 20 éves karriert tudhat magának Neal Morse és Mike Portnoy, akik már nem először ajándékoznak meg minket grandiózus, vagy épp történetet elmesélő koncept művel. Előbbi nevéhez fűződik a ’Snow’, amelyet még a Spock’s Bearddel készített, míg utóbbit a Dream Theater sorsát a helyes irányba terelő ’Metropolis Pt.:2 Scenes From a Memory’ egyik szerzőjeként jegyeztük fel. Ám közös formációikban sem maradtak ötlet nélkül, hiszen Neal Spock’s Beardből való távozása után egymás után négy konceptalbumot írt meg sorban, de nem mehetek el szó nélkül a Transatlantic közel nyolcvanperces ’The Whirlwind’ nevű szerzeménye mellett sem. Ennek alapján akár azt is mondhatnám, hogy semmi különös nincs abban, hogy ismét egy ilyen albummal találkozunk 2016-ban, de valahogy mégis úgy érzem, hogy ez a szellő most más módon fúj, mint az utóbbi években. Sok éve foglalkozom zenével és nem egyszer találkoztam olyan szövegekkel egy megjelenő újdonság kapcsán, hogy „karrierünk legjobbja”, az „az év lemeze” vagy ilyen meg amolyan cím várományosa. A legtöbbször ez a felvezető a várt eredményt nem igazán hozta meg. A ’The Similitude Of A Dream’ esetében viszont a két szerző népszerűsítő szavaira rögtön felkaptam a fejem, hiszen nem mindennapos dolog, ha Neal Morse vagy épp Mike Portnoy szájából hangzik el ez a mondat. Személyes találkozások alapján is meg tudom erősíteni, rájuk nem jellemző, hogy rögtön ilyen szavakkal ruházzák fel saját alkotásaikat. Az érdeklődés részemről így rögtön hatványozott volt, ám az eddig „szokásosnak” mondható promóciós útvonal sajnos már nem működött, értem ezalatt a szép csendben történő kiadóváltást. Az új vállalatot sem volt egyszerű elérni, de nagy örömömre egyszer csak egy levél fogadott, hogy rövidesen megkapom a promóciós anyagot. Azóta egyszerűen nem tudtam letenni ezt a lemezt, mert tényleg nem volt túlzás, amit a népszerűsítő kampányban hallhattunk a dobostól.

A témaválasztás, vagy úgy is mondhatnám, a zene mögött húzódó történet sem mindennapi, hiszen az angol irodalom egyik legjelentősebb művének egy részét dolgozza fel. A könyv első fele a hős, Keresztyén (angolul: Christian) útját mutatja be, aki a romlás városából indul és keresi a mennyei városba vezető utat. A teljes történet valójában nem ennyi és nem ilyen egyszerű, de maga az album csak egy kis részét mutatja be a sztorinak, hiszen maga Neal árulta el, hogy csak az első nyolcvan oldal történéseit tudta elkészíteni, mire a zenésztársaival összeültek. Arra a kérdésre, hogy ez egy újabb spirituális, vallásos mű-e, egyértelmű igent és nemet sem tudok mondani. Maga a könyv vallásos, bibliai utalásokat, allegóriákat tartalmaz, de a The Neal Morse Band által életre keltett változat viszont nem olyan direkt módon, mint Neal korábbi önálló lemezein.

Legelőször persze zenei oldalról vizsgáltam meg a monumentális alkotást: már az első pillanattól kezdve nem találtam benne egy mikurka hibát sem. Több mint 110 perc hallgatnivaló két lemezen, ami egyszerűen varázslat. Megvannak benne persze a szokásos Neal Morse által jegyzett elemek, mint a vonósok, az akusztikus gitáros betétek, vagy a hammondos billentyűalapok, jellegzetes ízes szinti- és gitárszólók, de ez az egész most valahogy egy nagyságrenddel feljebb tudott lépni mindattól, amit a Morse, Portnoy és George hármastól korábban, de magától a ’The Grand Experiment’-től is kaptunk. Az ilyen típusú alkotásoknak általában az a gyenge pontja, hogy a zene össze tud-e kapcsolódni a történésekkel, illetve hogy milyenek az átvezetések, az egyes részek elválasztása. Nem akarom ellenpéldaként említeni, de a Dream Theater ezzel a feladattal a ’The Astonishing’ operában sem tudott igazán jól boldogulni. Ez az ötös viszont igen! A Long Day/Overture kettősben megismert motívumokat csak több hallgatásra tudtam feldolgozni, de a teljes megvilágosodás csupán akkor ért, amikor az egészet végighallgattam, hiszen az itt hallható ötletek térnek vissza a mű teljes egészében. Nem igazán szokott működni, ha egy ilyen erősen összekapcsolódó alkotásból kiveszünk egy-egy darabot, de a mindent előrelátó szerzők persze erre is gondoltak. Az első lemez igazi meglepetése számomra azonban a The Beatles stílustanulmány volt, amely a We Have Got To Go című dallal indul, majd a gombafejűek I Am The Walrusát idéző Make No Sense-szel folytatódik, és a koronát az egészre végül a The Ways Of A Fool és a So Far Gone tette fel. Ezekben a dalokban Bill Hubauer és Eric Gillette teljesen átvették a főszerepet, míg a csapat nevét adó Neal Morse csak kicsi ideig kerül főszerepbe, ő és Mike inkább a vokálokat hozzák.

A második CD egy igazi Neal-féle – már szinte minden ízében a Spock’s Beardre hajazó – dallal indul, amelyben a zenei kreativitás került a középpontba. Gondolok elsősorban a dobok mögött ülő emberkére, aki szorgosan segíti az ütemváltások mellett a pontosság megtartását. A kétféle hangszínen interpretált billentyűszólóból is kitűnik, hogy épp Bill Hubauer vagy Neal vezeti-e a társaságot.

Ezen a lemezen a meglepetések inkább a stílusok közötti különbségekben jönnek ki, a Shortcut to Salvation egy akusztikus betéttel rendelkező folkos mű, a The Man in the Iron Cage a blues zenei elemeit viseli magán, de a személyes kedvencem az igazi örömzenélést bemutató country kitérő, a Freedom Song. A The Mask című dallal indul a zenei koncepció elemeit ismét felvonultató, itt már a végkifejletet bemutató rész. Elsőként az City Of Destruction részei térnek vissza a refrénben, és persze mondanom sem kell, hogy a So Far Gone-ból is találunk elemeket, de a hangszeres „ide-oda megyek”-ből mégis csak született valami különleges. Ezekben a dalokban olyan játékot hallottam Mike-tól, amit már nagyon régen, annó még Dream Theater-albumon.

Az instrumentális kitérő után megérkezik, vagy úgy is mondhatnám, újra itt van az induló téma, azaz a Long Day dallamaival gazdálkodó Broken Sky, de itt ezúttal a főszereplő, azaz Neal ragadja magához az éneket, persze ezúttal nemcsak orgonát választ kísérőként, hanem zongorát is. A dalban hordozott feszültség csúcsán viszont átveszi Eric Gillette a főszerepet, és az Octavariumot idéző John Petrucci stílusú szóló után énekével nyugtatja meg a hallgatót. Ezután még mit kaphatna a lelkes hallgató, mint egy üzenetet, hogy a kaland csak most kezdődik.

És hogy a hangszeresek oldaláról milyen újdonsággal találkozhatunk? Engem például meglepett, hogy Neal rengetegszer játszik akusztikus gitáron. A tizenkét húros hangszere egy különleges ízt ad az egész lemeznek, és sokszor olyan hangszínen énekel, mintha John Lennont hallanám. Eric Gillette játékában viszont inkább a markánsabb riffek hoztak újat, dögös Led Zeppelin hatású témákat hoz, míg a virtuóz szólók tekintetében a Dream Theater „gitárnyüvő” mesterének a stílusát éreztem dominánsnak. Ének tekintetében viszont óriási az, amit ezek a srácok elkövettek. Eric, Bill és bizony még Mike Portnoy is átvette időnként a frontemberi szerepet, persze mindez tudatosan lett így alakítva, hogy a történet karaktereit jól meg lehessen különböztetni egymástól. De ezek a szükséges „előrelépések” teszik ezt a dupla anyagot szerintem igazán élvezhetővé, és a proggerek világszerte már most erről beszélnek. Egy halk kérdés azért mégis felmerül bennem: Hogyan lehet majd ezt a jövőben felülmúlni? Erre egyelőre még nem találtam meg a választ, de abban biztos vagyok, hogy a csapat teljesen más irányba teszi majd meg a következő lépést.

Pontszám: 10