Első Hallásra – 2016. szeptember

Az ősz a természet számára bár a hanyatlás és az elmúlásra készülés ideje, mégis sok minden ekkor kezdődik. Sokaknak indul el a tanév, mások pedig szüretelnek. Az örök körforgásban tehát az élet nem áll meg, sőt új lendületet vesz. Nem hiába időzítette rengeteg előadó is a lemezek megjelenését erre az időszakra. Íme tehát 10 lemez szeptemberből: lesz köztük, amelyik a nyár elmúltával még lendületesebben áll elő, lesz amelyik keményen odateszi magát, vagy olyan, mely elgondoloztat, de akad olyan is, amelyik már Mindenszentekre készül. Szeptemberi visszatekintőnk következik.

Evergrey: The Storm Within (7,8 pont)

karpatisz: Szokás mondani, hogy a „munka hevében” egyszer csak elindítottam a ’The Storm Within’ egyik felvezető dalát, és a The Paradox Of The Flame megismerése után valami ismeretlen érzés fogott el, majd a következő mű, a Passing Through is megerősítette bennem, hogy ezúttal valami bitang jó anyag született Tom Englund jóvoltából. A súlyos riffek ezúttal sem maradtak el, de a keménységet mintha érzelmesség járná át. Azt a kijelentést én nem merem megtenni, hogy a svédek legjobb lemezét kaptuk meg most, de az tény, és biztosan mondhatom, hogy ez a korong egy igazán élvezetes hallgatnivaló. (Pontszám: 9)

Adamwarlock: Az Evergrey az utóbbi évek során finoman szólva is hullámzó teljesítményt nyújtott, így azok számára, akik csak zenebarátként viszonyultak a csapat munkásságához, nem feltétenül hirdetett evangéliumot az új anyag megjelenése. Szerencsére a csapat komolyan vette fennállásuk 20. évfordulóját, és odatette magát. Az elkészült anyag grandiózus, impozáns, kellő mélységgel és melodikussággal lett megáldva, így kijelenthető, hogy a ’The Inner Circle’ óta a csapat a legjobb teljesítményével rukkolt elő. (Pontszám: 8)

TAZ: Ahogy látom, az Evergreyjel kapcsolatban mostanság kétféle álláspont viaskodik a rajongók és a zeneimádók között. Az egyik, hogy a két újkori lemez (vagyis ez és a 2014-es ’Hymns For The Broken’) elmarad a korábbi albumok mindent elsöprő dinamizmusától, a másik pedig az, hogy ez az epikusabb, kifejtősebb hangvétel egy szintlépés Tom Englundéktól, ami még magasabbra emeli a csapat művészetét. Én ez utóbbi nézetet vallom, mivel iszonyatosan belezúgtam azokba az elmélkedő, és olykor hosszúra nyújtott dalokba, melyek ezt az albumot is jellemzik. Lehet mondogatni, hogy régen minden jobb volt (és sok esetben lássuk be, ez tényleg igaz), de az Evergrey most találta meg önmagát. Kíváncsi vagyok, hogy a régi-új felállás milyen irányba tolja következőleg a csapat szekerét, mert még egy ugyanilyen album már nem volna helyénvaló. (Pontszám: 9)

Thy Catafalque: Meta (7,6 pont)

Pálinkás András: Kátai Tamás idén elkényezteti rajongóit. Májusban saját neve alatt jött ki a 'Slower Structures' címre keresztelt szomorkás kísérleti kamarazenét tartalmazó szólólemeze, majd júliusban 'Neolunar' névre keresztelt elektronikus, futurisztikus jazz noir projektjének első kiadványát vehették kezükbe követői, sőt mindezek mellett még egy új Thy Catafalque-korong is érkezett Tamás edinburgh-i műhelyéből. Szerencsére ez a nagy dömping nem ment a minőség rovására egyik esetben sem, sőt a 'Meta'-t sokan már az eddigi legjobb Thy Catafaque-lemezként emlegetik. Persze, hogy kinek melyik a kedvenc TC-korongja az egyéni ízlés dolga, de egy biztos: ez egy nagyon széles skálán mozgó, változatos mű lett. Úgy gondolom, Tamásnak sikerült minden szempontból előre lépnie korábbi lemezeihez képest, a dalszerzéstől a produkciós munka legapróbb részletéig tetten érhető a fejlődés. Például a szemet gyönyörködtető borítón is, amit  ezúttal nem Tamás készített, hanem Agnessa Kessiakova bolgár festőművész. Kissé szokatlan módon a dalok nemcsak karakterükben, de hangulatukban is nagyban eltérnek egymástól, és a változatosságot csak növeli a nagyszámú (összesen 9!) vendégzenészek szerepvállalása is. Bakos Attila újbóli feltűnése kellemes meglepetés, ahogy Vasvári Gyula (Perihelion) felbukkanása is, aki valami fergetegesen nagyot énekel a Mezolitban. Külön ki kell emelni a hölgyek teljesítményét, hiszen Csere Judit (cselló) és Tóth Ágnes a Sirályt teszik feledhetetlenné, míg Fogarasi Orsolya a Malmok Járnak című dalhoz tudott valami nagyon különlegeset hozzá tenni. A Thy Catafalque nem véletlen lett igazi underground szenzáció erre a ’Meta’ is tökéletes bizonyíték. Kátai Tamás egyedi és különleges zenei víziója nálam mindenképpen az év lemeze cím első számú esélyese. (Pontszám:10)

Adamwarlock: Kátai Tamás egy rendkívül kreatív ember. A ’Meta’ hallgatása közben ez rohant meg, és az érzés maradt is. Őszintén szólva, nem igazán szoktam ilyen stílusú zenéket hallgatni, de a lemez egyszerűen magával ragadóan ötletes.  A teljes album egy zenei kísérlet, utazás, aminek megvannak a maga buktatói is, ezért érzésem szerint ilyen esetben fel sem merül, hogy az anyag tökéletes legyen. A hangzás viszont hatalmas csalódás, olyannyira, hogy egy pontot le is kellett vonnom a tervezettből. (Pontszám: 7)

Wardrum: Hűha! Akár ennél az egy szónál meg is állhatnék. Kátai Tamás valóban rendkívüli módon aktivizálta magát ebben az évben, és jobbnál jobb korongokkal ajándékozott meg minket, azt hiszem, ezt a nyerő szériát a 'Meta' koronázza meg. Mit is lehetne mondani erről a lemezről? Ez a muzsika a metalzenének már azokban a sztratoszféráiban tartózkodik, ahol sokkal inkább beszélhetünk egy korlátok nélkül élő öntörvényű művész megnyilvánulásáról, mint egy bármilyen stílussal meghatározható zenei produktumról. A ’Meta’ megfoghatatlan, és ez teszi annyira csillogóan különlegessé. (Pontszám: 9)

Pain: Coming Home (7,3 pont)

Wardrum: A Pain többé-kevésbé indusztriális zenéjének számomra mindig volt egyfajta kamaszos, lázadós éle. Ez szerencsére megmaradt a friss albumon is. Peter Tägtgren nem akar, és soha nem is akart szerintem megfelelni senkinek, nem a megélhetésért adja ki ezeket a lemezeket, és ez hallatszik is rajtuk. Örömből csinál zenét azoknak, akik ezt a fajta stílust szívesen fogadják. És jól csinálja. Bár ennek a fajta zenének nem nagyon vannak mélységei, de ez így van rendjén. A népnek metal kell, Peter pedig ezt megadja. (Pontszám: 8)

Savafan: Jól sáfárkodik az alkotó a stúdiójában megforduló zenekarok és előadók stílusával , mivel ügyes keveréke az anyag a Lindemann, Sabaton, Dynazty, stb. lemezeknek. Indusztriális alapok, agyoneffektezett megszólalás, telepakolva samplerekkel de mégis egyből ható, fülbemászó dallamok. Hogy ez miként lehetséges? Ahhoz Peter Tägtgrennek kell lenni, hogy ez sikerüljön. A lemez első fele azért sokkal erősebb, mint a második, de így is kellően ütős az anyag. (Pontszám: 8)

TAZ: Amilyen lelkesen vetettem bele magam Peter Tägtgren új alkotásába, olyan csalódottsággal csaptam le az asztalra a fejhallgatót, miután végeztem a ’Coming Home’-mal. Emlékszem, amikor kijött a 2008-as ’Cynic Paradise’: egyszerűen nem tudtam letenni a lemezt, annyira megkapó hangulatot varázsolt az indusztriális metalban erős svéd zseni, a mágia azonban egyre inkább elkopott azóta. Természetesen jó pár kiváló albuma volt már a Painnek, de nekem valamiért a 2008-as eresztés a viszonyítási alap, amihez mérten a ’Coming Home’ rendesen elhasalt nálam. Kedvenc dalokat persze szokás szerint tudtam avatni, ilyen a Pain In The Ass, a Black Night Satellite és a Natural Born Idiot, ennek ellenére nem kerített hatalmába a lemez. (Pontszám: 6)

Devin Townsend Project: Transcendence (7,3 pont)

Dzsó: Két dolog tűnt fel a lemezen: a zenésztársak mintha jobban kibontakoztak volna a szónikus folyamból, és a dallamok fülbemászóbbak, mint korábban, de ehhez Hevy Devy nem kötött kompromisszumokat. A ziltoidos baromkodások szerencsére elmaradnak, és az utóbbi években megszokott monumentális hangzás hallható a lemezen, már-már operában érezheti magát az ember, hátborzongató a teatralitás. Bár a rovat címe kötelezne, hogy első hallásra mondjak véleményt, de ezt nem lehet egyszer meghallgatni, mert a Townsend-életmű gyöngyszeméről van szó! (Pontszám: 10)

Adamwarlock: Nálam a hónap albuma, nem is kérdéses. Minden formájában megnyerő, intelligens és mély. Devin tényleg sokszor meghaladja önmagát, és olyan alázatos kísérletezésbe kezd, amely zenei gyöngyszemekkel ajándékozza meg a világot, belenyúlva a metalba a popba, a keménybe, a lágyba, a dallamosba és komorba egyaránt. Mindamellett, hogy ebben a hónapban Devin albumát szerettem a legjobban, mégis azt kell mondanom, hogy az eklektikussága sokszor a kárára válik: minden rajongásom ellenére objektívan azt kell kérdeznem, hogy most innen hova tovább? Legyen akármilyen jó is a 2016-os lemez, néhány számban mintha nem lenne ott lélekben a mester… mintha csak azért lenne rajta egy-egy darab, hogy megmutassa, hogy ilyet is tud. Ez persze nem okoz semmilyen csalódást, csak nem vagyok tisztában vele, hogy milyen módon lenne ez a dolog így szilárd és egységes.(Pontszám: 8)

Opeth: Sorceress (7 pont)

karpatisz: Érdekes helyzetben vagyok, mert a régi stílusú progresszív rockot nagyon szeretem, de Mikael Åkerfeldt csapatának három lemeze tartó irányvonalával egyszerűen nem tudok megbékélni. Nekem nagyon hiányzik az az Opeth, ami például olyan lemezt is meg tudott írni, mint a ’Blackwater Park’. Az új album ennek ellenére is igazán élvezetes, minden másodperce igazi kincs, de nekem mégis hiányzik belőle az a régebben megismert különlegesség. Úgy látom, hogy a svéd frontember a műfajban megkerülhetetlen lesz, minden egyes alkotása garancia a minőségre. (Pontszám: 8)

Pálinkás András: Amióta Åkerfeldt mester kigyomlálta a death metal elemeket az Opeth zenéjéből, mintha valami más is hiányozna. Sőt, úgy tűnik, hogy nem is teljesen tiszta a zenekar számára, hogy merre is induljon tovább. A 'Heritage' egy felejthető hard rock lemez lett, majd a 'Pale Communion'-on ismét előtérbe kerültek az Opethre jellemző megoldások, váratlan fordulatok, és úgy tűnt, meg is van a helyes irány, erre a 'Sorceress' ismét valami teljesen mást mutat. Most a progresszív folkos rock lett a meghatározó, jó sok Jethro Tull hatással. Az Opeth-től felettébb furcsa ennyire kézzel fogható impulzusokat hallani, hiszen nekik jó szokásuk volt, hogy mérföldekkel jártak a pályatársak előtt. Újították és reformálták a metalt hosszú éveken át, most meg egy olyan játszótéren akarnak labdázni, ahol előttük a Pink Folyd vagy a King Crimson rúgta a bőrt. De valahogy a 'Sorceress' nem elég merész és nem elég elborult, sőt helyenként kifejezetten unalmas ahhoz, hogy a fent említettekkel tudjuk egy lapon említeni. Åkerfeldt nagy szerencséje, hogy hihetetlenül tehetséges zenészek veszik körül. Fredrik Åkesson és Joakim Svalberg fantasztikus szólói életet tudnak vinni ezekbe a dalokba, és kvázi megmentik a lemezt (és a hallgatót is) az unalomba fulladástól. További jó pont az élkepeszóén látványos borító, továbbá az album megszólalása, ami párját ritkító a mai rock/metal mezőnyben. (Pontszám: 7)

TAZ: A legutóbbi ’Pale Communion’ óta vegyes érzéseim vannak Mikaelékkel kapcsolatban, mivel üdvözlöm ezt az agyas prog-rockos irányt, ugyanakkor nagyon hiányolom azt az energiát, ami régen jellemezte a csapat dalait. Nem kell nekem hörgés (persze nem volna rossz, ha egy jó mély, gyomorból megküldött üvöltés lefújná a maradék hajam), de legalább a dinamizmus lehetne a régi. Ezúttal is találkozhatunk kiváló ötletekkel – ahogy legutóbb is –, de számomra így is nagyon langyos a zene, ráadásul sokszor érzem azt, hogy kidolgozatlan témák vannak összefércelve, szóval a katarzis messze elmarad. A ’Heritage’ nagyon rendben volt, imádtam azt a hangulatvilágot, de ebből a stílusból ennyi elég is lett volna, viszont úgy látszik, Mikael még kedvére idézgeti fel korai prog-rock hőseit, úgyhogy hiába várunk valami újat a srácoktól mostanság. (Pontszám: 6 )

Lordi: Monstereophonic (Theaterror vs. Demonarchy) (6,8 pont)

Wardrum: Haaaveer, ez mennyire erős hónap már! Na, ezt a mondatot gyakorlatilag bármelyik albumhoz odaírhattam volna, de annyira türelmetlen voltam, hogy már a Lordinál elsütöm. Mindig tisztes távolból szemléltem az ő zenéjüket, megértettem, hogy sokat áldoznak a látvány oltárán, és hogy a zenéjük egy tisztes iparos munka emellett. Na, de ezzel az albummal áttörtek bennem valami gátat! Csudajó nóták, eszméletlen hangulat, vérhülye dalszövegek és hamisítatlan horror-rock. Ez az album bitang jól működik! Bár annyi kritika engedtessék meg nekem, hogy számomra a hangkép egy kicsit szárazra sikerült, de ez az, ami egy koncerten egyáltalán nem lesz zavaró tényező. Ezek a dalok színpadra termettek. (Pontszám: 8)

Savafan: Az utóbbi lemezeikkel sikerült a szörnyeknek megtépázniuk a hírnevüket, és nálam is igen leszerepeltek, de most visszatértek, és újra egy ütős lemezt rittyentettek. Nem tudom, hol tartogatták eddig ezeket a számokat, de most minden összeállt az albumra. Talán annak is köszönhető, hogy számomra tetsző módon a billentyűket jobban előtérbe tolták, így sokkal dallamosabbnak hatnak a dalok. (Pontszám: 8)

Adamwarlock: Úgy voltam a Lordival, hogy a kezdeti, egészen jópofa, sokszor erős anyagok után rájuk telepedett egyfajta nyamvadtság. Egész egyszerűen érdektelenné váltak számomra, untatott a zene és a szövegvilág egyaránt. Úgy gondolom, hogy a 2016-os lemez valamicskét visszahozott a régebbi időkből. Hangzás terén mindenképpen egészen jóra vizsgázott a ’Monstereophonic’, és számos remek, ütős dalt írtak a gumimaszkba bujtatott szörnyetegek. A Demonarchy utáni számok számomra egyértelműen gyengébbek, mint a lemez eleje, de még így sem tudok nagyon haragudni a produktum egészére.(Pontszám: 7)

Epica: The Holographic Principle (6,7 pont)

Rune: A holland csapat magasra tette a lécet a 2014-es 'Quantum Enigma'-val, épp ezért az új lemezt felvezető első szöveges videó megjelenését követően kíváncsian vártam Simone-ék új anyagát. A dalokat hallgatva a leginkább szembetűnő változás a korábbiakhoz képest direktebb dalszerkesztés. Az Epicára jellemző epikusság (haha) továbbra is jelen van, a gazdagon hömpölygő hallgatnivalót viszont úgy sikerült egy erős sodrású folyó medrébe terelni, hogy a sokrétűség ellenére nem fárasztó hallgatni: nem terjengős, de nincs is túl poposra szabva. Ha visszatekintek a zenekar eddigi munkásságára, tapasztalható a folyamatos fejlődés. Ez az, ami sok bandából hiányzik manapság, mert most a biztonsági játék a menő. (Helló, Sonata Arctica!) Na, ezt viszont nem süthetik rá az Epicára. Szerencsére ők nem követik ezt a trendet, a 'The Holographic Principle' egy tudatosan és szeretettel megírt, könnyen befogadható album, amit öröm hallgatni. A hangzást tekintve szerintem mind a dobok, mind a gitárok érthetőbbek és dögösebbek, mint a 'The Quantum Enigma’ esetében. És ha már itt tartunk: Simone teljesítményét csak dicsérni tudom, nem lehet belekötni. A keveréssel kapcsolatban annyi kritika érheti az anyagot, hogy Simone hangja néha elvész a kavalkádban, jót tett volna, ha erre jobban odafigyelnek a keverés során. Az interjúkban emlegetett duálhörgés viszont remek, a kórusok pedig szokás szerint nagyívűek, szóval mindenkinek csak ajánlani tudom a lemezt. Akik kedvelik a szimfonikus elemekkel tűzdelt metalt, de nem ismerik a zenekart, a 'The Holographic Principle'-lel biztosan megkedvelik, akik pedig már ismerik, most sem fognak csalódni. Csak így tovább, Epica! (Pontszám: 8)

Savafan: Erős anyag, ehhez kétség sem férhet, de vannak dolgok, amiket nem értek. Tudom, hogy illik mindig grandiózusabb lemezt csinálni az előzőnél, és azt is megemlítik, hogy új elemeket építettek a lemezbe, de ezek nem mindegyike jött be. A lazább elemek nagyon tetszettek, a lassú számok most viszont nagyon nem. És néha a nagy kavalkádban pont az éneket hallottam kevésbé, annyi effektet meg kórust tettek rá, hogy Simone csodálatos hangja elveszett. De mindent egybevetve, bátran odatehető a sorlemezek mellé, sikerült a bandának tartania a színvonalat. (Pontszám: 8)

Almah: E.V.O. (6,7 pont)

TAZ: Kissé meglepődtem, amikor bevágtam a lejátszóba Edu Falaschiék új albumát. A brazil srácok ugyanis megpróbáltak elszakadni a korábbi lemezek súlyos riffektől hemzsegő világától, és a felvezető nyilatkozatokban is emlegetett ’Rebirth’ című Angra-lemezt vették alapul, vagyis száguldó power metalra tették a súlyt ezúttal. Egyfelől nagyon tetszik ez a váltás, mivel a legutóbbi albumon hiányolt dallamokat most rögtön megkaptam, ellenben ez az irány kifejezetten sablonos, és sokszor unásig ismételt panelekkel telített, így hiába a korábbi csorba kikalapálása, így is életlen lett a végeredmény. Olykor ugyan felsejlik néhány vaskos groove, de ez alapvetően nem tudja megváltoztatni a lemez karakterét. Aki ezt a vonalat hiányolta a csapatból, az jól fog szórakozni, aki azonban valamiféle fejlődést várt az ’Unfold’ után, az nagy valószínűséggel csalódni fog az új lemezben. (Pontszám: 7)

Adamwarlock: Valahogy a power metalt mindig is a német nyelvterülettel azonosítottuk, ugyanis a germán és skandináv területek tonnaszámra ontják magukból a műfaj jobbnál-jobb lemezeit. De ugye éppen ilyen erős a dél-amerikai szintér is, és persze melyik másik bandához kanyarodhatnánk, ha nem az Angrához. Edu Falaschi brazil létére olyan albumokat tett le az asztalra a poszt-matosi Angrában, és a saját bandájával is, melyek méltóak a power metal örökségéhez, beszéljünk akármelyik kontinensről. Az Almah egy nagyon jól sikerült projekt, és a legújabb termése is megütötte a szintet. Az 'E.V.O.' elmegy egy kicsit olyan irányba, ahol a modern elemeket próbálja keverni a klasszikus power alapanyaggal. Én ezt a vonalat nem annyira érzem az Almah sajátjának, de hibázni nem sikerült vele, valahol mélyen felüti a fejét a hangzásban a Symphony X, de akár a Protest the Hero is. Összességében elégedett lehet magával Edu úr, mivel egy egyenletesen jó szintet hozó, majdhogynem kiváló lemezt tett le az asztalra, bár az 'Unfold' szintje még mindig magasan van. Elérni most sem sikerült. (Pontszám: 8)

Operation: Mindcrime: Resurrection (6,1 pont)

Pálinkás András: Geoff Tate (egykori Queensryche-torok) tavaly indította útjára Operation: Mindcrime nevű új zenei projektjét, mely mindjárt egy háromrészes történet elkészítésébe vágta a fejszéjét. A 'Resurrection' a trilógia második része, ahol folytatódik a 'The Key'-en megismert H története, aki egy olyan tudás birtokába jut, ami végleg megváltoztatja a világot. A sztori elég sablonos, úgyhogy az az érzésem, hogy Tate-et nem fogjuk a heavy metal  Benedek Elekjeként emlegetni. Zeneileg a lemez első fele továbbviszi az előző album vonalát, vagyis élvezetes progresszív ízű rockmuzsika ez, melybe néhol kínosan Queensryche-os megoldások is vegyülnek. Az album második fele változatosabb, komplexebb. Kelly Gray gitáros és Randy Gane billentyűs is többször megvillantja tudását, és ez igen jót tesz a daloknak. De hiába a jó szólók, és hiába énekel Tate még mindig hátborzongató dolgokat, ha az egészet tönkreteszi a teljesen élvezhetetlen tompa hangzás, mert sajnos ez lett a 'Resurrection' Achilles-sarka. (Pontszám:7)

Adamwarlock: Egyértelműen az a hatalmas pozitívum az albumon, hogy annak ellenére, hogy Tate karrierjének minden eleme megtalálható benne, mégsem szaglik teljesen a fejétől a hal, azaz nem nyomja rá a frontember teljes súlyával önmagát a végtermékre. Így egy nagyon kellemes, igazán jó, sztori-orientált progresszív lemez született. Az igazi nagyságtól talán így is messzire van, de Tate-től hallottam már valóban ízléstelen próbálkozásokat is. Ez szerencsére elkerülte a ’Resurrection’-t. (Pontszám: 7)

Airbourne: Breakin' Outta Hell (6 pont)

Dzsó: A bevált recepten semmit sem változtatott az ausztrál csapat, az AC/DC-klisék arcátlan és profi lenyúlásában nemigen van jobb náluk. Nehéz megfogalmazni, hogy mitől tűnik frissebbnek a zenéjük, mint a nagy elődöké. Az elég közhelyes, hogy fiatalos lendülettel tolják, de mégis ez van legközelebb az igazsághoz. Egyszerűen nincs üresjárat az albumon, DJ Paplan alighanem betesz a szettjébe 1-2 számot a lemezről, mert ez igazi party-rock ezúttal is. Nulla eredetiség tízpontos előadásban (oké, erősen súlyoztam a pontszámnál)! (Pontszám: 7)

Adamwarlock: Utoljára adok 5 pont felett az Airbourne-nak. Ha berakod a lemezt  egy buliban, akkor okés a dolog, pörögjön csak! A hangulat hibátlan, a hangzásra odafigyelnek, az előadás is teljesen rendben van. DE! Amint elkezdek komolyan, odafigyelve belehallgatni a dalaikba, kérdések merülnek fel bennem: Mi a jó életnek adnak ki ezek albumot? Konkrétan 12 dal kellett nekik, és az egész karrierjüket megírták. Miért hallgassam az új dolgaikat, ha olyan mint a régi? Sőt, lassan már ott vagyok, hogy minek hallgassak Airbourne-t, mert kezdem azt érezni, hogy képtelenek eljutni abba a mélységbe, mint a nagy előd tette, akinek felesleges leírni a nevét. Persze attól még jó hallgatnivaló minden Airbourne-lemez, de most elérkeztek egy határhoz nálam, viszont most az egyszer még jó fej leszek. (Pontszám: 7)