De jó, hogy megint itt vagy!: Kamelot, Aeverium, Withem - Barba Negra Music Club, 2016.10.13.

Amellett, hogy nem szeretem, amikor valaki az idő múlásán meg az öregedésen kesereg, elgondolkoztam: a homokóra pergését egészen jól érzékelteti, amikor már vannak zenekarok az ember életében, melyekre képes nosztalgiával gondolni. Mint egy rég látott, közeli barátra. Ilyen régi, közeli barát számomra és sok más helyszínen megjelent ínyenc számára a Kamelot.

Szó se róla, megküzdöttem, hogy lássam ezt az öreg barátot. Influenzám legsötétebb napján, két és fél óra vonatozás után gyakorlatilag öt perccel a Kamelot intrója előtt estem be a patinás Barba Negrába. Így szégyenteljes módon lemaradtam a két előzenekarról, róluk szóljon kiváló kollégám. (Wardrum)

Nekem ez már túl progresszív – jutott eszembe az első zenekar produktuma után. A norvég Withem vezette fel az estét, és pár részleten kívül nem sok minden fogott meg a koncertből. Nem találtam olyan kapaszkodót, amitől beindul a bólogatásom vagy elkezd járni a lábam, mondjuk ebben talán közrejátszhatott az is, hogy az átlagnál hosszabb számok miatt a fotós árokban töltött 3 dal után kevés időm maradt, amikor teljesen a zenére tudtam volna fókuszálni. Ami megmaradt bennem, hogy az első lemezes Miracle egész élvezhető volt, illetve az utána következő dal eleje is tetszett. Mozgásban sem tettek hozzá sokat a bulihoz, szinte statikusan nyomták le az egész koncertet.

Ole Aleksander Wagenius énekes kevésbé volt hallható a keverésnek köszönhetően, ami nem is zavart annyira, mert nem éreztem benne kellő erőt. Akik szeretnek elmerengeni és agyalni a zenén, azok jól érezhették magukat, a közönség egy része is lelkesen fogadta a produktumot. Nekem viszont már átestek azon a bizonyos határon, amikor már annyira progresszív a zene, hogy nagyon oda kell figyelni arra, mit játszanak.

Előzetesen a német Aeveriumtól vártam a jobb produkciót, mivel a női énekessel felálló bandák elég nagy része bejön. Na, ők nem kerültek fel erre a listára, és nem is elsősorban a zenének köszönhetően, hanem inkább a frontemberek miatt. A gothic metal vonalon mozgó zenekarnál elsősorban az énekesek produktuma vonzotta a szememet, és sajnos negatív irányban.

Aeva Maurelle már a színpadra jövetelkor sem volt szimpatikus. Igazából nem tudom miért, de aztán a hangjával sem győzött meg. Nagyon erőtlennek és vékonykának éreztem, amúgy is egy nagyon vékony, törékeny alkatú hölgyről van szó, de ugye ennek a hanghoz semmi köze. A Serenityben éneklő hölgyemény hasonlóan vékony, de ott legalább a klasszikus hangok jobban közelítenek a megfelelőhöz.

Marcel Römer énekes-hörgős sem a kinézete miatt lesz a lány rajongók kedvence, agresszív buldog feje csak rosszabb lett, mikor a buli vége felé kibontotta a haját és vízzel lelocsolt fejét rázta. Nála egy fokkal jobbnak éreztem az éneket, gyorsan tudott váltani a hörgés és a tiszta ének között, ami az énektanárok szerint is nehéz feladat. Néhol az volt az érzésem, hogy próbálnak a most futó popos vonulatra felszállni és meglovagolni azt, de az abban a stílusban húzónévnek számító Amaranthe-ben minden énektípusra külön ember van, akik a maguk műfajában átlagon felüliek.

Aeva gyengesége még jobban előjött, amikor kvázi szólóban tolta, ekkor Marcel vokalistaként a háttérbe vonult. Színpadi rutinjuk is kevésnek tűnt, néha idegenül mozogtak a pódiumon, illetve a hangszeresek szinte minimális helyváltoztatással tolták le a bulit. Lars Dannenberg basszeros viszont láthatóan rengeteg Twisted Sister-videót nézhetett korábban, pengetni viszont nagyon ritkán pengetett, elsősorban hangszere csapkodásával csalta elő a hangokat, ahogy azt Mark Mendoza teszi. És ha ez nem lett volna elég, a turnéra a főbanda nem hozott senkit a megszokott, minőségi frontasszonyokból, így Aeva vokálozott a Kamelotnál is, de szerencsére csak keveset. Mert maga a buli közel volt a tökéleteshez, de hogy milyen volt arról meséljen kollégám, akivel szerencsések vagyunk, hogy a zenekar minden egyes felállását láthattuk, többször is. (Savafan)

Szerencsére egy pohár jó borra azért még pont jutott időm a Kamelot kezdése előtt, így legalább egy kicsit át tudtam melegedni a koncert előtt. Egy rövid, de annál hatásosabb zenekari intro és fényorgia után rögtön a színpadon is termett a nemzetközi kompánia, és belecsapott a Veil of Elysiumba. Bár új szokásomhoz híven a keverőpult mellett vertem tábort (létezik, hogy ez öregedésem jele?), ennek ellenére a hangverseny kezdetének hangzása igencsak zabkásásra sikeredett. Főleg a dobok szóltak értelmezhetetlenül, ami számomra különösen fájdalmas pont. Kissé kiábrándító volt, és sajnos kellett hozzá vagy 2-3 szám, mire beállt egy elfogadható hangkép.  De sebaj, addig is eltelhettünk az eszméletlen fényorgiával, ami egy klubszínpadon még inkább hatásos tud lenni. Nem akartam azt írni, hogy kicsi a színpad, mert nem tartom annak – főleg egy zártterű helyiséghez képest –, így kiválóan elfért rajta az egész zenekar. És Sean Tibbetsnek meg Thomas Youngbloodnak pedig kell a hely. De erről majd később.

A Kamelot életem első olyan zenekara, akiknél már nehezen tudom számon tartani, hogy hányadszor látom őket, de valami mégis mindig más. Voltam olyan szerencsés, hogy találkoztam a klasszikus felállással, Roy Khannal a mikrofonnál és Glenn Barryvel a bőgőnél, láttam az all-star gálát Fabio Lionéval és az akkor még szerény kisegítőként jelenlévő Tommy Karevikkel. És most itt vagyunk, a már nem is annyira új, de stabil összetételű együttesnél, ahol Karevik már állandó frontember. Ami igazán szemet szúró változás számomra, hogy átálltak ők is arra a kétfrontos színpadképre, ahol a dobos és a billentyűs a jobb és bal oldalát foglalja el hátul a színpadnak, a többiek pedig természetesen az első vonalban vannak. A koncepciót bár meg tudom érteni – és igazából létjogosultnak is tartom –, de nem szabad elmennünk amellett, hogy a dobosnak nem csak azért van középen a helye, mert neki a van a legtöbb térre szüksége. A dobos – főleg, ha jó hangszeres – egy látványosság is egyben, aki középre helyezve stabil és erős magja tud lenni a színpadképnek. És akkor most itt hadd tegyem hozzá, hogy Casey Grillo bőven formálhat jogot arra, hogy elfoglalja a látkép közepét, hiszen a leglátványosabban játszó ütősök egyike, valamint szerény személyem egyik kedvence is, de ez most mindegy. A lényeg, hogy kifejezetten az a zenész, akit nem a jobb felső sarokban kéne eldugni, ahol alig lehet látni.

Az egyedi zenei világuk mellett azért is kedvelem nagyon a zenekart, mert hihetetlenül szerves egységként, egyetlen nagy zenei dobbanásként tudnak megjelenni a színpadon. Itt nincsen főhős. Pontosítok: mindegyikük az. Emlékszem, amikor először láttam élőben játszani Sean Tibbetts-et, nem voltam képes felérni ésszel, hogy egy basszusgitáros hogyan tudja ennyire belakni a színpadot, mint ő. Szerencsére ez azóta sem változott. Ebben partnere volt a kiváló gitáros, Thomas Youngblood is természetesen, ők ketten egyetlen egy másodpercig nem tudtak egy helyben megállni. Állandóan cserélgették helyeiket, hol itt, hol ott hergelték a közönséget. Oliver Palotai már csak fellépőruhája és teátrális mozdulatai miatt is megérne egy külön misét, Casey Grillóról pedig már fentebb értekeztem. Tommy Karevikről egy picit lentebb írok, csapategység ide vagy oda, a frontember mégiscsak az arca és a hangja egy zenekarnak.

A sok póz, színpadias mozdulat és púder viszont egy rozsdás szöget sem ér zenei teljesítmény nélkül. Nos, aki ismeri a zenekart, az tudja, hogy ezen a téren is nagyon magas színvonalon teljesítenek. Nem is szaporítanám erre a szót, legyen elég annyi, hogy mindannyian a lehető legmagasabb fokon kezelik hangszerüket, és öröm látni, hogy az évek során senkinek nem kopott a tudása, sőt. Egy billentyű- és egy dobszóló erejéig kaphattunk két rövid bemutatót is ezekből a képességekből, az első Casey Grillo volt.

Mostanában egyre kevésbé érzem zeneileg értelmezhető jelenségnek a dobszólókat, és ez nála sem volt másképp, viszont egyvalamit mindenképpen szeretnék megemlíteni játékával kapcsolatban. Casey ugyanis azon dobosok közé tartozik, akik nem elégednek meg azzal a magas szinttel, amit már hosszú évekkel ezelőtt elértek, hanem állandóan új csúcsok megdöntésére törekednek. Az évek során ő is rengeteg új hatást épített be játékába, miközben megőrizte annak metalos arculatát. A szóló során betekintést nyerhettünk abba, hogy mostanában a jazz és a latin zenék felé is kacsintgat, és ezeket a stílusokat rendkívüli arányérzékkel építette bele a játékába. Természetesen nem hiányoztak a szólóból a kötelező „krumplik” és közönségtapsoltatás sem, ezekből úgy tűnik még azért nem nőtt ki. Oliver Palotai szólója már egy kicsit enerváltabb volt, valamint kurtább is, annak ellenére, hogy egy klasszikus zenész szintű és tehetségű billentyűsről beszélünk. Meg is villantotta e képességeit, de összességében a szólója inkább időkitöltésnek tűnt.

Tommy Kareviknek szerettem volna egy külön bekezdést szánni, amiben – ha megengeditek nekem – szeretnék néhány szót szólni elődjéről is. A fiatal svéd énekesnek rendkívül súlyos teher nyomta a vállát, amikor elvállalta a frontemberi szerepet, ugyanis az őt megelőző Roy Khan tűzforró bélyeget hagyott a zenekar stílusán. Tommy szerepe kettős, hiszen ápolnia kell Roy hagyományait miközben új színeket is kéne hoznia a zenekarba. Nem merek belegondolni, ez mekkora teher lehet/lehetett neki, és hogyan kezelte ezt. Amit mi, a közönség láttunk eddig, az sajnos inkább a hagyományok ápolása volt. Többen szóvá tették előttem is, hogy Karevik úr igen gazdagon merít Roy éneklési stílusából és színpadi megnyilvánulásaiból is. Talán nem is baj ez, ha azt nézzük, hogy makulátlanul vezeti fel a régi dalokat, viszont az újak talán elbírnának még egy kis pluszt az ő egyéniségéből. Talán idővel változik ez is, és már vannak erre utaló jelek. Még egyszer: a feladat nehéz. Iszonyúan. Még nem nyílt lehetőségem leírni sehol, ezért most teszem meg. Egy kis requiem, ha úgy tetszik: Roy Khan színpadi jelenléte nem volt evilági. Óriási szerepe volt abban, hogy a Kamelot a tucat power metal bandák szintjéről igazi, hamisítatlan művészi magasságokba emelkedett. Csak attól libabőrös lettem, hogy arra gondolok, miképpen élt ő a színpadon. Khan úgy élt a színpadon, hogy minden este, minden koncerten meghalt. Aki halt már meg színpadon az tudja, hogy ezt újra és újra megtenni éveken át rendkívül megterhelő, lélekfacsaró dolog. Egyre kevésbé csodálkozok, hogy Khan gyakorlatilag az egész világtól vonult el, nem csak a zenekart hagyta ott. De a gondolatmenetem végére szeretném azt is odatenni, hogy nem tudok elképzelni Kareviknél jobb utódot.

Végül egy-két szó a műsor szerkezetéről. Teljesen nyilvánvaló, hogy a Kamelot nem a múltjából kíván megélni, ennek megfelelően a műsor oroszlánrészét a ’Haven’ dalai vitték el, szerencsére ezek működnek annyira jól, hogy ne maradjon hiányérzet a hallgatóban, de ugyanakkor fejet hajtottak a múltjuk előtt is megidézve egy-egy dal erejéig olyan klasszikusokat, mint az ’Epica’, ’The Black Halo’ és a ’Karma’. Ennek ellenére a műsor gerincét egyértelműen a modern Kamelot-éra dalai adták, amiről talán jobban tud majd beszélni a dallista, mint én. Azt gondolom, hogy végtelenül profi módon sikerült összeállítani a műsort, mely éppen ezért folyamatosan fent tudta tartani a közönség figyelmét. Számomra nagyon kedves momentumok voltak a March of Mephisto, a Rule The World, a Liar Liar és a Revolution, de csak azért, mert ezeket a nótákat különösen kedvelem, igazából egyetlen egy dal során sem ült le a hangulat, és sikerült a zenekar repertoárjának leginkább ínycsiklandozó darabjait összeválogatni. A koncert minőségéről talán akkor árulok el a legtöbbet, ha azt mondom, hogy a korrekt hosszúság ellenére nekem igencsak rövidnek tűnt, még elbírtam volna vagy fél órát a srácokból.

A véleményemet osztotta közönség is, akik már a második nóta környékén megállíthatatlan Kamelot, Kamelot skandálásba kezdtek. Hogy ez ilyen hamar, gyakorlatilag a koncert elején megtörtént, láthatóan meglepte a zenekart is. Egyszóval: a hangulat óriási volt a színpadon és lent is. Egyébként is különleges este volt, hiszen a zenekar itt köszöntötte fel Sean Tibbetts-et, akinek éppen aznap volt születésnapja. Innen is jó egészséget kívánunk neki!

Át is adatott egy torta és ki is oszttatott egy kör pálinka. Vicces volt látni Karevik arcát, miután teljesen gyanútlanul lehúzta a méregerős magyar vizet. Summázva a koncertet, egy igen családias esemény szem- és fültanúi lehettünk, tökéletes volt a kémia a színpadon és a színpad-közönség relációban is. Azt hiszem, Kamelot-koncertből nem lehet eleget látni. (Wardrum)

Veil Of Elysium / When The Lights Are Down / The Great Pandemonium / Center Of The Universe / Karma / Here’s To The Fall / March Of Mephisto / Rule The World / Insomnia / Casey Grillo szóló / Liar Liar (Wasteland Monarchy) / My Therapy / Oliver Palotai szóló / Forever /// Revolution / Manus Dei / Sacrimony (Angel Of Afterlife)

Szerző: Wardrum, Savafan
Képek: Savafan
Köszönet a Concerto Musicnak!
További fotók ITT