Evergrey: The Storm Within

írta Wardrum | 2016.10.15.

Megjelenés: 2016

Kiadó: AFM Records

Weblap: www.evergrey.net

Stílus: dark progresszív power metal

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

Kiderülhetett már korábban is, hogy a viszonyom az Evergrey zenéjével meglehetősen közeli. Nem fogom tagadni, fanboy vagyok, viszont ahogy elmélkedtem a fanboyságom természetén, arra jutottam, hogy a rajongásnak kétféle verziója létezik. Az egyik gyakorlatilag lenyel bármit az imádott bandától, teljesen kritikátlanul kiáltja ki még az utolsó bootleg-megjelenést is korszakalkotó mesterműnek. A másik féle rajongás az, amelyik – ismervén a zenekart tetőtől talpig – túlzottan kritikus. Annak ellenére, hogy örül az új albumoknak, legbelül mindig fanyalog egy kicsit, hasonlítgat, elemez és visszasírja a régi időket, amikor „minden jobb volt”. Ez a kétféle megközelítés hosszú-hosszú évek óta járja a véget nem érő táncot a fejemben minden egyes alkalommal, amikor szembesülök az Evergrey legfrissebb munkáival. Majd kiugrok a bőrömből, amikor új albumuk jelenik meg. Örülök, rongyosra hallgatom, imádom, de minél többet hallgatom, minél többet rajongok, annál cinikusabb és elégedetlenebb leszek. Ezt az örökös ellentmondást igyekszem most a legújabb album kapcsán szavakba önteni, mégpedig egy kétpólusú kritika keretében, melyben szeretném elmondani, hogy miért imádom ezt a lemezt, és azt is, hogy miért vagyok egyre végzetesebben csalódott a svéd zenekarban.

Már-már közhely, hogy a banda a poraiból támadt fel a 2014-es ’Hymns For The Broken’-nel. Annak idején én is igencsak felmagasztaltam a lemezt, ami a The Storm Within ismeretében lehet, hogy kicsit elhamarkodott dolog volt, ugyanis ez itt most egy lényegesen összeszedettebb és jobb lemez lett. Az előzetes infók alapján is kiderült, hogy Tom S. Englundék igyekeznek ismét egy nagyot gurítani. Az ötlet egy konceptlemez volt, ami anno igencsak jól működő formátum volt számukra, elég csak az ’Inner Circle’-re vagy az ’In Search Of Truth’-ra gondolni.

Bár a dalok zeneileg meglehetősen lazán kötődnek egymáshoz, de többször föl lehet fedezni itt-ott visszatérő szolid témákat, melyek remekül egyben tudják tartani az anyagot. Továbbra is érzékelem a kényszeres egyensúlyozást a progresszív megközelítés és a szélesebb tömegek felé nyitó szimplább hangvétel között. Az igazság az, hogy ezt albumról albumra egyre jobban érzik a fiúk. A dalszerkezetekkel ismét egy kicsit bátrabban mertek játszadozni, végre újból vannak meglepetések a dalokban, ami az utóbbi időben kevésbé volt jellemző. A zenekar elmondása szerint ez az album egy kissé agresszívabb hangvételű, amivel abszolút egyet tudok érteni. Mind hangzást, mind dallamvilágot tekintve sötétebb vizekre eveztünk, különösen az előző sorlemezzel összehasonlítva. Bár egyszer már leírtam, de szeretném megismételni, hogy amivel igazán nagy örömet tudott okozni az album az az, hogy majdnem minden dalban van egy-két váratlan pillanat, ami erősíti a hamisítatlan progresszív érzést. Ismét egyre inkább teret törnek maguknak az ikergitárszólók, melyek az én rajongói szívemet másodpercek alatt képesek megolvasztani, de azt gondolom, bárki megnyalhatja a szája szélét hallva azokat a futamokat, amiket Henrik Danhage és Tom S. Englund passzolgat egymásnak. Vannak olyan pontjai a zenéjüknek, melyek már nem csillognak a régi fényükkel, de a gitárszólók a zeneiségük és elképesztően érzékeny stílusuk miatt a mai napig ékkövei az Evergrey muzsikájának. Örülhetünk, hogy ismét kapott egy nagyobb szerepet Carina Englund az albumon, mégpedig az egyik legjobban sikerült nótában, a klipes The Paradox Of The Flame-ben. Először a zenekar történetében pedig énekes-sztárvendég is érkezett, nem más, mint Floor Jansen, aki az In Orbit című dalban énekel egy orbitálisat. Valamint ne maradjon említés nélkül Tom és Carina kislánya, Salina sem, aki az album nyitódalához adta a hangját.

Na, de milyenek maguk a dalok?

Nos, a Distance igen erősen indítja el a lemezt egy arcbamászó gitárriffel, ami egy katartikus refrénben teljesedik ki. Ez a nóta az album jobbik oldalát domborítja ki remekül eltalált szerkezetével és hangulatával. Arról nem is beszélve, hogy az utolsó, kórussal megerősített refrén 2016 egyik leglibabőrösebb pillanata volt számomra. A Passing Through inkább a hallgatóság bulizósabb részét akarja megfogni zakatoló, fejrázós kettőnyégyeivel, de éppen annyi fifikát sikerült belecsempészni, hogy ne laposodjon el. Koncerteken valószínűleg jól fog működni. A Someday sötétebb, grandiózusabb hangot üt meg, számomra egy kicsit üresjárat a dal, nem nagyon érzek benne irányokat.

Az Astray az első igazán agresszív dal, de az sem végig, ugyanis a refrén igyekszik egyfajta kontrasztot nyújtani a verzék dühödt zakatolása ellenében. Ez az első olyan szerzemény, amit többször kell meghallgatni, hogy igazán megmutassa magát. A The Impossible elsőre furcsa volt számomra, később úgy éreztem, hogy nincsen helye ezen a lemezen, most pedig már ott tartok, hogy állandóan túlnyomok rajta. Lapos és semmitmondó, de cserébe legalább igyekszik azt a semmit látványosan mondani.

A My Allied Ocean az egyetlen dal, ahol kicsit feljebb tekerték a sebességet, egészen jól működő, sodró dal, de van vele egy nagy probléma, amiről lentebb írok a későbbiekben. És akkor következik az album egyik csúcspontja, az In Orbit. Ez a nóta nem pusztán Floor Jansen kisasszony miatt működik tökéletesen, hanem mert benne van minden, ami miatt lehet szeretni az Evergreyt. Zakatoló riffek, éteri szólók, grandiózus billentyűk és mindez átitatva őszinte érzésekkel, valamint egy nagy adag lendülettel. Ha egy dalt kellene választanom az albumról, ez lenne az.

Ezután a Lonely Monarch egy kissé üresnek hat, de emellett kellemes dal a maga nagyszabású hangulatával. És elérkeztem a második helyezetthez, a The Paradox Of The Flame-hez. Líraisága ellenére is húsbavágó szerzemény, Rikard Zander szívszorító zongorázásával megtámogatva. Tomnak és Carinának külön-külön is elképesztően telt és erős hangja van, ám amikor együtt énekelnek, akkor leszakad az ég. Külön kiemelném a dalban elhangzó kettős gitárszólót, ami egyszerűsége ellenére is az egyik legművészibb, amit az utóbbi időkben hallottam.

Ezt a felfokozott hangulatot tökéletesen lovagolja meg a Disconnect, ami terjengősségében és összetételében az egyik legprogresszívebbre sikerült tétel a lemezen, valamint a dallamvilága és hangulata miatt szinte holtversenyben van nálam az In Orbittal. Zárásként érkezik a címadó The Storm Within, ami sajnos igencsak jellegtelenre sikerült, talán elmondok róla mindent azzal, hogy ezt kellett a legtöbbször meghallgatni, mire megjegyeztem. Összességében nem fanyaloghatnék sokat, hiszen itt van az Evergrey teljes harci díszben, az albumon moderált mennyiségű újítás is található, igyekeztek kedvezni a progosabb és a „kommerszebb” hallgatóságnak is, az album hangulati világa egységes, a dalok színvonala állandó, valamint mindegyikben ott van a hamisítatlan érzelmi töltet, amit annyira szeretek ebben a zenekarban. Arról nem is beszélve, hogy végre újra és bátran használják a vonós hangszereket is a dalaikban. A bennem lakó végletekig elfogult rajongó boldogan odaadná érte a 8 pontot, viszont…

Elnézést kérek, de nekem most már tele van a t*köm az Evergreyjel. 2006 óta egy nagy tévelygés, amit csinálnak. Egyszer ide nyúlnak, egyszer oda. Most kommerszek vagyunk (’Monday Morning Apocalypse’), majd befordult vérmetalosok (’Torn’), utána pedig progger gótok (’Glorious Collision’). Fogalmazhatnám úgy is, hogy az ’Inner Circle’ óta ez a zenekar egyszerűen nem tudja eldönteni, hogy mit akar. És ami miatt igazán mérges vagyok az, hogy 2004 óta várom, hogy letegyenek ismét egy olyan albumot az asztalra, amivel elsöpörnek mindent és mindenkit. Hol vannak a ’Recreation Day’ szédületes technikázásai? Hol vannak az ’In Search Of Truth’ észveszejtő progresszív megoldásai? Hol van a ’Dark Discovery’ és a ’Solitude Dominance Tragedy’ zabolátlan vadsága? De ha már itt tartunk, hol vannak az érdekfeszítő, felnőtt és provokatív szövegek? Helló, ’The Inner Circle’!

Egyszerűen zuhantunk egy nagyot 2006-ban, és azóta minden egyes album csak egy tyúklépést tett vissza a dicsőséges gyökerek felé. Mindeközben türelmesen rajongtam, vásároltam a lemezeket, mentem a koncertekre és mondogattam magamban, hogy: „Na, a következő lemez már biztosan szét fogja rúgni a hátsómat.” Vártam. És eközben kaptam jó dolgokat, isteni számokat, azonban sosem kaptam isteni albumokat. Lassan kezdem eltemetni ezt a zenekart. Könyörgöm, hallgassuk már meg, hogy milyen fenomenális dolgokat billentyűzik össze Rikard Zander 2003-as ’Recration Day’-en! És ez az ember az utóbbi 3 albumon olyan dolgokat játszik, amit egy közepes tehetségű zeneművészeti szakközépiskolás is röhögve összehoz. És mi van Jonas Ekdahllal? Micsoda felháborítóan ambiciózus dobolást hallottunk tőle 2004-ben, amikor 21 (!) éves volt? Most meg éppen hogy el nem alszik játék közben. Unottan pakolgatja egymás mellé a vontatott és egysíkú alapokat. És mi van a gyors dalokkal? 2011 óta ha akarnak valami gyorsabb dalt tenni az albumra, akkor az biztos, hogy egy 12/8-os lüktetésű Blinded-klón lesz, semmi más. Csakhogy ne a levegőbe beszéljek: It Comes From Within, The Fire, és most a My Allied Ocean. Elegem van már az ezerszer újrahasznosított és oda-vissza kiforgatott, de mégis ismétlődő melódiákból. Az szóljon dicséretükre, hogy az utóbbi időben igyekeztek egy kicsit megreformálni és kitágítani a dallamvilágukat, na de mi van ezekkel a klipekkel? Hányszor tolják még az orrunk elé ugyanazokat a vágóképeket Izlandról? Ez tényleg az a zenekar, akik a The Masterplan és az I’m Sorry letaglózó erejű hangosfilmjeit követték el?

És Tom? Az utóbbi időszakban olyan projektekben vett részt, ahol 100 százalékig beleláthatott, hogyan néz ki a 2010-es években a progresszív metal. Hogy mást ne mondjak: Epysode, DGM. Nem tűnt fel neki, hogy azt a zenét nehezen lehet progresszívként eladni, ahol a dalok nagy részében hosszan kitartott gitárakkordokat hallunk, mint valami popzenében? Hol vannak a formabontó ötletek, hol vannak az új harmóniák, hol vannak a nyughatatlan gitárriffek, az égrepesztő billentyűszólók? Megengedhetem én magamnak, hogy 6 pontnál többet adjak erre? Adjátok vissza az Evergreyemet!

Pontszám: 7