Beth Hart: Fire On The Floor

írta Bigfoot | 2016.10.12.

Megjelenés: 2016

Kiadó: Mascot Label Group

Weblap: www.bethhart.com

Stílus: blues-rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Manapság kevés előadó büszkélkedhet azzal a képességgel, hogy az éneklés technikájának tökéletes elsajátítása mellett ennyire meggyőzően fejezze ki érzéseit dalaiban. Nyilvánvaló, változatos repertoár kell, és ami nagyon fontos, hogy élőben is hozni tudja a technikai és az emocionális szintet. Nos, Beth Hartnak tökéletesen megy mindkét dolog, akár stúdióban, akár koncerten. Aki látta a paksi koncertjét 2015-ben, tudja, miről beszélek.

Nem voltam teljesen optimista mielőtt meghallgattam az új albumot, mert a legutóbbi ’Better Than Home’ kevésbé karcosra, könnyedre és slágeresebbre sikerült. Olyan megjegyzést is hallottam, hogy Joe Bonamassa kell mellé, ha egy jó albumot akar összebarkácsolni.  

Habár az új albumon is hallható a könnyedebb vonulat, nem ez a műfaj a jellemző. Az indulás, a Jazz Man nem a blues korszakba, hanem egy sokkal távolabbi múltba, a swing világába kalauzol minket. Nem meglepő, Beth nem egy ilyen dalt énekel, akad még ilyen irányultságú nóta a többi albumán is. A Love Gangster és a Coca Cola már blues, bár az előző bigin ritmusa talán megtévesztő, a karcos ének és a dallam vezetése egyértelmű. Az utóbbi pedig egy lassú blues, és itt Beth énekstílusa egyértelműen Janis Joplint idézi.

A Let’s Get Togetherrel megérkezett a popularitás: laza ritmus, fülbemászó refrén, a fúvósok, de még a dal címe is lazulásra bíztat, azonban ez az érzés többször nem tér vissza. A Love Is A Lie egy újabb bluesos kesergő. Drámai, de mégsem komorulunk el végzetesen, annak ellenére, hogy Beth hangja kétségbeesett. A Fat Man egy jó kis laza rocknóta, remek gitárcsípéseken alapuló szerzemény. Dögös a ritmus, még táncra is perdülhetünk. A címadó ismét egy lassú blues, talán a legjobb ebből a fajtából az albumon. Beth „elbeszélő” éneke meggyőző. Először nem ereszti ki a hangját, a dal előrehaladtával egyre inkább felpörög, azonban nem a végletekig. Nekem talán itt jön ki a lemez csúcspontja, és ez a dal bizonyítja leginkább Beth Hart nem mindennapi tehetségét.

A Woman You Have Been Dreaming Of a halk vonalat hozza, a dobseprűkkel, lírai zongora alapokkal. Talán ez egy önvallomás is, mindenesetre nagyon hiteles. A Baby Shot Me Downban ismét a bigin a ritmus, az ének is jazzes, más hangszerek szaggatottan dolgoznak alá. A Good Day To Cry persze hogy blues, és újra Joplin a kiinduló pont, és az egész egy kicsit Janis örökzöldjére, a Cry Babyre hajaz. Érdekes, hogy két lírai szerzeményt hagy a végére. A Picture In A Frame amolyan emlékezés, múltba révedés, a No Place Like Home pedig egy önvallomás – ezt egy szál zongorával kíséri a főszereplő.

Beth Hart nem vállalt be még egy kommersz albumot, nyilvánvaló, nem is állt neki jól. Ilyen bivalyerejű hanghoz, egy kivarrt, vad megjelenésű amazonhoz, mint ő, karizmatikusabb anyag illik. Kiválóan érzi magát ebben a közegben, mert ezekben a dalokban tudja igazán megvillantani hangjának szinte az összes árnyalatát. Az album minden percét uralja, az egyébként kiváló zenészgárdának – melyben ott találjuk Waddy Watchel gitárost, Keith Richards állandó társát – pedig itt most tényleg a háttérben a helye.

Pontszám: 9