Újra élet költözött a gumiruhákba: Lordi, Shiraz Lane, Silver Dust – Barba Negra Music Club, 2016.10.04.

A naptár szerint már rég ősznek kellett volna lennie, de igazából az első hidegebb napok egyikén kezdtem meg a nagy őszi-téli menetelést a Barba Negrába. Szinte egész nap esett az eső, kellően lehangoló hangulatot teremtve nálam, de bíztam benne, hogy majd a szörnyek picit felvidítanak az este folyamán. A beengedés majd’ fél órát csúszott, nem mindegyik zenekar érkezett meg időben a német állomásról, de szerencsére a sorban állásra teljesen elállt az eső.

Alig értünk be a kalóztanyára, máris felharsant a svájci Silver Dust intrója. Ha azt mondom, hogy teljesen őrültek (a szó jó értelmében), akkor még nem mondtam semmit. Nagyon rágyúrt a zenekar a látványra, a steampunkos kosztümök és kiegészítők mind tökéletesen beleillettek az igen eklektikus muzsikába. Egy kis power metal alap, nagy adag elektronikával megtámogatva, nyakon öntve egy kis tribal muzsikával, mindezt Tim Burton képi világát megidéző színpadképpel és ruhákkal.

Ami nagyon tetszett (és még soha nem láttam ilyet), hogy a színpadra tettek egy díszes keretes hatalmas tükröt, ami időnként kivetítőként is szolgált. Volt, hogy Lord Campbell énekes a tükörnek énekelt, de az egyik szám felevezetőjeként egy vetített orgonista invitálta muzsikára a bandát. Szokták mondani, ha egy fegyver van a színpadon, annak el kell sülnie, és így tettek a svájciak is: az egyik szám lezárásaként a gitáros Tiny Pistol a tükörrel szemben állva háromszor lőtt rá, tökéletes lyukat ütve digitálisan a tükörre. Utólag megnézve a képeket, a pisztolyban elég sok elektromos kábel futott ahhoz, hogy precízen akkor üssön lyukat a tükörben, amikor tényleg elsütötte a fegyvert.

Amúgy a felkonfokban erősen francia akcentussal beszélő énekes a dalok idejére ezt a kuriózumot elfelejtette vagy legalábbis nem volt annyira érzékelhető. Talán az első szám és egy lassú tétel kivételével a frontember gitárt is ragadott, így vastagítva a megszólalást, ami itt még nem volt annyira tökéletes, mint később. Nem gondoltam, hogy létezik Fejes Tamásnál többet grimaszoló dobos, de Mr. Killjoy rám cáfolt, „normális” dobolása szinte nem is nagyon volt; vagy pörgette a dobverőket, vagy folyamatosan a levegőbe dobálta őket, miközben megállás nélkül dobálta a grimaszokat a közönség felé. A zárótétel végén a három hangszeres egy-egy dobot vett maga elé, az énekesnek egy méretes olajoshordó jutott, és azon dobolva búcsúztak el a közönségtől.

Nem tudom, ott fent északon mit művelnek a fiatalok, és mivel töltik a szabadidejüket, de számomra elég meglepő, hogy az utóbbi időben szinte kizárólag arról a területről érkeznek olyan bandák, akik tökéletesen megidézik a nyolcvanas évek amerikai hard rock, stadion rock, stb. életérzését. A finn Shiraz Lane is ilyen, tökéletesen hozták annak a kornak minden erényét. Elnézve a bulijukat olyan zenekarok nevei ugrottak be, mint a Skid Row, a Slaughter, a Ratt, a Poison, és a hasonló nagyok abból az időszakból. Azon kívül, hogy nagyon tudnak dallamokat írni, és mindezt kellően ízesen tudják elővezetni, azt is ellesték a nagyoktól, miként kell a közönséget baromi gyorsan az ujjuk köré csavarni. Szinte az első szám közepétől megvették az erre fogékonyakat, akik hatalmas ovációval reagáltak minden egyes pillanatra.

Bár azt el kell ismernem, hogy Hannes Kett énekes orgánuma azért hosszú távon picit fárasztó, de a többiek annyira elvitték számomra a show-t, hogy ez nem is volt annyira zavaró. Elsősorban a vokálozásban is nagy szerepet vállaló Joel Alex basszeros volt az, akinek produkcióján a legtöbbször ragadt meg a szemem: annyira lazán bőgőzött, közben minden egyes mozdulatával, „nyegle” viselkedésével tökéletesen megidézte azokat a hangszereseket, akiket abból a korból szeretek. Mint egy mini Nikki Sixx, olyan volt a srác; hanyagul hordta hangszerét, mozgása és kameraérzékenysége mind a nagy elődöt juttatta eszembe.

A hathúrosok felváltva nyomták a szólókat, nem éreztem azt, hogy bármelyikük is előtérbe tolta volna magát. Nagyon feelinges, laza bulit nyomtak, tényleg olyan érzésem volt, mintha valamelyik Los Angeles-i klubban lettem volna, közel 30 évvel ezelőtt. Azt viszont nem értem, hogy az ilyen típusú muzsikák miért az európai színtérről érkeznek, és miért nem onnan, ahol ennek a gyökerei erednek. De sebaj, amíg vannak ezek az északi fiatalok, akik ilyen érzéssel és minőségben tolják ezt a fajta muzsikát, addig nincs baj. Remélem, hogy kellően sikeresek lesznek, és hosszú távon is élvezhetjük majd a bulijaikat!

Új program, új kosztümök, új gegek, új színpadkép – ezeket az újdonságokat ígérte a Lordi az éppen aktuális, újlemezes turné előtt. És tényleg beváltották az ígéretek nagy részét! Mert tényleg új színpadképpel érkeztek, a hátteret beborító molinó az Iron Maiden ’Fear of the Dark’ borítóját juttatta eszembe, a színpadra felhordott díszlet pedig egy rémisztő erdő képét volt hivatott szimbolizálni. Minden lemezhez új kosztümöket szokott legyártatni a zenekar, így történt ez most is, szinte mindegyik zenész maszkja a kettősséget mutatta: a gumiruhák kvázi kettévágták a zenészeket, és ez a kettősség érvényes volt valamennyire a programra is.

Kezdésként az új lemez nyitószámába csaptak bele, de csak miután a szám címében szereplő Skeletor bejött pirosan izzó szemmel, és a kezében tartott levágott női fejet (He-man) a színpadon lévő karók egyikébe húzta. Ami egyből feltűnt, az a bitang megszólalás: a fotósárokban a nem létező hajamat lobogtatta a hangfalakból áradó erő. Tudom, sokan úgy állnak a zenekarhoz, hogy a playback-bulik elég jól tudnak szólni, ha valamit nagyon nem csesznek el, de szerintem bőven nem erről van szó náluk. Persze nem egy agyoncifrázott muzsika az, amit a finnek játszanak, de ha levesszük a kosztümöket, akkor is nagyon élvezhető rockmuzsikát tolnak.

És ezt tökéletesen hozták a koncerten, kristálytiszta hangzással. Nem tudom, hogy ez a hely technikai adottságainak és felszereltségének volt köszönhető, vagy a saját hangtechnikusuknak, de remélem, hogy az előbbi, és ezentúl ehhez hasonló megszólalással találkozunk majd a klubban. Az új lemezen véleményem szerint a szintihangzást előtérbe tolták (a Sabaton új lemezéhez hasonlóan), és a ’ Monstereophonic’ tételei élőben is nagyon vastag szintisoundot és sok énekeffektet kaptak.

Ezekben a gumiruhákban nem lehet rohangálni, így a számok alatti és közötti gegek azok, amikre ki vannak hegyezve a show-k. És tényleg új show-elemekkel érkezett a zenekar, persze párat megtartottak a régebbi turnékról, illetve néhányat átalakítottak, hogy újnak hassanak. Volt itt műtőasztalon történő élve kibelezés, csontvázak tánca, hatalmas óriásbébi-pesztrálás, aki Hella nyugtatgatása ellenére is elharapta a dadus nyaki ütőerét, és hasonló 18-as karikás show-elemek, de ezeket a mai napig kellő humorral adják elő, és most nem éreztem annyira időkitöltőnek, mint az utóbbi turnékon. Igaz, Mr. Lordi sem öltözött át annyiszor, így nem kellett szüneteket közbeiktatni.

A szokásos hangszeres szólókat most is megkaptuk, amik helyett szívesebben hallgattam volna meg még egy-egy számot, mert annyira nem nyűgözött le egyik sem. Ami pedig a lényeget illeti, a programot két részre lehetett osztani: az elsőben az új lemez dalai voltak, megspékelve pár különlegességgel, olyan dalokkal, amiket a zenekar több mint 10 éve nem játszott. Ezek elsősorban a ’Get Heavy’ lemezről származtak, az újat nem is tolták annyira az arcunkba, ez elég szimpatikus húzás volt, attól függetlenül, hogy az új album jobban tetszik, mint az utolsó kettő, így ezek a tételek tökéletesen illettek a kuriózumok közé.

A buli második részére hagyták az olyan nagyágyúkat, mint a Blood Red Sandman, a Hard Rock Hallelujah, vagy a ráadásra tartogatott nagy slágerhármas. Amit ígért a zenekar, azt nagyjából teljesítette is, és ezek a változtatások nagyon jó hatással voltak a bulira; nem volt olyan érzésem, hogy egy az utóbbi évek turnéin látottakból/hallottakból összeválogatott, pár kötelező új dallal megspékelt koncertet kaptunk. Így egy nagyon élvezetes és bitang jó hangzással megerősített, szórakoztató koncertet láttunk a Lorditól, a közönség nagy örömére.

Setlist:

Let’s Go Slaughter He-Man / Babez for Breakfast / Nailed by the Hammer of Frankenstein / The Riff / Hellbender Turbulence / Basszus szóló / Bite It Like a Bulldog / Icon of Dominance / Dobszóló / Bringing Back teh Balls to Rock / Hug You Hardcore / It Snows in Hell / The Children of the Night / Billentyű szóló / Cadaver Lover / Down With the Devil / Blood Red Sandman / Gitárszóló / Hard Rock Hallelujah / Sincerely With Love /// Devil Is a Loser / Who’s Your Daddy? / Would You Love a Monsterman?

Szöveg és képek: Savafan
Külön köszönet a Livesoundnak!
További képek ITT