„Live With The Hammerschmitt” – Serious Black, Sinbreed, Hammerschmitt: Dürer Kert, 2016.09.25.

Micsoda mementója lehetne a Serious Black első (és a részt vevő „tömeg” alapján talán utolsó) headliner turnéjának egy koncertlemez, melynek címe az lehetne: ’Live With The Hammerschmitt’! A Dürer Kert bezárásáról tavaly felröppent hírek szerencsére kacsának bizonyultak, és nem jutott a PeCsa sorsára, de Gyurcsány Ferenc új pártjának kapcsán egy ilyen DK monogrammal azért óvatosan terveznék a mai erőviszonyok alapján. Mindenesetre a Dürer él, virul, és az A38 Hajóhoz hasonló befogadóképességű koncerthelyszínként köszöni szépen, jól van. Csak nem mindig sikerül megtölteni.

Hét órás érkezésemkor már egy sörért se mertem kimenni a büfébe, mert féltem, hogy lemaradok az idén 30 éves Hammerschmitt kezdéséről. A három Kroiß zenekara (lánykori nevén Pierrot) eddig kiesett a látószögemből, úgy is mondhatnám: nem egy nyelvet beszéltünk. Én (a magyar mellett) az angol nyelvű rockzenéket hallgatom, ők meg Münchenben a helyi rockereket szolgálták ki az anyanyelvükön. Ben, Gernot és Stefan a Kiss zenéjén nevelkedtek, de a germán metal illatát is magukba szívták környezetükből, így egy érdekes, menetelős alapokra írt dallamos rockzenét kaptunk tőlük, ami végig a rock és a metal határán ingadozott. Ilyen lehetett volna az AC/DC, ha nem Ausztráliába, hanem Ausztriába születnek. A Massacre Recordshoz szerződve 2016-ban végre elkészítették első angol nyelvű lemezüket, így harmincévesen, „elsőlemezesként” léptek a nemzetközi porondra, természetesen nyitóbandaként. Az mindhárom csapatról elmondható, hogy „látványelem” gyanánt mindössze egy kifeszített molinót hoztak magukkal a zenekar logójával (illetve a Serious Black a lemezborítóval).

Ez az Accept-riffekkel beoltott Kiss-muzsika nekem nagyon bejött, lévén mindkettő nagy kedvencem. A félórás műsor végén sajnáltam, hogy abbahagyták, elhallgattam volna még. Lehet, hogy klisés, amit csinálnak, de élőben nagyon hatásosak ezek a klisék. Az izompólóban ökölrázva előre terpesztő (ezt kedvenc feleségem fitness-videóin kitörésnek hívják) énekes egyszerre hasonlított Eric Adamsre a Manowarból és Joacim Cansra a Hammerfallból. Az acceptes menetelést Armin Zelzer basszusgitáros még bakancsos lábait oda...szó helyben járásával is alátámasztotta, és a „ritmusra hajoljunk hajlengetve jobbra-balra” figurát is láttuk már a Judas Priesttől kezdve számtalan csapattól, a „Shout”, meg a hasonló egyszavas csordavokálok és a háromhangos közönségénekeltetés sem ismeretlenek a germán metalt szeretők körében. Az egész mégis működött. És előzenekartól nem várt mértékben jól szólt.

A negyedik dal előtt a basszer az egyik feltűnően lelkes (talán road?), első sorban csápoló rajongót megkérdezte: „Közkívánatra! Mi legyen a következő?” A Zombie! „Akkor műsorváltozás! Most ezt játsszuk.” Mint a rádiós kívánságműsorban, hallgatói kérésre az aktuális lemez feldolgozásszáma került sorra. A The Cranberries nótája nagyot ütött ezeken a döngölős alapokon, még az eddig a büfében veszteglők is bejöttek a produkcióra. És aztán ott is maradtak, mert a Hammerschmitt műsora – mint egy finom desszert – etette magát. (Kár, hogy előételként tálalták.) Talán csak a második gitáros, a kopasz Summi (Andreas Summer) lógott ki kicsit a sorból, bár néha bekapcsolódott a koreográfiába, de alapvetően a „se haj, se mozgás!” jelző jutott róla eszembe. Elvolt magával a színpad jobb sarkában. A prímet egyértelműen az énekes és a végig vigyorgó, fotósoknak pózoló basszer vitte. A Mark Tornillo kinézetű dobos a csapat legidősebb tagjaként is felvette a ritmust a többiekkel. Sőt! Ő adta a többiek talpa alá!

Setlist:

Still On Fire / Rock Steady / Mean Streak / Zombie / Sanctuary / Shout / Metalheadz

A sajnálatosan rövid műsor végén végre kimentem a menetrendszerű (és szigorúan csak egy) korsó sörömért, a Sinbreedet már a műanyagpohárral a kezemben, és jóval hátrábbról néztem. A német metalcsapat zenéje eddig sem ragadott meg, csupán az Avantasiában is éneklő Herbie Langhans miatt voltam rájuk kíváncsi. Sajnos ő egyéb elfoglaltságai miatt nem volt itt, az alapító Blind Guardian-zenészek meg fő csapatukkal Amerikában turnéztak, így egy erősen tartalékos csapat állt ki a színpadra: Flo Laurin gitáros és Alexander Schulz basszer mellé egy vékony hangú és -dongájú énekes, Nick Holleman ugrott be, aki az új Vicious Rumors-lemezen is énekel, Langhans öblösebb hangjától azonban merőben eltérő karaktert adott a daloknak. Manuel Seoane gitáros és Kevin van den Heiligenberg (Nymeria) dobos mellett még samplerről nyomták a szintibetéteket is, szóval akkor ki is játszott most? Nem is bosszantom magam tovább, inkább átadom a szót fotósunknak. (CsiGabiGa)

Az Avantasiában már többször láttam Herbie Langhanst, elsősorban csak mint háttérénekest, de az utolsó lemezen előadott Draconian Love-ban tetszett a hangja. A szám élőben is jó volt a Barba Negrában, így nagyon vártam, hogy milyen, amikor egy teljes buli felelőssége nyomja a vállát. Ráadásul a zenekar mindkét lemeze jó benyomást tett rám, ezért különösen vártam a koncertet. De nem tudtam meg, milyen egy teljes buli Herbie-vel, mivel a turnéra – a már a Vicious Rumorsban is megfordult – Nick Holleman énekes kísérte el a zenekart, és a merchpultnál kapott zenekari fotó is azt vetíti előre, hogy ez az összeállás nem kérészéletű lesz. Így a lemezről ismert számok teljesen új köntöst kaptak, baromi furcsa volt egy teljesen más stílusú hanggal hallani ezeket a számokat.

Amúgy a srác hiperaktív, szinte egy pillanatra sem állt meg a buli alatt, még a közönség közé is leugrott énekelni, és ez a fiatalos hév a többi zenészt is magával húzta. Az eredeti bandából szinte senki sem maradt a turnéra, így a dalokat leszámítva bármilyen néven felléphetnének, az új torok miatt egészen máshogy szólalnak meg. Mindent megtettek, hogy emlékezetes legyen a buli, és ők is így érezhették, mert többször is megköszönték a nem várt sikert, de ez a sok változtatás nálam azt eredményezte, hogy az estén a másik két zenekar jobban tetszett. (Savafan)

Setlist:

Call To Arms / Moonlit Night / When Worlds Collide / Master Creator / On The Run / Newborn Tomorrow / Book Of Life

Sokan mondják, hogy ha már power metal, akkor lehetnének monumentálisabb dallamaik is, de nekem tetszik Urban breed stílusa (csak ez a nemecsekes kisbetűzése nem!). Az énekest már a műsoruk előtt a büfében elkapták többen egy közös fotó erejéig, de a koncert után is azonnal leugrott a színpadról, és a merchpultnál dedikált, fotózkodott a rajongókkal, roppant közvetlen embernek ismertem meg. Nemzetközi csapata (a svéd-amerikai Urban breed, a görög Bob Katsionis, az osztrák Dominik Sebastian, a cseh Jan Vacik, és a két német, Mario Lochert és Alex Holzwarth) első headliner turnéjának busza büszkén állta el a Dürer Kert bejáratát, fennen (a szélvédő felett) hirdetve, hogy „Serious Black On Tour”. A turné legkeletibb vége Budapest volt, legnyugatabbra Párizsig merészkednek. (Azon azért csodálkozom, hogy Görögországot nem vették célba, Katsionis rajongótábora biztos bement volna rá.) Az első lemezük után még a Gamma Ray előtt melegítettek be, kétlemezes zenekarként most úgy érezték, itt az ideje egy hosszabb műsorral előrukkolni. Értem én az elképzelést, mert összességében egy nagyon jól összeállított, komplett programot kaptunk tőlük, melyben a sampler intrókkal és outróval együtt 9-9 dal hangzott el mindkét lemezről. De a Pofakönyv-fotók alapján máshol se voltak többen, mint nálunk, és azért ez az átlag 100 fős nézőszám előrevetíti a zenekar földbe állását, vagy legalábbis vissza kell venniük, és előzenekarként folytatniuk karrierjüket. Vagy egy sokkal erősebb lemezt csinálni harmadik nekifutásra.

A budapesti volt a turné negyedik bulija, és a korábbi osztrák állomások közönsége láthatóan nem erőltette meg magát, hogy megossza a műsort, így csupán sejtéseimre hagyatkozva helyezkedtem el a harmadik sor környékén. Ami a nézőszámból kiindulva nem igényelt nagy furakodást. Az mindenesetre meglepett, hogy nem csináltak új molinót, hanem az ’As Daylight Breaks’ nyomott fejű angyalát kellett bámulnunk a sokkal látványosabb Tükörvilág helyett. Alex Holzwarth már a ’Mirrorworld’ intrójának kezdőhangjainál beült a dobok mögé, a többiek csak az utolsó taktusoknál robbantak be, de akkor annál nagyobb lendülettel. És a gitárosok Serious Black-es egyenpánttal! Hogy nem az intró után következő új slágerükkel, hanem az első lemezről az Older And Wiserrel kezdtek, azt kicsit biztonsági játéknak éreztem. De ettől függetlenül nagyon ütős kezdés volt. Aztán persze jött a Castor Skies az új anyagról, de az As Long As I’m Alive-ot meghagyták zárónótának. Legyen itt egy hivatalos videó egy tavalyi koncertről, ez pontosan visszaadja a mostani hangulatát is.

Bob Katsionis – bár anyabandájában, a Firewindben csupán billentyűs, de az Outloudban már korábban kipróbálta magát szólógitárosként is – igazi gitárhős fazon, a kopaszodó Dominik inkább Kiss Zoltán Zéróra emlékeztetett, de a húrokat ő is hasonló jó színvonalon nyűvi. Nagyon tetszett még a mini-Grosskopf basszusgitáros, aki minden mozdulatában, szertelenségében hozta a Helloween-basszer fazonját. Alex Holzwarth fejkendős feje meg már a Rhapsodyból ismerős. A legszolidabb figura a rövid hajú, mentét viselő billentyűs, Jan Vacik volt. Mégis, a koncert során kiderült, hogy ez a csapat leginkább az ő szerelemgyereke, persze Urban breed mellett. Élőben sokkal több szólólehetőséget kapott, mint a stúdióban, ő volt az egyetlen háttérvokálozó a csapatban, de azért segítségképpen nyomott még egy kis sampler-vokált is maguk alá. És meglepetésemre az új lemezről az egyik kedvenc dalomat, a gothic beütésű Dying Heartsot is ő énekelte. Azt hiszem, mindenkit meglepett az énekes bejelentése: „I quit from the band.” Persze kiderült, hogy csak egy dalnyi pihenőről volt szó, legközelebb csak a dobszóló alatt hagyta el a színpadot.

Érdekes volt élőben ellenőrizni azt a meglátásomat, hogy míg az első lemezen Grapow szólói voltak túlsúlyban, a másodikon inkább az ikergitár-szólók domináltak. A debütalbum dalai alatt a két gitáros leginkább felváltva szólózott, félidőben átpasszolva a másiknak a stafétát, a ’Mirrorworld’ számait többnyire tercben nyomták. Nem kegyelmeztek a rajongóknak, az új lemez limitált verziójának bónuszdalaiból is eljátszottak kettőt, ráadásul egymás után. Azért egy kis Heaven And Hellt belecsempésztek a This Machine Is Brokenbe, hogy legyen mire énekeltetni az erre mindig vevő közönséget. A két bónuszdal közé betuszkoltak egy dobszólót is. Holzwarth szerencsére nem cifrázta és nyújtotta túl, az a 3–4 perc bőven elegendő volt, és jól simult is a dalok játékidejéhez. Na igen, a legnagyobb (vagy inkább az egyetlen) bajom az volt a koncerttel, hogy talán még a stúdiófelvételeknél is rövidebben játszották el a nótákat. A Hunting High And Low-t idéző kedvencemet, a State Of My Despairt lezavarták alig több mint 3 perc alatt, pedig még lemezen is négy és fél. Egy kicsit több kreativitással, több szólóval még élvezetesebbé tehették volna a programot. De úgy látszik, a két gitáros megelégedett a kötelezővel, hagyták breedet és Vacikot kibontakozni.

Az előző turné nyitánya, a Temple Of The Sun intró (ami érdekes módon a lemez negyedik dala, nem kezdő motívuma) átkerült a ráadásba, és annak nyitányaként vezette fel az Akhenatont, igazi keleties őrületet varázsolva a ráadásba. A High And Low (ami nem Hunting) pedig méltó befejezése volt a koncertnek. Csupán az fájt, hogy a dalok említett rövidsége miatt intróstul-outróstul, dobszólóval együtt 80 perc alatt véget ért az egész. De az a nyolcvan perc igazi élvezet volt a power metal és Urban breed rajongóinak. Remélem, a turné alullátogatottsága nem veszi el a kedvüket a folytatástól! És nem tudom, lesz-e valaha koncertlemeze a Serious Blacknek, azt sem tudom, fellépnek-e valaha a legendás Hammersmith Apollóban, de addig is, míg el nem készül a ’Live At Hammersmith’ című élő felvételük, legalább azzal dicsekedhetnek, hogy „We’re playing live with the Hammerschmitt”. És milyen jó volt!

Setlist:

(Sampler intro) Breaking The Surface / Older And Wiser / Castor Skies / Setting Fire To The Earth / Heartbroken Soul / I Seek No Other Life / Dying Hearts / Sealing My Fate / State Of My Despair / Mirrorworld / Trail Of Murder / This Machine Is Broken / Drum Solo / The Life That You Want / As Long As I'm Alive /// (Sampler intro) Temple Of The Sun / Akhenaton / High And Low / (Sampler  outro) As Daylight Breaks

Szerző: CsiGabiGa, Savafan
Képek: Savafan
Köszönet a Concertónak!
További képek ITT