Koncert- Steve Lukather's El Grupo

Természetesen tisztában voltunk vele, hogy Steve Lukather neve fogalom a gitárosok között... de más távolról tisztelni egy zenészt és más öt méterrel a szí­npad előtt a bűvkörébe kerülni. Luke már járt nálunk. Első "találkozásunkkor" - a Toto Mindfields turnéjának budapesti állomásán - lenyűgözött játéka, de sejtettem, hogy saját "hobbyzenekarának" koncertjén, láthatom a mesternek azt az arcát is, melyet a Toto-ban nem tud elénk tárni. Az El Grupo nem az első kalandozása a munkamániás gitárosnak. Sokrétűségére ékes bizonyí­ték, ha honlapján (www.stevelukather.net) rákattintunk a discography menüpontra. Elkezdtem megszámolni hány albumon játszott eddig,de hamar feladtam. Legalább 500 lemez van a listán, Donna Summer-től, Ozzy Osbourne-ig. Saját bandája is volt már. A 90-es években egy Los Lobotomys névre hallgató csapatot hozott létre, mellyel csakúgy, mint a mostani El Grupo-val a jazz-rock világába tett látogatást. A tegnapi este - hogy először ne a zenéről essen szó - úgy indult ahogy szokott. A pozití­v rutint a találkozás jelentette Mészi- és Szakáts Tibi barátommal - ezúttal Laci bácsit ragadta el a munka vasmarka - negatí­v megszokást pedig a bejutás nehézsége a helyiségbe. De azután 9 órakor, kb. 3-400 főnyi, főleg zenészekből és meglett családapákból álló közönség előtt szí­npadra lépett Steve Lukather és csapata, mi pedig azonnal elfelejtettünk minden addigi nehézséget. Egy körülbelül negyed órás kis szösszenettel kezdték a programot, mely azonnal tudatta azokkal, akik Toto finomságú muzsikára számí­tottak, hogy ezúttal eltévesztették a házszámot. Bonyolult, összetett jazz-rock darab vezette be a bulit, melyben előbb Setve Weingart billentyűs mutatta meg, hogy nem véletlenül tévedt a Fehérvári útra, majd Oskar Cartaya bőgős játszott egy olyan szólót, melyhez foghatót ritkán lát az ember. Természetesen Luke is megmutatta oroszlánkörmeit. Jókedve, mely a lelkes magyar közönségen kí­vűl láthatóan folyékony ajzószereknek is köszönhető volt, az első pillanattól kezdve beborí­totta a szí­npadot. A zenekar a szó szoros értelmében játszott. A főnök vezérletével mosolyogtak, poénkodtak folyamatosan, miközben olyan témákat dobáltak a közönség közé, melyeket komoly arccal sem lehet egyszerű elővezetni. Nem volt egyszerű a muzsika. Bár a borultabb pillanatokat próbálták egy-egy énekelhető darabbal (pl. Hendrix-Little Wing) ellensúlyozni, egy idő után kezdtük úgy érezni, hogy ennek a bulinak a Zeneakadémián lett volna a helye, ahol ülve adhattuk volna át magunkat, a különféle irányzatok fúziójának. Különösen a koncert közepe volt "súlyos", amely tulajdonképpen egy 40 perces jammelés volt. Érezhető, hogy a daraboknak csak a váza í­ródott meg előre, utána pedig, ami a csövön kifég. Luke teljesí­tményéről nehéz nyilatkozni. A ZENÉSZ. Mindent tud, és még annál is többet. Minden sejtében ott a muzsika, a hangszere olyan, mint ha testének egy darabja lenne. Társai tökéletesen kiválasztott játékosok. Steve Weingart billentyűs arcán végig mosollyan vette fel a főnök által odavetett számtalan kesztyűt. Hihetetlen összhangban voltak. Joey Heredia dobos volt a tökéletes ritmusszekció egyik oszlopa. Dobszólója, mely egy alap latin ütemre í­ródott olyan lehengerlő volt,(Lukather táncolt is rá egy jót!!!) hogy nem tudom láttam e már hozzá hasonlót. (Pedig nem kevés dobos munkáját kí­sértem már figyelemmel.) ...és a már emlí­tett Oskar Cartaya bőgős, akiről csak az elismerés legmagasabb fokán lehet szót ejteni. Érzéssel, néha a háttérben, néha szólisztikusan, hihetetlen technikával játszott. Így telt el másfél óra, majd levonult a gárda, hogy visszajöhessen a ráadásra, mely Steve Lukather karácsonyi lemezéről szólt, melyet a shop-ban sikerült beszerezni. (beszámoló hamarosan). Kifelé menet, láttam elégedett arcokat (teljesen érhetően) és néhány csalódottat is (Ők vártak Toto-t). Csodálatos este volt négy í­zig-vérig muzsikussal, akik azért álltak a szí­npadon, hogy örömet szerezzenek és ezáltal örömet okozzanak maguknak is. Sikerült, köszönjük! Külön köszönet a foto passzért a Concerto-nak. Brinyó