Boldog béke-idők: Blues Pills – Barba Negra Track, 2016.08.13.

Hogyan lehetséges az, hogy egy zenekar komoly sikereket érhet el olyan lemezekkel, amelyek a rajtuk hallható zene alapján akár 40 évvel ezelőtt is a megjelenhettek volna? Volt már szó erről korábban is (leginkább itt), de érdemes újra elővenni a témát, sőt a tavalyi debütálás után újra Budapestre érkezett Blues Pills kapcsán nem is igazán lehet megkerülni a dolgot.

Szinte nem találni manapság olyan zenei környezetet, amelybe ne gyűrűzött volna be valamilyen formában a retró, olyannyira, hogy lassan – kis túlzással – akár önálló műfajként/színtérként is számon lehetne tartani. Szereplőit elsősorban nem az azonos/hasonló zenei eszközök és fogalmazásmód, hanem a múlt megidézése és jelenbe integrálása köti össze. A hazai színteret megvizsgálva ezért érezhetünk szoros kapcsolatot az olyan – egyébként zeneileg egymástól meglehetősen távoli – zenekarok között, mint az Ivan and the Parazol, a Turbo, a Grand Mexican Warlock, az Ozone Mama vagy a Run Over Dogs. Ugyanakkor joggal merülhet fel a kérdés: ha a fiatalok közül ilyen sokan találják vonzónak a régi idők zenéjét, akkor miért érik be a „másolatokkal” az eredeti előadók helyett?

Pedig egyszerű a válasz: a személyes kapcsolat hiánya miatt. Mert hiába rajong valaki adott esetben a The Doorsért, a Led Zeppelinért, Jimi Hendrixért vagy Janis Joplinért, valódi, aktív részese szeretne lenni kedvencei történetének; hogy együtt nőjenek fel, hogy izgalommal várhassa egy-egy új lemez megjelenését, és láthassa őket élőben – de nem legendákként vagy kipróbált veteránokként, hanem pályájuknak abban a szakaszában, amely az érvényesülésért vívott küzdelemről, a tenni akarásról, a siker megalapozásáról szól. Innen nézve pedig teljesen lényegtelen, hogy a megidézett múlt voltaképp illúzió csupán – hiszen nem az adott korszak (például a hetvenes évek) konkrét hangulatát teremtik meg, hanem csupán egy olyat, ahogy azt ma, 40 év távlatából elképzeljük. 

A svéd Blues Pills tökéletes példája annak, amikor a retró minden funkciója tökéletesen működik: adott egy húszas éveiket taposó fiatalokból álló csapat, amely hatásait tekintve a hetvenes évek blues, hard rock, és pszichedelikus-progresszív zenéihez nyúl vissza, és amely egyszerre képes megfelelni a hitelesség és a frissesség kritériumainak. Vagyis nyugodtan kijelenthetjük, hogy a zenekar legalább annyira autentikus, mint amennyire aktuális.

Részben a fantasztikusan sikerült 2014-es debütáló lemeznek, részben pedig az indokolatlannak semmiképpen sem nevezhető hype-nak köszönhetően (melyben óriási szerepet játszott az is, hogy a csapatot az egyébként metalzenékre szakosodott, és a maga műfajában a legbefolyásosabbak között számontartott Nuclear Blast igazolta le), a tavalyi koncerten rendesen meg is telt a Barba Negra Track kisszínpadának nézőtere. Nem példa nélküli, de mégis sokatmondó, hogy egy akkor alig 4 éve alakult, egylemezes csapat ekkora közönséget legyen képes megmozgatni, ez pedig remekül mutatja a svéd négyesben rejlő potenciált.

A legnagyobb különbség a két alkalom között az, hogy ezúttal már tisztán a teljesítménnyel kellett behozni a közönséget, hiszen a debütáló koncertre sokakat az újdonság, az első alkalom varázsa csábított be, illetve ragasztott a színpad elé. Részben tehát most dőlt el, hogy valójában mennyit ér a zenekar, és bár nagyságrendileg nem csökkent a nézőszám, valamivel azért mintha mégiscsak kevesebben jöttek volna el, mint egy évvel ezelőtt. Viszont ez már egy bázis, ami sokkal inkább elhivatott rajongókból, mint érdeklődőkből áll – vagyis olyan, amire hosszabb távon is lehet számítani.

De nem kell aggódni, azok sem maradtak le semmiről, akik ezúttal már nem jöttek el, hiszen voltaképp ez a koncert pontosan ugyanolyan volt, mint az előző. Ami szerencsére még egyáltalán nem probléma, hiszen baromi jó élőben látni és hallani ezt a zenekart – annak ellenére, hogy igazából nagy megfejtések nincsenek, sőt például a hangszeres szekció kifejezetten semmilyen; pontosabban egy hanggal sem hoznak többet annál, amennyit a műfaj feltétlenül megkíván (de azt legalább megbízhatóan). Emellett a turnéra kiegészültek egy teljesen életképtelen plusz gitáros/orgonistával, csórikám még talán rontott is egy kicsit az amúgy sem túl tigris színpadi kiálláson, ráadásul a billentyűs részeket leszámítva a hangzáshoz sem adott hozzá semmit.

A Woodstock-generációra, a hatvanas és a hetvenes évek rockzenéjére oly markánsan jellemző hangulat viszont maximálisan átjött, és ez a képesség/tehetség az, ami igazán erőssé teszi ezt a produkciót, mely ily módon nyilvánvalóan híján van ugyan az eredetiségnek, de egyfelől a retró felé ez nem is lehet különösebb elvárás, másfelől pedig a csapat hihetetlenül jó érzékkel válogatja ki és gyúrja össze a korszak nagy klasszikusaitól ellesett elemeket. Innentől pedig teljesen lényegtelen, hogy a csapat zenéjében egyébként semmi sincs, amit ne hallottunk volna korábban. A skála a gitáralapú blues-rocktól a keményebb hangzású hard rockon át a csendes, pszichedelikus elszállásokig terjed, e tekintetben talán a Led Zeppelin lehetne a legmegfelelőbb viszonyítási pont, de párhuzamként bátran hivatkozhatunk Jimi Hendrixre, a Creamre, a Ten Years Afterre, és természetesen Janis Joplinra is. A Blues Pills zenei világa ennek megfelelően rendkívül sokszínű, amit élőben is maximálisan kihasználnak – egy okosan felépített, széles dinamikatartományon belül mozgó műsort állítottak össze, ügyelve arra, hogy a direktebb rockolások közé ékelt nyugodt hangvételű, lassan örvénylő dalok ne ültessék le a bulit, hanem épp ellenkezőleg: növeljék annak intenzitását.

És bár tény, hogy a lemezek alapján a Blues Pills így egyben, zenekarként működik ennyire jól, élőben azért lejön, hogy Elin Larsson énekesnő nélkül valószínűleg közel sem értek volna el ekkora sikereket, főleg nem ilyen rövid idő alatt. Érzelmekkel, szenvedéllyel és erővel teli hangja, egyszerre vad és egyszerre bájos kisugárzása az, amire az ember azonnal felkapja fejét, ő tölti meg élettel ezeket az egyébként igen jól megírt dalokat, illetve a színpadot. Még szerencse, hogy ellenállhatatlanul vonzotta magára a tekinteteket, egyébként rendkívül éles (és talán kissé komikus is) lett volna a kontraszt a teljes bulit végigpörgő, végigmosolygó frontlány és a hangszereikbe mélyedő, tudásukat tekintve teljesen átlagos zenészek között. Azt pedig nyilván mondani sem kell, hogy végig lemezminőségben énekelt.

A turné előtti napokban kijött ’Lady in Gold’ bizonyos szempontból talán még jobban is sikerült elődjénél, azonban érthető módon (a megjelenés közelsége miatt) ezúttal még a debüt dalaira építették fel a műsort. Többé-kevésbé megtartották a tavalyi szettet, amelyet néhány újjal egészítettek ki (olyanokkal, mint például a fantasztikus címadó, a Little Boy Preacher, vagy a You Gotta Try), de így sem játszottak többet 80 percnél, ami egyrészt messze van a tisztességes főzenekaros játékidőtől, másrészt pedig bőven lett volna még miből válogatni. Ezekkel az apróságokkal együtt a Blues Pills a bármikor, bárhol kategória, szívből remélem, hogy hasonló rendszerességgel láthatjuk őket a későbbiekben is.

Setlist:

High Class Woman / Ain’ No Change / Black Smoke / Little Sun / Bliss / Astralplane / Lady in Gold / Little Boy Preacher / Burned Out / Gypsy / Elements and Things / You Gotta Try / Somebody To Love / Devil Man

Szerző: Bazsa
Képek: TT
Köszönet a Hammer Concertsnek!
További képek ITT