Long live Ronnie James!: Dio Disciples, Yngwie Malmsteen, The Subways, Lord – FEZEN, Székesfehérvár, 2016.08.04. (2. nap)

Öreg vagyok én már a fesztiválok őrületéhez! Viszont megtanultam másképp élvezni a muzsikát. Már nem kell az első sorokban ugrálnom, mint a 2005-ös Accepten a Szigeten, a 2008-as Helloweenen a FEZEN-en, vagy épp közvetlenül Michael Schenker lábai előtt, mint 2009-ben Augsburgban. És nem is kell betonrészegre innom magam, mint az a fiatal, aki az egyik FEZEN után hazafelé a vonaton lehányta a nadrágomat. Sem extasy tablettát szednem, mint a nemrég meghalt lánynak a Balaton Soundon (bár ahhoz a zenéhez lehet, hogy mégis kéne).

Szóval szereztem pár útitársat a kocsimba, hogy el ne aludjak vezetés közben, meg a benzinköltség is eloszoljon, és nekivágtunk a régi 7-es útnak (50 km-ért nem veszek matricát). A bejutás viszonylag egyszerű volt, fél ötkor már Péterfy Boriék soundcheckjét hallgatva kortyolgattam első sörömet a Rézangyal-Petőfi Sátorban. Aztán nekivágtam felfedezni a FEZEN-t. Nos, jól is tettem, mert az elmúlt év óta teljesen átrendeztek mindent. Mintha nem is ugyanazon a fesztiválon járnék! Komolyan el kellett gondolkodnom rajta, hol is jöttem be tavaly. Egy dolog nem változott: a Hammerworld Csarnokot idén is nevezhették volna inkább Hammerworld Szaunának. Annak a szellőzését nem ártana valahogy megoldani, vagy az ottani programokat áttenni a megsokasodott színpadok egyikére.

Péterfy „Hajolj bele a hajamba” Borit azért akartam megnézni, mert önálló koncertjére valószínűleg sohasem fogok eljutni, viszont az igencsak extrém külsőségek között lezajlott alsóörsi Anna And The Barbies-koncert után kíváncsi voltam, milyen show-t produkál a másik színész-énekesnő. Nos, nagyjából semmilyet. Blondie-szerű megjelenéssel operált, ventilátor lebegtette a haját, mint Steve Vai-ét, számomra sokkal érdekesebb volt az őrült basszusgitáros, meg a kevésbé őrült gitáros. A billentyűs játékáról a KFT dalai jutottak eszembe (ez a stúdiófelvételeken nem tűnt fel). Illetve sokat vártam a két ütőstől, de rá kellett jönnöm, hogy ezek ketten együtt csak majdnem olyan jók, mint egy igazi dobos. És az a dobszerkó! Először azt hittem, nincsenek is cinek, aztán rájöttem, hogy csak alacsonyra vannak pakolva, hogy kevesebb mozgással el lehessen érni őket. Az energiatakarékosság korát éljük.

A négy részre osztott kivetítő viszont sokat dobott a produkción. Bori leguggoltatta a közönségét azzal az ígérettel, hogy azoknak, akiknek sikerül vezényszóra egyszerre felugraniuk, az év hátralévő részében fantasztikus lesz a szexuális életük. Erre azért sokan vevők voltak. A későbbi „Haljunk meg együtt!” felkiáltásra már csak ketten reagáltak, s így Borival együtt hárman feküdtek izzadt testtel a sátor poros padlóján (a következményeket mindenki gondolja tovább). A többiek szolidaritásból köréjük ültek, de így inkább volt virrasztás, mint „együtt halás” jellege a dolognak.

Aki szereti a zenéjüket, azt nem érte csalódás, boldogan táncoltak, pogóztak a fiatalok, de sok rocker is unatkozott ebben a korai órában, mert láttam a közönségben Aurora, Malmsteen, Iron Maiden, Deep Purple, Nightwish, Black Label Society, Kalmah, Metallica és AC/DC pólóban bámészkodókat is. Nekem egy kicsit kásás volt a hangzás a töményebb részeknél, a lassú balladáknál viszont tökéletesen szóltak. Elhangzott persze a nagy sláger is, nekem inkább az A. E. Bizottság-feldolgozás (Szerelem) tetszett. Annak a refrénje nagyon passzolt a napsütésben szaunaszerűre felforrósodott sátorban addigra kiszáradt számhoz: „Köpni kell! Pü! Köpni kell! Pü!”

A Lord előtt még sikerült egy második korsó sörrel helyreállítanom a folyadék-háztartásomat, szerencsére a megszokott sztenderdek mellett volt egy nemrég megjelent „hidegkomlós” új íz is a csapolt sör választékban. Nem tudom, volt-e itt dagonyázás az előző években, ha igen, én szerencsére elkerültem. Talán csak a külföldi (Wacken, Download) rossz tapasztalatokból okulva készültek fel előre az esős időre. De apám, ezt a durva murvát! Sőt, mondhattam volna K-val is! Komolyan mondom, egyszer-kétszer majdnem bokám törtem, mikor fel mertem emelni a fejem, hogy körülnézzek, és ne csak a lábam előtt húzódó akadálypályára koncentráljak.

A most 44 éves Lord zenekar már jó időben elkezdte a jövő februári jubileumi koncertjének népszerűsítését. Nem csoda! Az Arénát tervezik megtölteni, ez azért bátor vállalkozás. Mindenesetre a jubileumi egyenpóló és a mögöttük kifeszített molinó is a jeles eseményre hívta fel a rajongók figyelmét. Műsorukban nem volt semmi különleges, egy-két dal eltéréssel évek óta ezt nyomják. Az utolsó új anyaguk 2010-ben jelent meg (egyébként ehhez voltam öltözve, mert a fehér színű ’Örökké’ pólóban legalább kevésbé izzadtam le a melegben). Pohl Misi hangja csak nem akar kopni (ami egyáltalán nem baj), Erős Attila gitárjátékában sem lehet hibát találni, hacsak azt nem, hogy hangról hangra ugyanazt játssza évek óta. Egy kicsit improvizatívabb játékkal nagyon fel tudná dobni a műsort! Gidótól meg is kaptuk ezt egy rövid billentyűszóló erejéig, amiről egy ponton azt hittem, átmegy Lazybe. De nem! Ott maradt Az utca kövén.

A Vándor alatti rituális közös letérdelés alatt a bokám után a térdem is megtapasztalta a nagyszemű murva kellemetlen mellékhatásait. Összességében a meglepetésektől mentes műsoron nagyon jól szórakoztunk, egy baj volt vele, hogy simán lenyomták a másfél órás programjukat, így a Fehérvár Színpad első fellépőjeként máris félórás csúszást generáltak. Ez azért volt kellemetlen, mert a szervezők viszont a következő fellépőkön hozták be ezt az időt. Se a The Subways, se a Dio Disciples nem játszott egy órát sem.

Setlist:

Ragadozók / Tombolhat szél / Lázadó lelkiismeret / Itthon vagy otthon / Neked soha nem elég / Nincs bocsánat / Képzeld el / Szállj szabadon / Egyedül / Szemedben a csillagok / Érzés / Engem ne várjatok / Virágdal (a XXI. századból) / Próbáld meg újra / Más az élet / Az utca kövén / Nem kell / Szóljon a rock / Vándor / Kifutok a világból

A The Subwaysre a társaságunk többi tagja nem volt kíváncsi, ezért már az átszerelés alatt elindultunk a bendőnket megtölteni. Ez eleve hosszabb projektnek ígérkezett, és a nem várt akadály miatt még hosszabb lett a tervezettnél. A Kolbice stand rutintalanul bezárt estére, így körbe kellett néznünk az egyéb választékot feltérképezni. Végül Kolbice helyett kolbászt ettünk. Secko-jedno. Vagy legalábbis majdnem. A hosszabb láblógatást viszont lehetetlenné tette a szomszédos Harman Színpadon szenvedő-szenvelgő francia Nouvelle Vague. Egyesek már harakirit akartak elkövetni, márpedig az tele hassal elég gusztustalan. Visszamentünk hát a Fehérvár Színpadhoz, ahol már ment a The Subways produkciója. Én nem tudom, mi ez a minimál-dobszerkó mánia, ezen a napon már a második olyan összeállítást láttam, ahol a cinek alig kandikáltak ki a dobok közül, az egyik pedig egyszerűen a második felső tam helyére volt betéve. Bocsánatot kérek az érintettektől, de ez számomra nem néz ki dobfelszerelésnek. Épp csak annyira, mint egy Dolly Roll playback-haknin Richie kamu cucca.

A The Subways zenekar 4 lemezt adott ki eddig, leginkább hazájukban értek el sikereket, de nálunk is sokan ismerik és szeretik őket. Tavaly az A38 Hajón léptek fel, gyarapítva rajongótáborukat, melyet pár magyar szóval most is megvettek kilóra. Komoly circle pit alakult ki a bulijukon, melyet még a kivetítőre is kitettek a szervezők. Érdekes volt felülről látni a mindvégig a közönség felett repkedő drónnak köszönhetően. Apropó drón: baromi hangosan zümmögött, két dal között vagy a halkabb részeknél kifejezetten idegesítő volt. Ahogy a Harman Színpadról vagy a szemközti karaoke-dobogóról átszűrődő zene is. Talán a kevesebb több lenne ez esetben! Vagy még nagyobb területen kellene elszórni a színpadokat.

A zenekar lelkesen nyomta, én is szívesen elmerültem volna kicsit mélyebben a muzsikájukban, de a csinos basszeros mindig elvonta a figyelmemet. És szűk egy óra után el is köszöntek. A szervezők (szerintem) szóltak nekik, hogy rövidítsenek, mert az első zenekar túljátszotta magát. Nem tudom, engem nem zavart volna, ha csúszik a program, trióhoz képest igen telt hangzású, dögös zenét játszottak, ami a punk rock és az alternatív határán mozgott. Mivel most láttam először a műsorukat, a programot a setlist.fm-ről emeltem át. Ha valami nem stimmel benne, bátran jelezd!

Setlist:

Oh Yeah / Shake! Shake! / Mary / Taking All The Blame / I Want To Hear What You Have Got To Say / Good Times / Dirty Muddy Paws / Kiss Kiss Bang Bang / Girls & Boys / We Don’t Need Money To Have A Good Time / Turnaround / At 1 AM / With You / Celebrity / Rock & Roll Queen

Eredetileg úgy terveztem, hogy kihagyom az idei FEZEN-t. De a visszalépő Anthrax helyére az utolsó pillanatban beszervezett Dio Disciples / Yngwie Malmsteen páros megváltoztatta a véleményemet. Malmsteent akkor láttam utoljára, amikor még Doogie White volt az énekese, Dio pedig már nem lép fel többet a földi színpadokon. Az egykor vele dolgozó zenészek szerveztek egy emlékzenekart, mellyel hakniznak egyet itt is. Miért ne nézném meg? – gondoltam. Arra persze nem számítottam, hogy az idei fesztivál (egyik) legjobb produkcióját fogják szállítani. A szomorú az volt a dologban, hogy (megint csak szerintem) ők is kurtítottak a tervezett műsorukon – épp csak súrolta alulról az egy órát.

A zenekarnak a megbízható alapokat Simon Wright (végre láttam egy tisztességes dobfelszerelést a színpadon) és a fiatal Bjorn Englen szolgáltatta. Ő volt az egyetlen a zenészek között, akinek nem volt köze korábban Dióhoz. Érdekesség, hogy Tim ’Ripper’ Owenshez hasonlóan viszont volt köze Malmsteenhoz, aki utánuk lépett fel. A gitáros Craig Goldy, aki háromszor játszott „újoncként” Dio zenekarában. Ő volt az, aki legtöbbször visszatért az énekeshez. Most elég visszafogottan muzsikált. A Dio-, Rainbow- és Black Sabbath-dalokból álló repertoárhoz idomulva azt mondanám, Dio számtalan gitárosa közül ezen az estén Tony Iommit hozta. Mindent lejátszott (nekem kicsit túl)torzított gitárján, amit kellett, de egyetlen lépést se tett a színpadon feleslegesen. Scott Warren volt az igazi nyertese ennek a formációnak, mert bár évtizedek óta együtt játszott az énekessel, mindig a színfalak mögött kellett maradnia, mint Geoff Nichollsnak a Black Sabbathban. Most kiélhette (és ki is élte) magát, szinte fetrengett a hangszere mögött játék közben.

Egy énekes emlékére létrehozott zenekar végső megítélése azonban egyértelműen az őt helyettesítő emberen múlik. Ezt sem bízták a véletlenre, mert mindjárt két énekest is hoztak a fellépésre: Ripper Owens (ex-Judas Priest) mellett ott volt Oni Logan (Lynch Mob) is, akinek a hangja sokkal inkább hasonlított Dióéra, ráadásul ő a mozdulatait is nagyon levette, míg Ripper csak az ördögvillát tanulta el a Mestertől. A dalokat hol felváltva, hol együtt énekelték, a dolog egyetlen szépséghibája az volt, hogy mindketten túl sokat meredtek a súgógépre. De ez Rippernél nem is volt annyira feltűnő, mert mindig görcsösen előre hajolt, mint Halford. Azt hittem, csak beleragadt a figurába. Oni Logan viszont az este legjobb teljesítményét hozta. Ha becsuktad a szemed, azt hitted, a Hang visszatért! Érdemes meghallgatni ezt a színpad mögül készített mobiltelefonos felvételt, amit a zenekar egyik technikusa vett fel, és a csapat osztotta meg Pofakönyvében.

Kill The Kinggel berobbanni egy fesztiválra már eleve nyerő. Ritchie Blackmore is megpróbálta jó párszor. A folytatásban játszottak két-két dalt az első két – legsikeresebb – Dio-albumról, egyet-egyet a három Black Sabbath-lemezről (az I a ’Dehumanizer’-ről kifejezetten meglepetés volt, de milyen kellemes!), és egyet-egyet a három Rainbow-korongról. A Kill The Kinggel együtt a ’Long Live Rock And Roll’ is kétszámos prezentációt kapott tehát. Ronnie James Dio koncertjein soha nem hallhattad ilyen arányban a dalokat, de ez itt Székesfehérváron akkorát szólt, hogy alig tértünk magunkhoz utána. Mondjuk ilyen setlisttel nem lehetett nagyot bukni, de hogy ennyire jó legyen, azt nem gondoltam volna!

Setlist: /Ahol nem írtam nevet, ott a két énekes együtt vagy megosztva énekelte a dalt./

Kill The King (Ripper) / Holy Diver (Ripper) / I (Oni) / Last In Line / Egypt (The Chains Are On) (Oni) / Stargazer / Turn Up The Night (Ripper) / Long Live Rock And Roll / Man On The Silver Mountain / Heaven And Hell / Rainbow In The Dark

Az utolsó pillanatban beugró Yngwie Malmsteen lett az egyik húzónév a FEZEN plakátjain. Már kora reggel kirakta a Marshall falát a színpad hátuljára, csak hogy lássa mindenki, ki a király! A basszusgitárosa el is sütötte a koncerten, hogy „Két nagy fal létezik a világon: a Kínai Nagy Fal, meg Malmsteen Nagy Fala.” Nos, a dekorációs célzatú monstrumokból mindössze 6 volt bekapcsolva, az is csak azért, hogy – mint az amerikai kivégzéseken, ne tudják, melyik injekcióban van a méreg – legyen min agyalni a nagyérdeműnek. Az előző két zenekar műsorának lerövidítésével behozták a félórás csúszást. Talán a hisztisnek ismert Malmsteentől féltek ennyire? Nem tudom, de az biztos, hogy a színpad készen volt 11-re, az már csak a gitáros primadonnaságán múlott, hogy mégis 10 perc késéssel kezdett.

Akárcsak Steve Vai, Yngwie Malmsteen is egy zseni. Csak míg Vai egy céltudatos ember, Malmsteen egy ösztönlény. Habár elévülhetetlen érdemei vannak a neoklasszikus gitárzene megteremtésében, a Ferrari-gyűjtő szenvedélye elhatalmasodása mellett párhuzamosan csökkenő lemezeladások arra késztették, hogy a stúdióban mindent ő maga csináljon, így az utóbbi (15 év) lemezei nem sokat nyomnak a latban. De élőben azért még tud a fickó! Régebben Rising Force-nak hívta zenekarát, most már csak kísérőzenészek vannak, akiket be sem mutatott a koncert folyamán. Ezt csak azért említettem, mert régebben még névadó dalnak számított a Rising Force, amivel a koncertet indította. Nick Marino egy kitűnő billentyűs, de nem az volna a dolga, hogy olyan klasszis énekesek témáit közvetítse, mint Joe Lynn Turner, Jeff Scott Soto, Göran Edman, Doogie White, Ripper Owens, Michael Vescera vagy Graham Bonnet. Igen, Graham Bonnet! Mert Malmsteen nem sokat beszélt, de ezt a dalt saját maga konferálta fel. „This is a very-very old song” megjegyzése után eljátszották a Kree Nakoorie-t is az Alcatrazztól. A basszeros, Ralph Ciavolino is besegített, de ketten is kevesek voltak hozzá!

A basszusgitáros kapta a narrátor hálátlan feladatát, neki kellett szóval tartania a közönséget, míg Yngwie számonként kiment gitárt cserélni. Érdekes, hogy az új lemezt, a ’World On Fire’-t legalább 5-6 alkalommal bereklámozta (meg hogy letölthető az iTunesról), de egyetlen számot sem játszottak róla. Egyébként igyekeztek fele-fele arányt tartani az énekes és instrumentális dalok között, valahogy mégis sokkal nagyobbnak tűnt a hangszeres részek aránya. Egyrészt Yngwie az énekes dalokat is szanaszét szólózta, pörgetve maga körül a gitárját, meg dobálva a magasba a számok végén, másrészt az instrumentálisokat is összegyúrta, volt, hogy egy szám háromból állt össze. Mint pl. az Overture / From A Thousand Cuts / Arpeggios From Hell hármas, mely így együtt igen tömény volt. Hasonlóképpen mosta össze a Far Beyond The Sun koncertre írt kezdését az Icarus’ Dream Suite-ből kiragadott Adagióval, hogy aztán a Far Beyond The Sunnal folytassa a zenélést. Nem hiszem, hogy olyan vékony pengetői lennének, hogy két-három pengetés után eltörnek, inkább sportot űz abból is, hogy egy koncerten hányat dobál ki a közönség közé. Meg tudta már számolni valaki?

Volt egy akusztikus betét is a koncert közepén, amikor a Paraphrase és a Prelude To April dalokat gyúrta eggyé, vagy inkább csak játszotta el összefüggően. Imádtam volna ezt a részt, de végig azon járt az eszem, hogy le kéne lőni ezt a fejünk felett hangosan zümmögő drónt, mert teljesen agyonvágta az élvezetet. Kedvenc JLT-m úgy látszik Yngwie szívének is kedves, mert 3 dalt is eljátszott az ’Odyssey’ albumról, sőt egy másik egyvelegbe a Krakataut is beleszőtte, mely szintén ezen a lemezen hallható. Így ez lett az este legnépszerűbb albuma. A szólókba Malmsteen nagyon beleélte magát, többször is a fogával tépte a húrokat, a koncert végén pedig a közönség nagy ovációja közepette egyenként tépte ki a húrokat a gitárból. (Azt már kézzel!) Tényleg igazi showman, és élőben nem is szólna rosszul, de ez a középszerű énekhang sokat elvett a produkció élvezeti értékéből. Graham Bonnetet énekeltetni egy olyan emberrel, aki a Vescera-féle Seventh Signnal is nehezen birkózik meg, elég béna dolog. Pedig a Seventh Signba a közönség is rendesen be lett vonva. Yngwie nagyon élvezte a refrént teli torokból üvöltő tömeget, úgyhogy a tervezettnél sokkal több kiállást produkáltak a dalban.

A ráadásban a Badinerie-vel felvezetett Black Star akusztikus kezdését megint a túl hangos drón rontotta meg, de aztán belelendült a zenekar, s akkor már nem zavart az alapzaj. Az eredetileg Soto által énekelt nagy slágerrel, az I’ll See The Light Tonighttal búcsúztak, melynek végén a show tetőpontjaként Malmsteen összetörte az erre a célra rendszeresített kínai Fender-másolatot. Persze mindenki tudta, hogy ez nem a drága Stratocaster, de azért szépen bekajáltuk, hiszen ez volt a dolgunk. Élvezni a műsort, melynek voltak nehezen emészthető részei, de a végén a húrok kitépése, meg a gitártörés, és a darabjainak a közönség közé hajigálása sokakkal feledtette az előző másfél óra negatívumait. (Főleg annak, aki elkapta valamelyiket!)

Számomra összességében a Dio Disciples volt a nap csúcspontja, akik a két kitűnő énekessel ellopták Malmsteentől a koronát. Ha egy kis gázsipénzt beáldoz, hogy az egyébként is ott lebzselő Ripper Owens ugorjon be énekelni, akkor fantasztikus lett volna az este. Így a koncert is kicsit olyan lett, mint Malmsteen utolsó lemezei: exhibicionizmusának és egocentrikusságának áldozata. Majdnem egy óra volt, mire véget ért a koncert, így az éjfélre kiírt Mobilmániával már meg se próbálkoztunk. Különben is, délután a Petőfi Sátorban már megvolt az aznapi szauna. Hazafelé indulva harmadszor botlottam bele – szó szerint – a murva-problémába. Értem én, hogy nem jó a dagonya, de a bokatörésnél még mindig jobb. Hajnali egykor a sötétben majdnem sikerült kitörnöm a bokámat, akkor pedig érdekesen került volna haza a társaság, mivelhogy én voltam a sofőr.

Setlist:

Rising Force / Spellbound / Razor Eater / Damnation Game / Kree Nakoorie / Overture-From A Thousand Cuts-Arpeggios From Hell / Seventh Sign / Adagio-Far Beyond The Sun / Acoustic Paraphrase-Prelude To April / Dreaming (Tell Me) / Into Valhalla / Demon Driver / Trilogy Suite (Part I)-Krakatau-Blue / Heaven Tonight /// Badinerie-Black Star / I’ll See The Light Tonight

Szerző: CsiGabiGa
Képek: Török Hajni, Mahunka Balázs
Köszönet a FEZEN szervezőinek!