A Hendrix-univerzumon túl: Steve Vai – Budapest Park, 2016.07.28.

1967. május 12. – a gitár forradalmának szimbolikus napja. Ekkor debütált új, immár saját nevét viselő formációja élén Jimi Hendrix azzal az ’Are You Experienced [?]’-del, amit mindmáig a legnagyobb hatású gitár/blues/rocklemezek között tartanak számon. Hendrix színrelépése alapvetően változtatta meg a hangszer funkcióját, és új dimenziókat nyitott a gitárjáték és a gitáron alapuló dalszerzés számára. Oly módon tudott megszólalni, ahogy senki előtte, és amit követően semmi sem mehetett tovább abban a mederben, ahogy és amerre azt korábban elképzelhetőnek vélték.

Mintha addig maga a gitár önmagában nem is számított volna igazán, csakis a zene, amelynek megszólalását az addigi megismert formákban egyébként lehetővé tette. Aztán egyszer csak kiemelkedett belőle, hogy ez a korábban jobbára háttér/kísérőszerepre kényszerített hangszer és az azt kézben tartó zenész egyaránt reflektorfénybe kerüljön. És ami még fontosabb: ekkor indultak be a gitárban rejlő lehetőségek kihasználására fókuszáló kreatív törekvések.

Ha igaz, hogy Hendrix ösztönös zsenije – a blueszenén keresztül, de egyben azon tovább is lépve – voltaképp magát a modern (rock)gitározást teremtette meg, akkor Steve Vai életműve nem más, mint az ezeken a – mint később kiderült – meglehetősen tág kereteken belül évtizedek során felhalmozott értékek, vagyis a rendszer elemeinek kifordítására, szétszakítására és újrarendezésére irányuló kísérletek sorozata. Éppúgy, ahogy egy őrült teszi, aki valamilyen más, csakis az ő fejében létező logika szerint rakja össze a világ megszokott dolgait. Az egyetlen különbség Vai gitározása és egy elmebeteg fantáziálása között csupán annyi, hogy az előbbi esetben az alkotás a messzemenőkig tudatos, és nem valamilyen trauma vagy frusztráció, hanem a technikai fölény, a meglévő keretek szűkössége motiválja.

A tudás. Ez tartja féken Vai őrületét, és ez az oka annak, hogy zenéje nem fordul ki a hallgathatatlanságig, még akkor sem, amikor már egyébként alig lehet vele lépést tartani. Nincs olyan szegmense a gitározásnak, amit ne sajátított volna el, még ha vannak nála gyorsabbak (John Petrucci), erőteljesebbek (Zakk Wylde), dallamérzékenyebbek (Joe Satriani), finomabbak (Eric Clapton), még ha messze nem is nyújt (bend) olyan maradandóan, mint Gary Moore, és nem – illetve ritkán – művel olyan csodát a pentaton skálából, mint Stevie Ray Vaughan. De mindenről és mindent tud. Erről nem csupán a hallható tények tanúskodnak, hanem az a magabiztosság, lazaság és elegancia is, ami – játéka mellett természetesen – előadói stílusából sugárzik. Bármilyen technikához, műfajhoz is nyúljon, azt a maga ízlése szerint formálja félreismerhetetlen sajátjává. Ha pedig valaki ekkora mértékben ura a hangszerének, az tudja igazán szabadjára engedni a fantáziáját, hiszen nincs semmi, ami korlátozhatná ebben.

Nem kell akadémiai végzettség annak belátásához, hogy mennyire más, mennyire radikálisan eltér minden korábban hallhatótól mindaz, amit az elmúlt évtizedek során alkotott. És itt nem is elsősorban a különleges technikákra, a saját hangzásra, vagy a virtuóz hangszerkezelésre kell gondolnunk. Hiszen minden figura és technika megtanulható, minden hangzás leutánozható, minden általa – illetve az ő segítségével – kifejlesztett berendezés megvásárolható, vagyis a Vai-stílus elvi síkon reprodukálható. De az a végtelen elegancia, játékosság, gegekkel, humorral és kikacsintásokkal teli modor, ahogy mindezeket előadja, és legfőképp az a gondolkozásmód, amivel komponál… az utánozhatatlan.

És itt térünk át Vai forradalmának valódi lényegéhez: a többi magasan kvalifikált gitáros által végrehajtott újítások nem érintik a dalszerkesztést magát, hanem a pop/rockzenében megszokott sztenderdek között, és leginkább annak egy speciális részében, a szólóban (mint a szerkezetet felépítő elemek egyikében) valósítják meg őket; azaz sokkal inkább a részletek terén tudtak maradandót alkotni. Vagy egyszerűen csak azzal, hogy a már korábban feltalált dolgokat olyan érzelmi töltettel, olyan egyéni hangon játsszák/játszották el, ami zenehallgatók és zenészek tömegeit volt képes megérinteni, illetve inspirálni – ez az, amikor „a kézben van a sound”, ugyebár.

Vai azonban már rég túljutott ezen. Talán mindennél jobb példa, hogy az ő esetében nem az a kérdés, hogy – a szó technikai értelmében – hogy tud eljátszani bizonyos dolgokat, hanem az, hogyan volt képes kitalálni őket. Vagyis legtöbb pályatársával ellentétben nem a részletekhez, hanem az egészhez nyúl hozzá; úgy is mondhatjuk, hogy immár nem az elsődleges, pontosabban nem a megszokott funkciójában használja a hangszert. A gitár itt ugyanis a szó szoros értelmében a komponálás eszköze. Közelebbről: dal és szóló viszonyának átalakítása, ennek a kapcsolatnak a felszámolása történik meg. Nincs már külön szóló, és nincs külön zenei alap sem, amelyre a szóló ráfekszik. Dalok vannak, melyekben a szóló maga válik zenei alappá és fordítva, és amelyek csakis gitáron, csakis a benne rejlő lehetőségek maximális kihasználásával íródhattak meg.

Túlzásnak tűnik mindez? Aligha. Mert bár az életmű egészét nézve talán joggal lehetne vitába bonyolódni, de ha korábban nem is, a 2012-es ’The Story of Light’ megjelenésekor napnál is világosabbá vált, hogy Vai teljesítményéről ezen a magasabb szinten érdemes beszélnünk. És tegyük hozzá: ennek a fantasztikusan kreatív, ugyanakkor roppant nehezen hallgatható és feldolgozható lemeznek a perspektívájából a teljes életmű is más színben tűnik fel. Nem mintha az ezt megelőző anyagok ne lettek volna rendkívüliek, de az korántsem volt nyilvánvaló, hogy Vai stílusa ennyire túl fog mutatni önmagán. Ennek fényében a ’Passion and Warfare’-t sem lehet ugyanúgy hallgatni, mint tíz, vagy mint a megjelenésekor, huszonhat évvel ezelőtt. De eltekintve ettől a tágabb kontextustól, egy önértékében is elképesztően jó lemezről van szó, nem véletlen, hogy több dalának is bérelt helye van a mindenkori turnéprogramban.

Aktuális műsorát pedig – a (picit megcsúszott) jubileum okán – kifejezetten erre a lemezre építette fel, ami csak még tovább fokozta az amúgy sem csekély érdeklődést. Vai ugyanis nagyjából olyan rendszerességgel ad egész estés koncertet Magyarországon, mint az időszakosan összeálló G3. Önállóan utoljára tizenegy évvel ezelőtt, a ’Real Illusions: Reflections’ bemutatójával érkezett hazánkba, és utána is csupán kétszer láthattuk őt itthon: egyszer a 2006-os Frank Zappa-emlékesten (akkor is mindössze néhány dal erejéig lépett színpadra), majd 2012-ben a G3-turnén Joe Satriani és Steve Morse társaságában. Épp itt volt már tehát az ideje egy olyan estének, ami kizárólag róla, kizárólag az ő játékáról és dalairól szól.

Messze nem telt meg a Budapest Park, de hát ezen valószínűleg senki sem lepődött meg, hiszen az instrumentális gitárzene mégiscsak rétegműfajnak számít, ami Magyarországon néhány ezer embernél nem tud többet megmozgatni. Ezen a ponton szokás élni azzal a sablonnal, hogy „aki viszont eljött, az kiválóan szórakozott”, de ez ebben a formában nyilvánvaló hazugság volna. Egy efféle koncert közel sem a felhőtlen mulatásról szól – a szórakozásnak az a formája ez, ami rendkívül megterhelő tud lenni, őrült koncentrációt igényel, még a megfelelő tudással felvértezett, zeneileg magasan képzett hallgató számára is. Pláne – az előzetes híreknek megfelelően – bő két és negyed órán keresztül. Az esetlegesen lankadó figyelem fenntartására az okos dalválasztás, a populárisabb és a súlyosabb dalok közti egyensúly megteremtése a megoldás, és a színpadi show sem az egyéniség markáns megnyilvánulása csupán, hanem a feszültség oldásának eszköze is egyben.

Egy ilyen eleve masszívnak ígérkező program erős felvezetést kívánt, és ebben itt nem is volt hiba: emblematikus Vai-slágerekkel indult a koncert. A Bad Horsie-nál hatásosabb nyitányt el sem lehetett volna képzelni – túl azon, hogy az életmű egyik legnépszerűbb darabjáról van szó, egyesíti magában annak legfőbb értékeit: a technikai tudást, a kreativitást, a játékosságot, és a humort. A ’Passion and Warfare’-t felvezető részben csupa hasonló, kvázi könnyebben emészthető dal kapott helyet: a fülbemászó vezérszólamból kibomló The Crying Machine, a legutolsó sorlemez Gravity Stormja (mely ellenállhatatlan főtémájával a sztenderd bluesformulán teker egy tiszteset), illetve a Vai művészetére oly jellemző játékos gitárfantázia, a Whispering a Prayer.

Majd következett a ’Passion and Warfare’, ez a bemutatásra nem szoruló etalon gitárlemez, méghozzá az elejétől a végéig. Számtalan kétségbevonhatatlan erénye, és rengeteg kimagasló, azonnal ámulatba ejtő pillanata ellenére egy rendkívül nehezen hallgatható alkotásról van szó, ami komolyan igénybe veszi még a legfanatikusabbakat is. Hiába, Vai általában nem könnyíti meg az ember dolgát – az efféle élvezetért bizony keményen meg kell küzdeni. Így a középtájon bedobott slágerek, a Ballerina 12/24-ral összekötött klasszikus For the Love of God, valamint a mindig és mindenkor magával ragadó The Audience Is Listening kifejezetten üdítően hatott az el-elfáradó fülekre.

A tömény információmennyiség feldolgozásának enyhítésére ebben a blokkban az addig egyszerű animációkkal és logókkal dolgozó, lényegében háttérvászonként funkcionáló kivetítő is fontos szerephez jutott: a régi klipek bejátszásán kívül a szett bizonyos pontjain olyan zenészóriások jelentkeztek be és ráztak egyet a főhőssel, mint Brian May (Liberty), Frank Zappa (Stevie’s Spanking, a ’Passion…’-t követően), valamint Joe Satriani (Answers) és John Petrucci (The Audience is Listening). Utóbbiak kifejezetten erre az alkalomra készült videókkal leptek meg minket, amolyan élő kapcsolás jelleggel, ami persze nyilvánvalóan nem igaz, de az illúzió kitűnően működött. Rendkívül szórakoztató volt nézni, ahogy Vai beszédbe elegyedett velük, és ahogy a rövid „spontán” trécselést követően a hangszerek vették át a szót. Satch átöltözős, maszkos, hülyéskedős videója alatt nem lehetett levakarni a vigyort a közönség arcáról, Petrucci pedig úriemberként, a maga szerény és csendes módján a csillagokat is letekerte az égről. Ezek után már csak egy hasonló módon rögtönzött G3-összeállás hiányzott volna a dologból, kár, hogy kihagyták ezt a ziccert. De az ötlet így is nagyon jópofa volt, ezen túlmenően pedig sikerrel oldotta a hangulatot azokon a pontokon, amikor az ember úgy érezte magát, mint egy hasznos és információban gazdag, ám igencsak leterhelő szakmai továbbképző kurzuson.

A másik lazább történés a program utolsó részére maradt: egy improvizációs játék, melyben a főhős irányítása mellett a közönség két kiválasztott tagja által hirtelenjében kitalált dallamokat és ritmusokat lekövetve rakott össze egy dalt a zenekar. Vai pedig közben végig ontotta magából a hülyeséget, szóval rendkívül szórakoztató volt az egész. Ezután pedig két dal maradt csupán hátra: a Racing the World 2012-ből, valamint a Taurus Bulba az évfordulós lemezhez hasonló klasszikus ’Fire Garden’-ről.

Elméletileg ezen a ponton kellene részletezni, hogy milyen élmény élőben látni és hallani őt, de erre nyilvánvalóan semmi szükség sincs. Szemet és fület gyönyörködtető, ez alapvető egy olyan zenésznél, aki nem tud nem csúcsformában muzsikálni. Azonban épp ebből is következően hatása –például a bluesgitárosok legtöbbjével vagy a Zakk Wylde-féle állatias vadsággal ellentétben, melyek koncertkörülmények között működnek igazán jól – körülbelül megegyezik azzal, amit a lemezeken és a DVD-ken hallhatunk – vagyis e tekintetben Vai játéka nincs annyira az élő megszólaláshoz kötve. Sőt bizonyos szempontból talán a stúdióban kikevert változattal jár igazán jól az ember, hiszen így minden apró részlet kristálytisztán kivehető, ami élőben sosem garantált – ahogy ezen az estén sem volt az.

Nem szólt persze rosszul, de a dobot egy kicsit túltolta a hangmérnök, ami rockkoncert lévén (pláne egy ilyen fantasztikus dobos esetében) nem is lett volna akkora baj, ha ez történetesen nem megy a gitársound rovására. Ennek köszönhetően sajnos nem mindig és nem mindent lehetett úgy hallani, ahogy szerettük volna, és ez ebben a műfajban (egy csomó másikkal ellentétben) korántsem mellékes. Nem épp a legideálisabb körülmények között zajlott le tehát a koncert, legalábbis a főszereplő hangszer szempontjából. Az egészet nézve viszont nagyon megdörrent a zenekar.

Vai az elmúlt évtizedek során több különböző összeállítású csapattal is turnézott már. Ezúttal négyesben álltak színpadra: Jeremy Colson dobos és Dave Weiner gitáros hosszú évek óta állandó társa, és Philip Bynoe-t sem először láthattuk mögötte. (És nem kis felelősség nyomja a vállukat, utóbbi két poszton ugyanis olyan nagyságok voltak az elődeik, mint Tony MacAlpine és a mesteri Billy Sheehan.) Akit mindenképp ki kell emelni, az Colson, aki gyökeres ellentéte mindannak a finomságnak és eleganciának, amit Vai képvisel. Ez a teletetovált rock ’n’ roll fenegyerek akkora erővel verte a cuccát, mintha az élete múlt volna rajta; játékának egészen kivételes húzása, lüktetése van, ami rendkívüli technikai felkészültségének köszönhetően nem csupán intenzív, hanem színes és változatos is. Élmény volt figyelni minden egyes mozdulatát. Emellett baromi feszes ritmusszekciót alkottak a nagyon precízen és dinamikusan pengető Bynoe-vel. Weiner pedig a szó szoros értelmében háttérember, feladata nagyjából ki is merült annyiban, hogy az alapokat adja a szólók alá, olykor billentyűsi minőségben is. Néhányszor összeszólamozott ugyan a főnökkel, de sok vizet nem zavart, már csak azért sem, mert hangszere eléggé hátra volt keverve.

És még egy szót a főhősről: rendkívül imponáló volt látni, hogy mennyire élvezi a gitározást (azt, ahogy a szó szoros értelmében együtt él a hangszerével, pontosabban a belőle kifacsart hangokkal), az együttes játékot, a közönséget… és nem kisebb mértékben saját magát. Ez utóbbi sokak számára visszatetsző lehet… de valahogy mégsem az. Talán azért, mert az a fajta figura ő, aki tökéletesen tisztában van a saját zsenialitásával (és így minek is játszaná meg a magába forduló, meg nem értett művészt?), ugyanakkor azzal, hogy szándékosan túljátssza a szerepét, egyértelműen jelzi, hogy nem veszi halálosan komolyan magát. És azt, hogy minden ámulatunk és tiszteletünk ellenére mi se tegyük.  

Bármekkora is az egyetértés Steve Vai munkásságának minőségét illetően, hosszú távú jelentőségét ma még nagyon nehéz felmérni. Azzal ugyanis, hogy ő a maga részéről túllépett a Hendrix-korszakon, globális szinten nem hajtott végre olyasféle forradalmat, mint amilyen a hatvanas években történt. Hiszen ehhez követők kellenének. Követők, akik nem lemásolják Vai stílusát, hanem hozzá hasonlóan gondolkoznak, akik technikai fölényük birtokában megszállottan, nyitott elmével keresik az új lehetőségeket, az új technikákat, a zeneszerzés új útjait. Hosszan sorolhatnánk a tehetségesebbnél tehetségesebb gitárosokat, de nem találunk köztük olyat, aki egyáltalán megközelítené ezt a fajta autonómiát, kreativitást, és azt a fajta merészséget, ami a továbblépést biztosítaná a gitárjáték számára. Vai egy zseni, ez nem is lehet kérdés, de rettenetesen egyedül van, így viszont forradalma egyszemélyes forradalom csupán. Hogy ez egyszer mégiscsak valaminek a kezdete lesz-e, azt az idő fogja eldönteni.

Setlist:

Bad Horsie / The Crying Machine / Gravity Storm / Whispering a Prayer / Liberty (feat. Brian May) / Erotic Nightmares / The Animal / Answers (feat. Joe Satriani) / The Riddle / Ballerina 12/24 / For the Love of God / The Audience Is Listening (feat. John Petrucci) / I Would Love To / Blue Powder / Greasy Kid's Stuff / Alien Water Kiss / Sisters / Love Secrets / Stevie's Spanking (feat. Frank Zappa) / Build Me a Song / Racing the World /// Fire Garden Suite IV – Taurus Bulba

Szerző: Bazsa
Képek: Savafan
Köszönet a New Beatnek!