Emlékszel arra az éjszakára?: David Gilmour – Bécs, Schloss Schönbrunn, 2016.06.27.

Azt hiszem, mindnyájunknak vannak bizonyos manírjai. Én például állandóan azon sápítozok a kritikákban, hogy erről vagy arról a lemezről/koncertről milyen nehéz írnom bármit is, hiszen olyan nehéz szavakba önteni azt az igazi, hamisítatlan, transzcendentális zenei élményt, amit egyes albumok vagy egyes koncertek nyújtani tudnak. Akkor most mekkora gondban vagyok, amikor egy olyan koncertről kell írnom, amiről már akkor tudtam, hogy életem egyik legjobbja lesz, amikor előző este elaludtam? Nehéz ügy.

David Gilmour sokunk hőse. Minden idők egyik legnagyobb hatású zenekarának egykori gitárosa, de saját jogán is kiváló zenész és dalszerző. Véleményem szerint bármelyik szólóalbumát nyugodtan oda lehet tenni minőségben a Pink Floyd-lemezek mellé, és talán nem is lövök nagyon mellé ezzel a megállapítással. Mindemellett eszméletlenül intuitív és hiteles gitáros, aki egyetlen egy hangot nem tud úgy megpendíteni, hogy abban ne kavarogjon maga a nagybetűs zeneművészet. Ezt akkor meg is állapítottuk.

Sajnos a „Rattle That Lock” turnéból kimaradt Magyarország, de sebaj, legalább életemben először megfordulhattam Bécsben is. Elég későn érkeztünk meg, hogy a városban ne legyen idő körülnézni, viszont ahhoz meg túl korán, hogy ne csodáljuk meg a lehengerlő méretű Schönbrunn kastélyt és az azt övező parkot. Igazi fenséges, császárhoz méltó fogadtatás és helyszín egy David Gilmour-koncertnek. Már eleve a környezet szépsége megérne egy külön cikket. Jelen írás nem erről fog szólni, mindenesetre aki eddig még nem jutott el oda, ha adódik rá lehetőség, csapjon le rá, ugyanis csak a kastély területén belül napokat lehetne eltölteni, annyi látnivaló van. Így hát a helyszín megválasztása több mint tökéletes volt, hiszen a kert nagysága miatt bőven és kényelmesen megfért az óriási színpad, valamint a több ezer érdeklődő is.  Rendkívül szimpatikus módon sikerült úgy kialakítani a helyszínt, hogy mind az álló-, mind az ülőhelyekről tökéletesen lehetett látni a színpadot, bár sajnos az állók elég messze kerültek, őket azonban kárpótolhatta a fények maximális élvezete, a kivetítő, és a tökéletes hangzás.

Nos, miután a feltehetően 100+ fős csapat végzett a koncerthelyszín elkerítésével, mindenki szépen, kedvesen ki lett tessékelve a kastély területéről és kezdődhetett a feszült várakozás. Igen magas színvonalú szervezettségnek lehettünk tanúi, a rengeteg rajongót több, egymástól nagyon jól és észszerűen elkülönített pontokon engedték be. Odabent perec- és sörárusok, több merch-sátor, és szolidan elhelyezett mobil illemhelységek is vártak minket, ezzel valami egészen érdekes fesztiválhangulatot megteremtve. Szeretnék egy óriási piros pontot adni a koncert szervezőinek, ugyanis – nagy egészében nézve a rendezvényt – olyan precíz tervszerűséggel bonyolították le a beengedést, a koncerthelyszín és a nézőtér berendezését, a kordonozást és minden egyebet, amilyen szintű profizmussal még nem találkoztam. Ezek a koncert előtti, abszolút pozitív benyomások pedig csak még inkább fokozhatták a megjelentek izgatottságát.

És most jön az a rész, amitől a legjobban tartottam: el kell mondani szavakkal, amit a színpadon láthattunk. Kevéssel 8 óra után még bőven világos volt, amikor David Gilmour és csapata széles mosollyal felsétált a színpadra, és minden teketória nélkül belekezdtek a 5 A.M. intróba. A legelső hang lepöttyintésétől remek hangzás kúszott bele a hallójáratokba, bár az elején mintha még egy picit kiegyenlítetlen lett volna, de egy ilyen instrumentális bevezető pont jó alkalmat nyújt a hangmérnöktorony – merthogy torony volt ám – szorgos munkásainak a finomhangolásra.

A bevezető után kezdődhetett az este, nem mással, mint a Rattle That Lock ragadós melódiáival. Egészen jó dal ez, arra kiváltképpen, hogy hangulatba hozza a közönséget, és a zenekar is teljes valóját meg tudja mutatni, dupla billentyűkkel, vokalistákkal. Ezután a Faces of Stone andalító stílusával rögtön egy kis pihenővel szolgált, ekkorra már gyönyörűen be lett lőve a hangzás, viszont sajnos továbbra is világos volt, így csak módjával élvezhettük a fényorgiát – de azt hiszem, a zenekar számolt ezzel, ugyanis a „tűzijátékot” inkább a műsor második felére tartogatták.

Következett a Wish You Were Here, ami egy kisebb bakival indult, ugyanis a rádiós felvezetés után nem nagyon akart megszólalni Chester Kamen gitárja, de pár másodperces késéssel – és egy nagy mosollyal az arcán – végre is el tudta kezdeni minden idők egyik legszívszorítóbb dalát, amiről inkább meg se próbálok írni semmit. Mégis milyen lehetett élőben, David Gilmour előadásában meghallgatni ezt a dalt… Iszonyú megterhelő és felemelő. Ezt az élményt rendkívül jól ellensúlyozta a What Do You Want From Me elképesztő lezsersége. Nagyjából ennél a dalnál érzékeltem, hogy akklimatizálódtak a zenészek egymással, valamint én is velük. Már ez a brutálisan erős kezdés se volt akármi, de ezután jött még a java.

A Boat Lies Within alatt megcsodálhattuk, milyen az, ha az együttes majdnem minden tagja egy nagy kórust alkotva együtt énekel. Hát mit mondjak, nem keveset adott hozzá a dal élvezeti értékéhez. Ezt további andalgás követte, ezúttal a Blue című remekbe szabott kis balladára. Itt egy picit már kezdett leülni a hangulat, ezt gyorsan fel is dobták a kikezdhetetlen klasszikus Moneyval, ami után – nem akartam elhinni, de mégis! – egyenesen az Us and Them következett. Korszakos Pink Floyd-dalok, innentől kenyérre volt kenve a közönség. Vastagon.

Innen az In Any Tongue dallal mentünk tovább, amit én személy szerint nagyon-nagyon vártam már. Igen fontos dal, a mondanivalóját tekintve, valamint zeneileg is – számomra a ’Rattle That Lock’ album, és úgy egyáltalán az utóbbi évek egyik legfelkavaróbb szerzeménye. Nagyon szimpatikus húzás volt Davidtől, hogy a refrén éneklését átengedte az egyetlen férfi vokalistának, Bryan Chambersnek, aki karakteres és vastag hangjával kiváló választás volt ide.

Aztán Steve DiStanislao elkezdte kongatni a harangot, és az első blokk a szintén nagyon várt High Hopesszal záródott. Erről a dalról is nehezen tudnék a kritika hangján szólni, teljesen maga alá gyűri az embert drámaiságával és nagyszabású dallamaival. Maga a felemelkedés. Ekkora a zenekar az utolsó emberig zsebre vágta a közönséget, akár abba is hagyhatták volna a koncertet, de hál’ istennek, nem tették, és némi szünet után következett a második blokk.

Ezt egy igazi különlegességgel kezdték, mégpedig az Astronomy Domine-al, amit az időközben leszállt sötétségnek köszönhetően már teljes fegyverzetben támogatott meg a reflektorsereg. Igen különleges élmény volt egy modernizált köntösben meghallgatni ezt a nagyon is korai Pink Floyd-művet; azt kell mondanom, jót tett neki a korszerűbb hangzás.

Majd következett, amit mindenki várt: a Shine On You Crazy Diamond. A kihagyhatatlan sláger. Ezt ismét egy igazi csemege követte, a Fat Old Sun. A koncert második blokkjában továbbra is remek dalokat hallhattunk, de itt már egy igen nagy szeletet kanyarított magának a show-ból a védjegyszerű látvány is; ennél a dalnál például egy jó nagy kövér napot csináltak a kivetítőből.

Ezután viszonylag nyugisabb dalok következtek, de ahogy eddig is, csak a legjobbakból merítettek. A Coming Back to Life és az On an Island remekül megágyazott a ’Rattle That Lock’ album egyik legkülönlegesebb tételének, a The Girl in the Yellow Dressnek, ami iszonyú füstös hangulatával egész szépen elandalította a közönséget; de csak azért, hogy aztán a Today felébresszen, és a Sorrow baljós kavargásával még üssön egyet rajtunk. Majd jött a Run In Hell, amit egy olyan fényorgia kíséretében adtak elő, amire mindig csak úgy fogok gondolni, mint azokra a percekre, amikor majdnem kifolyt a szemem… Talán elég beszédes, ha azt mondom, hogy ez volt az egyetlen tétel, amit napszemüvegben adott elő az együttes. Bár ez lehetett showelem is akár, de megérteném azt is, ha csak simán kímélni akarták a látásukat. Ezután már nem volt mese, álló ováció közepette vonultak le a zenészek a színpadról, bár mindenki tudta, hogy vissza fognak jönni. És lám…

Time. Ismét egy dal, amire minden valamit magára is adó zenefanatikus legalább egyszer életében bólogatott. Majd az ezt levezető Breathe után a kegyelemdöfés, a Comfortably Numb, minden idők egyik legnagyobb hatású gitárszólójával. És vége. A közönség megőrül, a zenészek mosolyogva integetnek, elhagyják a színpadot és véget ér egy este, ami mindenkiben örökre nyomot hagyott.

A dalok sorba vétele után néhány személyes benyomás levezetőül. A színpadon az első pillanattól kezdve cikáztak a zenészek között az energiák, láthatóan remekül érezték magukat. Mindegy, hogy az ember Guy Pratt basszusgitárost nézte, aki soha nem tudott egy helyben megállni, vagy Steve DiStanislaót, aki állandóan vigyorgott játék közben, vagy hátul, az egymás tükörképeként felállított két billentyűst, Chuck Leavellt és Greg Phillinganest, mindenki arcára kiült az önfeledt zenélés utánozhatatlan öröme. Az est során szaxofonosként a szemtelenül fiatal brazil Joao Mello működött közre, aki egyebek között a The Girl in the Yellow Dressbe varázsolt egy nagyot a hangszerén, vagy szólózott egy orbitálisat az Us and Themben.

Nagyon érdekes volt számomra, hogy a koncert alatt egyáltalán nem éreztem, hogy a Floyd-dalok mennyisége a szólóanyagok rovására ment volna, pedig a setlistet megnézve lényegesen több szerzemény hangzott el az anyazenekartól, mint Gilmour saját repertoárjából, de a körültekintő műsorszerkesztésnek köszönhetően ez nem tűnt fel.

A produkció messze nem volt hibátlan, Gilmour keze is sokszor megcsúszott, de igazából semmi, de semmi zavaró dolog nem történt a színpadon, és ezek az apró bakik azok, amik igazán élővé és lélegzővé tehetnek egy koncertet. A kor még nem érte őt utol, de erősen a nyomában lohol, sajnos sok magas hang már nem jött ki a torkán, de ezeket messzemenő profizmussal kezelte, vagy egyszerűen csak átadta a stafétát másnak, például Bryan Chambersnek az In Any Tongue refrénjében. És itt ki is térnék az alázat témakörére.

Bár a produkció David Gilmour nevét viseli, az ő zenéje áll a reflektorfényben, ő szerepel a pólókon, és a koncert előtt az ő autóját várják a rajongók, de mégis egy ZENEKART láttunk a színpadon, ahol mindenkinek megvolt a maga kulcsfontosságú szerepe, mindenki megkapta a maga szeletét és szólóadagját a műsorból, mindenki villanthatott valamit magából. És nem, nem kegyből. Gilmour maximálisan tisztában van az őt körülvevő – és feltehetően általa válogatott – zenészek elképesztően magas művészi kvalitásaival, és alázattal teret is enged nekik a megfelelő mennyiségben. Így hát hiába csak az ő neve van a plakáton, amit láthattunk, az nem is állhatna távolabb a „one man show”-tól.

A látványról meséljenek a képek, tény, hogy a Pink Floydtól örökölt megalomán fényjátékokat – mint meghatározó stílusjegyet – Roger Waters és David Gilmour is továbbvitte, de az is igaz, hogy több évtizedes tapasztalattal úgy használják az effekteket, hogy azok bizony vastagon hozzátesznek a zenei élmény kiteljesedéséhez.

Hát egy szó, mint száz, nehéz ügy. Nehéz ügy hidegvérrel, objektív módon nyilatkozni egy ilyenfajta zene- és látványorgiáról, mely lazán zárójelbe tesz nem egy és nem is kettő mai előadást. Érdemes tanulni az idősebbektől. És igen, emlékezni fogunk erre az estére.

Setlist:

5 A.M. / Rattle That Lock / Faces of Stone / Wish You Were Here / What Do You Want From Me / A Boat Lies Waiting / The Blue / Money / Us and Them / In Any Tongue / High Hopes /// Astronomy Domine / Shine on You Crazy Diamond / Fat Old Sun / Coming Back to Life / On an Island / The Girl in the Yellow Dress / Today / Sorrow / Run Like Hell /// Time / Breath (Reprise) / Comfortably Numb

Szerző: Wardrum
Képek: Stephan Brueckler (The Gap)
Köszönet a Barracuda Music-nak!