Első Hallásra – 2016. május

Megérkezett a nyár, eltelt a 2016-os év 5. hónapja is. Az időjárás kezd egyre melegebbre fordulni, Argentínából érkezik a nagy mennyiségű „balatoni hekk" a strandbüfékbe, indul a fesztiválszezon. De még egyszer tekintsünk vissza a tavasz utolsó hónapjára, ahol is a HRM tízes listáján az egyes helyezésekről ezúttal csak tizedek döntöttek.

Death Angel: The Evil Divide (7,6 pont)

Savafan: Bennük még nem csalódtam, pedig ez a vonal nem a szívem csücske. De valamiért a filippínók mindig pozitív hatással vannak rám. Élőben zseniális a banda, és a picit dallamosabb korong nagyon tetszett! Igen, dallamosabb, Oseguda már egészen az éneklésig merészkedett, és ugyan nem ez az ő vonala, de egészen új színt hozott a lemezre. Azért a közel 7 éves együttműködés is jót tett a bandának, ez a felállás piszok erős! (Pontszám: 8)

Pálinkás András: Jót tett az egész thrash színtérnek, hogy a 2000-es évek elején ismét összeállt a Death Angel, hiszen a San Franciscó-i zenekar egy olyan izgalmas elegyét találta fel ennek a szűk keretek közé zárt műfajnak, amit nagyon kevesen játszanak. A Death Angel egyszerre tud brutálisan kemény és üdítően fülbemászó lenni, mindezt úgy, hogy egy pillanatra sem tudjuk megkérdőjelezni elhivatottságukat a thrash metal iránt. Sőt az újjáalakulás óta az is nyilvánvaló, hogy nem a múltból kívánnak kenyeret tenni az asztalra, hiszen minden egyes új alkotásuk előremutató és modern volt, és ez most sincs másképp. A 'The Evil Divide' demonstrálja, hogy milyennek kell lennie egy valamirevaló thrash metal lemeznek 2016-ban. (Pontszám: 8)

Wardrum: Az a nagy helyzet, hogy hosszú évek óta próbálom megérteni a thrash metal lényegét, hogy miért e nagy népszerűség. Meghallgattam a műfaj legnagyobb neveit, és objektíve megállapítottam magas minőségüket, de sose kerültek hozzám igazán közel ezek a zenék. Ha másért nem, már csak ezért is jár a Death Angelnek a magas pontszám, ugyanis a 'The Evil Divide' végre megértette velem és közelebb hozta hozzám ezt a műfajt. Gyors, kegyetlen, ösztönösen vad, igényes zene. Le a kalappal, és köszönöm nekik, hogy feloldották ezt a kínzó disszonanciát! (Pontszám: 7)

Sunstorm: Edge Of Tomorrow (7,4 pont)

Savafan: Ilyen esős, ótvar időben, mint amilyenben hallgatom ezt a lemezt, üdítően hat az ilyen „napsütötte” muzsika. Több pontot kapott volna, ha több olyan nóta szerepel rajta, mint a Heart of the Storm vagy a You Hold Me Down, amik pörgősebb tételek. Talán Del Vecchio billentyűs-mindenes annyi helyre dolgozik be, hogy nem képes mindenhova 10 pontos nótákat írni, de így is az átlag feletti, amiket rittyent. (Pontszám: 7)

karpatisz: Azt a k….!!!! Joe Lynn Turner és bandája megjelentette 2016 eddigi legjobb hard rock lemezét! Egyszerűen nem találok rá szavakat, hogy milyen jó lett. Minden perce lenyűgözött és elvarázsolt. A Turner-Del Vecchio-Mularoni trió magasra tette a lécet, kíváncsi leszek, hogy érkezik-e még idén ebben a műfajban ennél jobb! (Pontszám: 10)

Adamwarlock: Nagyon erős anyag! Néha már lemondok a hard rockról, de akkor jön egy Turner-Del Vecchio-Mularoni felállás, és visszaadja minden hitemet. Nagyon remélem, hogy Joe végre megmarad egy helyben, mert ezt a formációt a jövőben a stúdióban és a színpadon is szívesen látnám. (Pontszám: 8)

Katatonia: The Fall of Hearts (7,3 pont)

Pálinkás András: Ugyan „Első Hallásra” a rovatunk címe, az új Katatonia-művet nem lehet egy hallgatás után értékelni, hiszen csak éppen annyit mutat meg magából, amit az összes eddigi lemez Jonas Renkséék műhelyéből: vagyis a fájdalommal telt dallamokat, a komor hangulatot, és néhány súlyos riffet. Kell némi törődés hozzá, hogy lássuk, ez bizony még a Katatonia mércéjével mérve is egy igen kreatív album, Renkse és Nyström nagyon komoly munkát végzett a zeneszerzés terén. A fifikásan felépített dalokban minden hallgatás során előbukkan valami apró újdonság, amitől igazán izgalmassá válik az ismerkedés. Hallhatóan a két új tag, Roger Öjersson gitáros és Daniel Moilanen dobos is jól beilleszkedett a zenekarba, hiszen mindketten fantasztikus teljesítmény nyújtanak. Meglátásom szerint a 'The Fall of Hearts' az elmúlt évtized legjobb Katatonia-lemeze! (Pontszám: 9)

TAZ: Nem gondoltam volna, de nem nyűgözött le a Katatonia új lemeze. Azt hittem, hogy a személyi változások hoznak majd valamit a konyhára, de nem így történt. Sok ismerős zenei elemmel és mesteri dallammal találkozni az albumon, de úgy érzem, most értek el Jonasék arra a pontra, ahol kezdenek kiszámíthatóvá válni. Olykor túlságosan is terjengősnek érzek egy-egy dalt, ami pedig nagy újdonság: több alkalommal is bődületesen nagy Opeth-áthallások törnek elő a dalokból. Talán még mindig maradt egy kevéske annak a korszaknak a fúziójából, amikor az Opeth és a Katatonia története Mikael Åkerfeldt miatt összefonódott? (Pontszám: 7)

Bazsa: Nehéz, baromi nehéz anyag ez. Persze ebben nincs semmi meglepő, hiszen a Katatonia zenei világa túl azon, hogy rendesen igénybe veszi a hallgatót, nem is való mindenkinek. Az egyre-egyre komplexebb fogalmazásból adódó kiszámíthatatlanság még azokat is elbátortalaníthatja, akiket a zenekar jellegzetes hangzása/hangulata egyébként azonnal beszippant. A váratlan harmóniamenetek és dinamikaváltások végeredményben a megszokott, frusztrált melankóliában mégiscsak egységbe állnak össze. Talán nehezebben hozzáférhető, mint korábban, de ezzel együtt is szép és felkavaró. Mint mindig. (Pontszám: 10)

Paul Gilbert: I Can Destroy (6,8 pont)

karpatisz: Hosszú ideje van szerencsém ismerni Paul Gilbert Európában csak most megjelent lemezét, hiszen az earMUSIC-tól promóanyagot kaptam belőle. A több idő ellenére sem tudtam megbarátkozni teljes mértékben a kiadvánnyal, mert úgy érzem, hogy Paul sajnos ráállt a futószalagos lemezgyártásra. A ’Vibrato’ óta megjelent anyagai átfutottak rajtam, sajnos ez a lemez is. Az instrumentális, virtuóz, technikás, rockos játékot bemutató lemezei után a bluesos vonal kicsit langyosabb víz, de ezzel még valahogy megbékéltem, Paul énekhangjával azonban sajnos nem sikerült. A világviszonylatban is kiemelkedő gitáros orgánuma csak egy gyenge közepes. A lemez erőssége, hogy dalszerzésben a teljes zenekara részt vett. Egy kis gúnyos mosoly is kiült az arcomra akkor, amikor megtudtam, hogy ezúttal nem Japánban, hanem nálunk jelent meg a bónusz dallal kiegészült változat. (Pontszám: 7)

Bazsa: Na ez tipikusan az a fajta lemez, amit a szólók visznek el a hátukon. Maga a zene teljesen átlagos blues-rock, hallottuk már ezerszer, és csupán Gilbert villanásai miatt lehet érdemes odafigyelni rá. Nekem személy szerint mondjuk sokkal szimpatikusabbak azok a gitárhős-lemezek, amelyek nem a klasszikus „írjunk néhány sztenderd rockdalt, aztán a közepén rázzunk rá egy nagyot” szemlélettel születnek, hanem a hangszer új lehetőségeit igyekszenek felmutatni, pláne ha ez nem csupán a szólókra korlátozódik. Ahogy azt például Steve Vai teszi. (Pontszám: 7)

Adamwarlock: Úgy érzem, hogy Gilbert egy jó ideje nem találja önmagát, és meglehetősen felejthető lemezekkel jelentkezik már évek óta. De az ’I Can Destroy’ előrelépést jelent az előzőekhez képest: fenntartja a figyelmet, játékos, bluesos, érezni rajta, hogy Paul át akart adni valamit. Szerintem ez valami sokkal jobbnak a kezdete. (Pontszám: 7)

Phantom 5: Phantom 5 (6,7 pont)

Savafan: Öreg faszikkal teli német supergroup tolja a tiszta amerikai stadionrockot. És jól! végre Claus Lessmann Amerika-mániájához társakat is talált, akik tolják alá a gigadallamokat. Az anyag minősége vetekszik az északi fiatalok új anyagaival, akik szintén az amerikai zászlót tűzték ki, mint követendő cél, már ami a dallamvilágot illeti. (Pontszám: 7)

CsiGabiGa: Megint egy Frontiers-szupergroup! Nem vagyok biztos benne, hogy ezt is Serafino Perugino gründolta, mert Michael Voss is elég gyakorlott ebben. Jó példa volt rá a Beggar's Bride Marc Storace-szal, Gary Bardennel és Aino Laosszal, vagy a Wolfpakk, ahol az egykori Crystal Ball-énekes Mark Sweeney volt az egyetlen fix pont, de mellette felvonult a hard rock- és metalélet számtalan húr- és toroknyűvője. Szóval most összeszedte a Bonfire volt énekesét, Claus Lessmannt, a Scorpions ex-basszusgitárosát, Francis Buchholzt, a Frontline ex-gitárosát, Robby Böbelt, és a Jaded Heart ex-dobosát, Axel Krusét. És csinált velük egy ex-ex-ex-ex-lemezt. Az énekes kapcsán a legtöbb talán a Bonfire-utóérzés az emberben, de van benne egy kis Scorps-feeling is, egy csipet Frontline, és sok-sok Mad Max. Igen, Vossi a Mad Maxben is remekül gyúrta egybe a dallamos hard rock muzsika paneljeit, de a végeredmény valahogy mindig olyan tucatprodukció lett. Nincs ez most sem másként. Kellemes háttérzene, de egy perc múlva elfelejted az egészet. (Pontszám: 6)

Wardrum: Supergroupnak lenni nehéz feladat, mert amikor összeáll egy rakat húzónév, akkor már a legelső albumukkal szemben is magas elvárások támasztatnak. Persze ha a német színtér ennyire fontos nevei csinálnak valamit együtt, akkor talán nincs is ezzel gond. Félve ültem neki a Phantom 5 albumának, mert a kicsit béna klipes dal alapján arra számítottam, hogy egy amolyan kényelmes, öreguras múltidézést kell majd hallgatnom, ehhez képest az album a legelső daltól a legutolsóig őszinte bólogatásra tudott késztetni. Semmi technikázás, villongás, csak a kimért és profin adagolt elegáns dögösség uralja a lemezt, ezzel a hónap egyik nagy meglepetésévé varázsolva számomra a Phantom 5-val eltöltött szűk órát. Bár a középtempók dominálnak a lemezen, és ez némileg egysíkúvá teszi a dalokat, de a kérlelhetetlenül fülbemászó dallamok bőven kárpótolnak ezért. Rock ’n’ Roll!!! (Pontszám: 7.5)

Ted Poley: Beyond The Fade (6,6 pont)

CsiGabiGa: Ted Poley lemeze azért különösen érdekes, mert az előző hónapban jött ki a Danger Danger-zenészek lemeze The Defiants néven. Számomra az kissé csalódás volt, mert a Paul Laine-nel felvett anyag a késői DD-vonalat, a 'Revolve' lemez hangulatát vitte tovább. Ted Poley viszont Alessandro Del Vecchio szakértő közreműködésével visszarepít a hair metal fénykorába, amikor olyan slágerek születtek, mint a Naughty Naughty vagy a Bang Bang. Épp csak a szóismétlések hiányoznak. De a Hands Of Love például szemérmetlenül másolja a Bang Banget, de mégsem annyira, hogy kínos legyen, csak éppen hogy újra működjön a csoda. Del Vecchio tett már tönkre visszatérő albumokat (lásd Hardline), de ez most nekem bejött. Poleynak nem volt még ilyen jó szólólemeze, még a nagy hair metalos macsóskodással elnevezett 'Greatestits' válogatáslemeze sem ért a közelébe ennek. Szóval a célcsoportjánál betalált. Aki meg a modernebb zenei világot hiányolja, annak ott a The Defiants. (Pontszám: 8)

karpatisz: Rovatunk áprilisi számában figyeltem fel a Danger Danger zenészeinek új csapatára, a The Defiantsra. Így nem volt kérdés, hogy ebben a hónapban a D2-énekes Ted Poley lemezét is alaposan meghallgassam. A Toto zenei világát idéző AOR – dallamos rock – hard rock muzsika ismét magába tudott szippantani. A frontember kiváló zenésztársakat talált, így a jó dalokat már szinte természetesnek vettem. Mario Percudani gitáros játéka egyenesen lenyűgözött, különösen a szólói, amelyek még egy kis libabőrt is hoztak. Ted hangjára eddig valami miatt nem kaptam fel a fejem, de most megjelent anyagán az énekhangjához igazították a műveket, sőt extraként női vokálos segítséget is kapott, ami ütősebbé tette a produkciót. A Let’s Start Somethinget, az Everything We Are-t, vagy akár a Highert bárkinek tudom ajánlani. (Pontszám: 9)

TAZ: Ismét egy kellemes dallamos rock lemezzel áldott meg minket a Frontiers, ami szinte csak abban különbözik egy-egy korábbi anyaguktól, hogy ezúttal nem más, mint Ted Poley az énekes a Danger Dangerből. Aki meghallgatja a lemezt, annak rögtön világossá válik: Alessandro Del Vecchio és jól megszokott csapata (Mario Percudani, Anna Portalupi) bábáskodott az anyag fölött, ami egy élvezetes és korrekt, ám iszonyatosan sablonos anyagot eredményezett; ezúttal is. Emiatt vagyok kicsit csalódott, ráadásul a baromira beharangozott nyolcvan sávnyi vokált sem hallani, pedig ez tényleg egy olyan dolog, amire kíváncsi voltam.Félreértés ne essék, a ’Beyond The Pole’ jó album, csak nagyon sok ilyet hallottunk már az utóbbi években a kiadótól. (Pontszám: 6)

ToxicRose: Total Tranquility (6,4 pont)

Savafan: Ez sül ki abból, ha a glamet keverik a Black Veil Bridesszal. Nem is tudom hirtelen, hányféle stílusból ollózták össze a srácok a muzsikát, de működik. Ha hozzák az ezzel az imidzzsel járó balhékat, akkor hamar nagy népszerűségre tehetnek szert. De az énekest küldjék el egy énektanárhoz, nálam ő a gyenge láncszem jelen állapotban. (Pontszám: 8)

CsiGabiGa: A borító alapján valami black metal bandának gondoltam őket. Kinézetre is furcsák: mint pár hörgős-pörgős metalhoz öltözött tinédzser, akik jópofának tartják, hogy megjelenésükkel elijesszék a magamfajta földhözragadt rockrajongót. Miután felocsúdtam a látvány miatti döbbenetemből, rájöttem, hogy itt egy jófajta svéd dallamorgia fogad, húzós riffekkel megtámogatva. Az énekes hangjáról a magasabb fekvésekben Jacob Samuel jut eszembe a The Poodlesből, az alacsonyabbaknál Marc Sweeney a Wolfpakkból. A zenéről meg a Dynazty, csak azok elektromos prüntyögése nélkül. Persze ha odafigyeltem volna, hogy az énekes és a dobos a Lipstixx 'N' Bulletz nevű svéd glam rock bandából jött, akkor már korábban rájöhettem volna a tévedésemre. Itt is ugyanazt a Mötley Crüe / Poison vonalat viszik tovább, csak sokkal súlyosabb gitárok kíséretében, és a hangzás is ennek megfelelően kíméletlenül odab@sz. Azt hiszem, ez a glam rock evolúciója a XXI. században! (Pontszám: 9)

TAZ: „Hova tűnt a producer és a hangmérnök?”– tettem fel a kérdést a lemez meghallgatása után. Pedig nagyon ígéretesnek tűnt az északi kvartett egy-két hangulatkeltő, klipes dal után. Sajnos azonban rengeteg olyan gyermekbetegsége van az albumnak, melyeknek nem szabadna felütniük a fejüket 2016-ban. Hamis ének, sok ötlettelen gitárszóló, és erőtlen hangzás: csak pár dolog a ToxicRose feketelistájáról. Mindezek kijavíthatók lehettek volna egy kis odafigyeléssel, ám ez most elmaradt. Pedig a klipes World of Confusion nagyon jó kis dal, a maskarát meg a vaskos szintiszőnyeget is csípem, de ez nem tudja elvinni az egész lemezt a hátán. (Pontszám: 6)

Iron Savior: Titancraft (6,4 pont)

Savafan: Én csak germán metalnak hívom az ilyet, és vannak akik ezt jól tudják játszani, és vannak akik, bűn rosszul. Az Iron Savior nem a csúcs, de ez a lemez most jól sikerült. Piet nem egy hangszálakrobata, talán egy jó énekes beférne a bandába, mert amúgy az innen-onnan ismerősnek ható tételek szépen lettek összerakva. Bólogatni baromi jól lehet rá, meg az öklünket rázni, és néha csak ennyi is jól tud esni… (Pontszám: 8)

CsiGabiGa: Power pörgés Peavey papa hangjával vegyítve – nekem ez ugrott be az Iron Savior zenéjéről. Reszelős gitárok, reszelős hang, a Helloween keveredik a Rage-dzsel. Igazi germán olvasztótégely. Időnként befigyel az Accept is pár húzós riff erejéig, de éppen csak a kulcslyukon keresztül, Wolf Hoffmann monumentális gitárszólói már nem jutnak át a szűk résen. Igazából az első 5 évben volt izgalmas ez a csapat, amíg Kai Hansen gitározott benne, a Gamma Ray és az Iron Savior között megosztva erőit. Aztán ahogy beindult a Gamma Ray szekere, és Kai kiszállt a másik bandából, úgy ragadt bele a sárba az Iron Savior kocsija. Piet Sielck egyedül nem képes hosszan magára vonni a figyelmemet, a többi muzsikus pedig tucatzenész, hiányzik az a plusz, ami az Acceptet kiemelte e csapatok sorából. De legalább a borítóik egyre jobbak az utóbbi időben, hála a Rage / Blind Guardian-borítók megálmodójának, Felipe Machado Francónak. (Pontszám: 6)

Bazsa: Az ezredforduló környékén tonnaszám jelentek meg a hasonló speed/power lemezek, ma már sokkal kisebb a szórás, és ez talán kapóra jöhet az Iron Saviornek. A ’Titancraft’ nem több és nem kevesebb, mint egy fémesen zakatoló nosztalgiavonat – amin Kai Hansen a mindenkori kaller –, annak viszont nagyon szórakoztató. (Pontszám: 6)

Grand Magus: Sword Songs (6,1 pont)

Pálinkás András: Amikor a 2000-es évek elején felbukkant a Janne Christoffersson által vezetett retro metal brigád, úgy gondoltam, hogy tőlük még akár valami igazán izgalmas lemezt is kapunk egyszer, amint megtalálják a saját hangzásukat. Sajnos ennek pont az ellenkezője vált valóra, ugyanis a Grand Magus megelégszik a '80-as évek legismertebb heavy metal és hard rock zenekarainak szolgalelkű másolásával. A lemezeiken hallható muzsika hol a hard rock, hol a heavy metal irányába tolódik el, most inkább az utóbbi felé, vagyis több a Manowar-utánérzés, mint a Rainbow. Az egyetlen probléma az, hogy minek hallgassak Grand Magust, amikor ott a 'Kings of Metal' a polcon? (Pontszám: 6)

Wardrum: Vicces, hogy ebben a hónapban nem egy és nem is kettő olyan lemezünk van, aminek valamilyen szárnyas állat van a borítóján. Kommentekbe jöhetnek az összeesküvés-elméletek! A Grand Magus szárnyasa kardot hoz és harcot ígér, ezt meg is kapjuk a 'Sword Songs'-tól. Amellett, hogy zenéjükben markánsan jelen vannak a régi, retro ízek (hatásaik között említik többek közt a Black Sabbathot, a Judas Priestet és a Nazarethet is), mégis sikeresen öltöztetik ezeket a benyomásokat egy mai fül számára is elfogadható formába. Mindemellett az album nehezen kötötte le a figyelmemet, vannak, akiknek bejönnek a futószalagon hozott csatadalok, én sajnos nem vagyok köztük. Tisztes iparosmunka, de számomra nem több. (Pontszám: 5)

TAZ: Általában kiráz a hideg az egyébként is agyoncsépelt kardos, harcos, vikinges témáktól (itt csak a kard és a csata kerül elő), de a ’Sword Songs’ dalai teljes mértékben feledtetni tudják ezt, és felhőtlen szórakozást garantálnak.Vérbeli szőröstökű metal ez, kérem szépen! JB-ék immáron csak a színtiszta heavy metalban bíznak, a banda korábbi, doomos vonulata csak a riffek mélységében köszön vissza néha, de ezzel nincs is semmi baj, sőt számomra nagyon üdvözlendő a dolog! A korrekt dalok kellemes pillanatokat szereznek, a Deep Purple Stormbringerje pedig még ad egy utolsó energialöketet a lemez végén. Hogy a ’Sword Songs’, vagy az előző ’Triumph And Power’ jobb-e, az már ízlés kérdése, nekem például ez sokkal jobban bejött. (Pontszám: 7)

Destruction: Under Attack (5,5 pont)

Pálinkás András: A legendás német thrash intézmény 14. stúdióalbuma nem egy veterán zenekar hozzáállását mutatja, ugyanis Schmierék egy igen lendületes, néhol kísérletező kedvű dalcsokrot hoztak össze. Az egyenes vonalú, gyors és brutális, mondhatni konzervatív megközelítésű thrash támadásokon túl – amik szerintem igen jól állnak a gárdának – feltűnnek dallamos refrének, szellősebben felépített nóták is, amikért viszont nem tudok felhőtlenül lelkesedni. Szerencsére ezek vannak kisebb számban, így az 'Under Attack' mégis megmarad annak, amit várunk tőle: egy élvezetes, őszinte thrash korongnak. (Pontszám: 7)

TAZ: Rögtön a lemez címére való utalással kezdenék: hiába vannak ostrom alatt Schmierék, nagyon támadó szellemben íródott a lemez. Gonosz riffek és témák uralják a terepet, az út pedig végig klasszikus thrash formulákkal van kikövezve, miközben az energiaszint őrületes, Schmier pedig kiüvölti a torkát. De megéri, mert olyan hangulatot teremt, amire egyáltalán nem süthető rá a defenzív attitűd. Sajnos nekem eléggé egydimenziósnak tűnik a zene, ennek ellenére hamisítatlan thrash, és egy jó dobás a Destructiontől. Nagy kár, hogy a Death Angel is pont most jelentkezett új dalcsokorral, mert az amerikaiak bizony magasabb ligában művelik ezt a műfajt, így kissé eltörpül mellettük ez az album. (Pontszám: 6)

Adamwarlock: Németesen kemény és erőteljes lemezt rakott le a már-már legendássá váló csapat, azonban számomra valami hiányzott. Persze, ott van a tesztoszteron és a thrash minden stílusjegyének felsorakoztatása, azonban ez inkább volt rutinból való ismételgetés, mintsem hagyományidézés. Akárhogyan is, ez semmilyen szinten sem egyedi zene már, és a túlságosan is egyszerű kórusok – dacára az erős riffeknek és szólóknak – számomra a „jó” kategóriából is letaszították a lemezt. (Pontszám: 5)