Az új nemzedék: Ryan McGarvey – A38, 2016.05.29.

Úgy látszik van, aki tovább viszi a zászlót. Egyre több kiválóan pengető kobzos tűnik fel a blues műfajban, kiváló lemezeket produkálva, és kiváló koncertteljesítményt nyújtva. Ryan McGarvey huszonnyolc esztendős, három albummal a háta mögött, és vasárnap kizenélte a lelkét hazánk talán legnépszerűbb hajóján.

Álljunk meg ennél a huszonnyolcas számnál, mert sok mindenről tud mesélni. Jimi Hendrix és Jim Morrison ennyi évet élt, Ian Gillan és Roger Glover ennyi idősen hagyta el a Deep Purple-t 1973-ban, Robert Plant hasonló korban járt, amikor a Zep kiadta a ’Physical Graffitti’-t, az egyik legzseniálisabb lemezét. Paul McCartney is hasonló korban járt, amikor a The Beatles feloszlott. Eszemben sincs állítani, hogy Ryan tehetségtelen, ellenkezőleg; csak eltelt több mint negyven év, egy előadó ma már lassabban ér fel a csúcsra. Másképp működik napjainkban a műfaj.

Szóval nyolc óra után pár perccel megjelent Ryan és két kísérője, akik közül az egyiket régi ismerősként üdvözölhettük, hiszen Carmine Rojas basszusgitáros nem egyszer ját hazánkban Joe Bonamassa társaként. Chris Antoine Hill dobos viszont most debütált nálunk.

Új lemez jelenleg nincs, Ryan el is mondta nem kis szarkazmussal, hogy koncertje az eddig megjelent három albumából áll össze. Viszont ahogy a 2014-es ’The Road Chosen’ lemez Wish I Was Your Man felvételével, majd a fergeteges instrumentális rock and roll Texas Speciallel (nem kevés Stevie Ray Vaughan-hatással) belevágtak a műsorba, hát alaposan befűtöttek már az elején. De ez a parázs hangulat kitartott a végéig. Nemcsak azért, mert ez a Ryan gyerek egyszerűen imádja a bluest, imád zenélni, érzi a műfajt, és technikailag is mindent tud róla, hanem Carmine-nel és Anthonyval egy olyan power triót hoztak össze, ami párját ritkítja. Igaz, nem hangzott el basszus- vagy dobszóló, de az a kíséret, amit ennek a kissrácnak biztosítottak, valami elképesztő volt. Végig az volt az érzésem, mintha évtizedek óta játszanának együtt, pedig Ryan csak huszonnyolc éves…

Érdekes kettősséget hallottam, ám lehet, hogy egyedül maradok véleményemmel. Bár Stevie Ray Vaughant említettem az elébb, a buli első felében, amikor a Fender Strato húrjait tépte, akkor Rory Gallagher nyers, semmivel össze nem téveszthető autentikus blues rockjával éreztem párhuzamot, és ugyanezt erősítette az a rész is, amikor Ryan felvette az akusztikus gitárt, és így nyomott el néhány bluest. Nekem egyből beugrott a Pistol Slapper Blues és a Too Much Alcohol Gallagher repertoárjából.

Aztán nyakába akasztotta a Gibson Les Pault… Nem találjátok ki: Jimmy Page is elégedetten bólogatott volna a dalokra. Nagyon eltanulta tőle a finom bluesokat – ez a So Close To Heaven balladában vált nyilvánvalóvá – és a robbanásszerűen ránk törő, rendkívül erőteljes gitározást egyaránt. Nem véletlen, hogy megidézte a Kashmirt, továbbá a feedbackes játék, a csikorgó elektronikus hangok (mint a Dazed Confusedban) is erősítették a Page-vonalat. Jó, nem térdére eresztett gitárral játszott, és nem cincált szét egy hegedűvonót a gitár húrjain, de minden más stimmelt. És Ryan büszkén vállalja ezeket a gyökereket, amin igazán nincs mit szégyellni. Talán még példát is mutatott egyes ősapáknak abban, hogy milyen energiával kell bluest játszani. Nagyon profi műsorszerkesztésre vall, hogy ezt a részt fokozatosan pörgették fel: először savas-visszhangos, lágyabb szerzeményekkel jöttek, aztán elszabadult a pokol.

Nem találtam hibát ebben a fellépésben, még a hangzás is megütötte a kívánt szintet. Ryan McGarvey sok elismerést begyűjtött eddigi – nem túl hosszú – pályafutása során, például Eric Claptontól is kapott egy plecsnit.

Azonban ez a fellépés is azt bizonyította, hogy rock visszaszorul a kis klubokba, ugyanúgy, mint a hatvanas évek elején, amikor az egész elkezdődött. A stadionokból hamar el fog tűnni a műfaj, hiszen szinte kizárólag a klasszikus figurák képesek megtölteni az ekkora helyeket, náluk pedig kegyetlenül ketyeg a biológiai óra. De egyre öregszenek azok az alakulatok is, melyek a sportcsarnokokat vették célba. Hiába jönnek a jobbnál jobb új előadók, őket már csak egy szűk, fanatikus réteg értékeli, erre valók az A38-hoz hasonló kis barlangok. De annyian azért maradunk, hogy egy ekkora helyet megtöltsünk, és tapsoljunk egy olyan elképesztően tehetséges muzsikusnak, mint Ryan McGarvey.

Setlist:
Wish I Was Your Man / Texas Special / Starry Night / I Should've Known Better / Prove Myself / Four Graces / Break My Heart / Six Feet In The Ground / So Close To Heaven / Little Red Riding Hood / My Heart To You / Never Seem To Learn / Memphis / Mystic Dream / Joyride / Funk #49

Szerző: Bigfoot
Képek: Mahunka Balázs
Köszönjük Csillag Zoltán segítségét!
További fotók ITT