Amon Amarth: Jomsviking
írta Hard Rock Magazin | 2016.05.02.
Megjelenés: 2016
Kiadó: Metal Blade
Weblap: http://www.amonamarth.com/
Stílus: melodikus death metal
Származás: Svédország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Az Amon Amarth jubileumi 10. stúdióalbuma, 3 év elteltével követi a 2013-as ’Deceiver Of The Gods’-ot. 2015-ben békés körülmények között váltak meg Fredrik Anderson dobostól, aki 17 év után távozott a zenekarból, személyes okokból. Fredrik szélsebes és energikus játékát a ’Jomsviking’ lemezen Tobias Gustafson (Vomitory) helyettesíti, aki session-zenészként segítette a zenekart az új album felvételein, így az állandó új dobos személye továbbra sem eldöntött az együttesben.
Volt szerencsém 2007-ben tanúja lenni koncertjüknek (ekkor már több mint 10 éves volt a zenekar), éppen abban az időszakban, amikor csillaguk felszállóban volt. Emlékszem, a főattrakció a Dimmu Borgir volt, de jó barátommal igencsak felkaptuk a borzas fejünket ezekre a jól megtermett vikingekre, és az erőtől duzzadó zenéjükre.
Számomra mindig azok a zenekarok voltak a legszimpatikusabbak, akiknek zenéje semelyik másik bandáéhoz nem hasonlítható, és megkérdőjelezhetetlenül egyedi stílusjegyeket visel magán. Mindannyian az egyediséget keressük – ez így is van rendjén –, ez azonban csak az első lépés. A következő nagyon fontos kérdés, hogy meg tud-e újulni a zene albumról albumra úgy, hogy a zenekar ne veszítsen eredeti hangjából és kialakított imidzséből. Innentől viszont ingoványos talajon vagyunk, csakúgy, mint az Amon Amarth. Az általuk hangjegyekbe oltott világ bár aprólékosan és jól van összerakva, ennyi idő után sajnos egyre inkább szűkül. A kezdeti időszakban az újdonság erejével vágnak szájba a viking történetek, az energikus és dallamos death metal, valamint a körítés egyedisége, de a sokadik ilyen után valahogy alábbhagy az együttes iránt nem kritikátlanul rajongó hallgatóban a lelkesedés. Valahogy így voltam én is a ’Jomsviking’-gel.
Egyszerre tud izgalmas és kiszámítható lenni, de sajnos sokszor inkább az utóbbi. Bár a koncepcionális megközelítés egy új színt hoz a zenei világba azzal, hogy a dalok összefüggő egységet alkotnak – így elmesélve egy történetet –, mégis kevés az újítás, már mindet hallhattuk korábban valahol. Ez nem azt jelenti, hogy rosszak lennének, egyszerűen csak egyfajta biztonsági játék található az albumon, kevés újító szándékkal. Egyébiránt a Jomsviking szó egy híres és rettegett viking zsoldossereget takar, melynek sok csatában igen fontos szerepe volt a X. és XI. századi viking történelem során.
Visszahallgatva az együttes régebbi nótáit, úgy érzem, a ’Jomsviking’-ről hiányzik az igazi súly, az igazi dög, ami az önismétlés ellenére is képes volt újra és újra eladni az együttes zenéjét. Természetesen tolonganak a lemezen az igazi koncerthimnuszok és csatadalok – melyek sok ezer rajongót fognak egyszerre megmozgatni a nyári fesztiválokon –, de ez az elmélyült hallgatáshoz kevés, főleg úgy, hogy az album összességében még lassabb is az eddigieknél. Külön említést érdemel a Dream That Cannot Be, melyben Doro Pesch teszi tiszteletét, karcos női hangjával kellemes kontrasztot nyújtva Johan Hegg lágy és fülbemászó melódiái mellé. Na, az ilyen, és ehhez hasonló friss ötletekből – mint Doro szerepeltetése –, sokkal többet elbírt volna ez az album.
(Egy rendhagyó nyereményjáték keretében pedig jár a pacsi annak az olvasónak, aki megmondja, hogy az On A Sea Of Blood eleje melyik híres magyar banda melyik nótájára hasonlít.)
Legutóbbi hozzászólások