Első Hallásra – 2016. március

2016 a rock- és metalzene rajongói számára kivételesen jó évnek ígérkezik. Számos "A" kategóriás banda teszi tiszteletét nálunk műfajtól függetlenül, legyen szó heavyről, hardról vagy progról. De ne feledkezzünk meg a kicsikről sem! Március hónapban rengeteg olyan zenekar adott ki lemezt, akik nem feltétlenül a szorosan vett élbolyba tartoznak (már ha a 10.000+ fős arénák megtelítéséről beszélünk), de mégis minőséget képviselnek. Lássuk!

Almanac: Tsar (8 pont)

karpatisz: Victor Smolski szerintem megtalálta a kártyapakliban az aduászt! Nem hittem volna, hogy a Rage-ből való távozás után ilyen hamar jelentkezik albummal, azt meg pláne nem, hogy ilyen kiválóval. A fehérorosz gitáros egy történelmi témájú konceptanyaggal debütált. Az első ismerkedés után rögtön magába szippantott az alkotás, hiszen sok jó ötletet, jól megírt dalokat, brutális riffeket és technikás szólókat hallhattam. A három énekes különböző hangszíne igazán élvezhetővé tette a power metal opera hallgatását. Egy apró hiányérzetem azonban mégis van: az olyan fülbemászó refrének, mint ami a Tsar című dalban hallható, hiányzik a lemez további részéről. Smolski viszont tényleg igazat mondott, valóban az egyik legjobb lemez, amit készített, várom a folytatást! (Pontszám: 9)

Wardrum: Victor Smolski. Ha úgy vesszük, ezzel a névvel nagyjából el is mondtam mindent a lemezről. A Rage-ből történt sajnálatos kiválása után a gitáros egyetlen pillanatig sem ült a babérjain, és az LMO koncepcióját továbbgondolva gründolta Almanac nevű friss zenekarát, majd csapott oda egy hatalmasat hallójáratainknak. A 'Tsar' lendületes, kemény, őszinte és ragadós. Bár a stílus határait nem feszegeti, de veszettül szórakoztató hallgatni a fogós dallamokat, Smolski izgő-mozgó gitározását, a kereteket egyszerre tiszteletben tartó és tágító ötleteket. Biztonsági játék, de abból a legjobb fajta. Hallgatós. (Pontszám: 7)

Savafan: Ilyen az, ha Smolski nem a Rage durvább vonalát követi, és olyanoknak ír dalokat, akik tudnak is énekelni. Nem hibátlan az album, de első próbálkozásnak nagyon is erős. Az első másfél perc után felismerhető Smolski játéka, szerencsére a női ének csak színezésre szolgál, és a két dalnok (David Readman és Andy B. Franck) van előtérben, őket hallgatni pedig mindig nagy élmény. (Pontszám: 8)

Mike: Smolski bátyánk nyakig gázol a pátoszban, eme hajlamát a Rage-ben nemigen élhette ki, mégis az a helyzet, hogy a „Cár” bizony köröket ver az utolsó egynéhány Peavy-produkcióra. Oké, legyünk igazságosak, mondhatnánk, hogy ilyen bivaly torkokkal az élen nem nehéz lenyomni az utóbbi évek sápatagabb Rage-korongjait, itt azonban még szép kerekre csiszolt dalok is vannak emlékezetes témák tucatjával. A karcosan súlyos riffek ellenére azért hát mégiscsak egy merő giccs az egész, szó se róla, ám szerencsére a szórakoztató, élvezetes, mi több, minőségi fajtából. Nem beszélve arról, hogy az „itt milyen hangot fog már le a Victor, bazmeg!”-féle gitárfetisiszták ezúttal minden másodpercben majd jól maguk alá csurgathatnak örömükben, legálisan. (Pontszám: 8)

Joe Bonamassa: Blues Of Desperation (7,8 pont)

Adamwarlock: Én úgy érzem, hogy Joe már csak egy karnyújtásnyira van attól, hogy legendává váljon. A 'Blues of Desperation' pedig ezen az úton egy elég öles lépést tett meg. Imádom, hogy Bonamassa stílusát ezer közül is felismerem, és egyre nagyobbá és nagyobbá válik a szememben, méghozzá azért, mert úgy képes kitágítani a blues határait, hogy lényegileg alig távolodik el annak gyökereitől. Ezért is őt látom a modern blues megtestesítőjének. (Pontszám: 9)

Wardrum: A blues-szcéna egyik trónkövetelő neve, és a stílus fáklyájának hordozója ismét 2 évet várt új albumával, ennek megfelelően a lemez bár nem nyújt túl sok újdonságot, de továbbra is masszívan magas minőséget képvisel. Sokrétű és sokrétegű zenét hallhatunk az ötletes borítójú kiadványon, Bonamassa személyiségének és játékstílusának minél több oldalát igyekezett ezúttal megmutatni. A stílus kedvelőinek természetesen kötelező anyag, aki viszont csak most ismerkedne vele, szintén bátran tehet próbát, a 'Blues of Desperation' mindenfajta zenerajongóhoz utat talál. (Pontszám: 7)

Mike: Az új Bonamassa-lemez pont olyan, mint a borítója: sokat „látott”, cserzett kezek pihennek egymáson; a dalokból is csak úgy süt a pókháló szőtte, régmúltra visszakacsintó blues-rock szeretete és annak alázata. Pedig hát Joe még mindig „csupán” egy ifjú titán, vélhetően nincs is mögötte, benne annyi történet, mint akár egy tényleg mindent átélt, mindent megtapasztalt, sokat látott vén világcsavargóban. Mégis. Mégis íze, szaga s színe van ennek a mocskos-tiszta muzsikának. És ez bizony a legnagyobbak sajátja. (Pontszám: 10)

Metal Church: XI (6,8 pont)

TAZ: Szerintem nem túlzás az a kijelentés, hogy a kétezres évek egyik legnagyobb szenzációja a metalzenében Mike Howe visszatérése a Metal Church-be. A banda korai érájának egyik sikerkovácsa felrázta a társaságot, és az elmúlt évek egyik, ha nem a legjobb albumát készítették el vele kiegészülve. Bár nincs éles különbség Ronny Munroe és Howe hangszíne között, azért mégis van ebben a paliban valami plusz, ami magasabb szintre emeli az új szerzeményeket. Kifejezetten tetszetős a nyitóhármas a Priest-jellegű No Tomorrow-val, azonban nagyon sajnálom, hogy néhány dalt túlnyújtottak, mert bizony ennek köszönhetően sok felesleges és ötlettelen megoldás is beléjük szorult, ami lerontja az összképet. (Pontszám: 7)

Savafan: Jelenleg ez az egyik olyan banda, akiket inkább élőben néznék meg, mint lemezen hallgatnám őket, mivel a most turnézó felállásban a Savatage 2/6-a is játszik. A dalok és a megszólalás olyan, mintha a '80-as években ragadtunk volna. A visszacsábított Mike Howe hangja miatt kaptak csak ennyi pontot, a zene amúgy „jófajta” power. (Pontszám: 6)

CsiGaBiGa: Mike Howe, a harmadik lemez énekese visszatért! Mondanám, hogy újra egyesítették erőiket Kurdt Vanderhooffal, de a gitáros akkoriban éppen kiszállt saját zenekarából és csak zeneszerzőként támogatta csapatát. Így ez a mostani egy nagy találkozás. A zenekarnak igazából az első 3 lemeze volt nagy siker, de azóta is – kisebb kihagyásokkal – működnek, és adnak ki lemezeket. Ez már a tizenegyedik. Rajongani nem tudok érte, de összességében élvezetes anyag. Főleg a latinos gitárkezdés után durva kétlábdobos témába csapó No Tomorrow a kedvencem, melyben a TSO- és ex-Savatage dobos, Jeff Plate bizonyítja rátermettségét. Az azt követő Signal Path pedig olyan, mint egy Megadeth által elnyomott UFO-feldolgozás. (Pontszám: 6)

Mike: A Fém Templom papjai úgy tértek vissza, hogy igazából el sem tűntek. No, de mégis: hisz megint itt van Mike Howe, a hangja pedig mit sem kopott, ugyanolyan gonosz ez az orgánum, mint 666 éve, ám hála az égnek, maguk a dalok is kellőképp izmosak, nehéz belekötni ebbe a finom produkcióba. És ugyan be-becsúszott egy-két laposabb szerzemény is, de üsse kő, jó ez így, ahogy van. Én meg csak aszondom: "this is power metal, fuck yeah!" (Pontszám: 8)

Amon Amarth: Jomsviking (6,4 pont)

Pálinkás András: 10. nagylemezén sem változtat az Amon Amarth, hozza a már jól megszokott, tesztoszteronnal felpumpált, vad, de igen dallamos viking metal himnuszokat. Ami miatt mindenképpen elismerés illeti a bandát, hogy a saját maguk által megszabott szűk műfaji keretek ellenére most is sikerült a tőlük elvárt magas minőséget produkálniuk, mind a dalok, mind a megszólalás tekintetében. Az már legyen az én bajom, hogy 15 perc csatába hívó viking metal muzsika után én már csak az álommanót igyekszem elkergetni egyre lassuló légkardommal hadonászva. (Pontszám: 7)

Savafan: A zene újfent „propellerezésre” sarkall, de Johan hangját most sem kedveltem meg. Nem annyira populáris, mint a szintivel megtámogatott többi dallamos death metal banda zenéje, de a hangszeresek nagyon nagyot játszanak. Több olyan rész is van az albumon, ahol ha nem ez az erősen hörgő ének szólna, akkor az számomra hatalmas albummá tenné a 'Jomsviking'-et. így viszont… (Pontszám: 6)

TAZ: A Killswitch Engage szintén friss anyagával ellentétben Johann Heggék mertek változtatni legutóbbi albumukhoz képest, és elkészítették első konceptlemezüket, amit ráadásul nyugodtan nevezhetünk egy bődületesen nagy slágerparádénak. Nagyon kerek dalokat írt a messzi északon a viking horda, ráadásul nem kis meglepetésként Doro Pesch is énekel egy duettet az albumon Johannal (mondjuk ez olyan, amilyen). Szóval igen bejövős a ’Jomsviking’, egyedül csak azt sajnálom, hogy ezt is a viking témakör ihlette, amit én felettébb mesterkéltnek, már-már nevetségesnek érzek. (Pontszám: 7)

Mike: A death metal Bon Jovijai. Nincs is ezzel semmi baj, a jó öreg John Francis is leszállított nem kevés ordas nagy slágerbombát sokunk – főként a csajok – örömére, és hát e káosz-szakállú skandinávok sem tettek egyebet, minthogy újfent leszállítottak nekünk egy vikinghajó-oromnyi ordas nagy slágerbombát – csak éppen hörrentősen. Meg hát azok a Steve Harrist is heveny örömkönnyekre sarkalló gitármelódiák, apám! Mondjuk, Doro néninek szerintem semmi keresnivalója itt ezzel a MILF-es kiscica-kornyikálással, ám amúgy minden nagyon rendben találtatott, s még azt is kijelenthetjük, hogy Amon Amarth-ék legfrissebb gyöngyszemén a dallamos részek még dallamosabbak. (A kemény részek ugyan nem feltétlenül keményebbek, Johan Hegg azonban sosem nézett ilyen keményen a klipekben, mint mostanság.) A „bezzeg a korai demókon még nem adták el magukat”-féle okostónik pedig nonstop hallgassanak Stihl-fűrész-koncsertót hajnali békakuruttyolással a hányós vedret átölelvén… (Pontszám: 9)

The Treatment: Generation Me (6,1 pont)

TAZ: A brit rockerek új lemeze szinte azonnal működik, mindez pedig a jó öreg Angus Youngéknak köszönhető. Az AC/DC-lemezeken nevelkedett srácok nagyon jól építik a legendák stílusára saját zenéjüket, ami azonban nem áll meg kizárólag a kettőnégynél és az egy kaptafára írt daloknál, így változatosságot is rejteget magában. Az új énekest - a The Voice angol változatát is megjáró Mitchel Emmst -, pedig eszelősen jó hanggal áldották meg az égiek, így minden egyben van ahhoz, hogy a ’Generation Me’ sikeres lehessen a hard rock szcénán belül. Bár nem túl egyedi muzsika ez, mindenestre érdemes vele megismerkedni, az ütős dalok kárpótolnak majd mindenért! (Pontszám: 8)

Pálinkás András: Az angol hard rock brigád a BBC The Voice című tehetségkutató műsorában feltűnt énekessel megerősödve készítette el harmadik nagylemezét. Mitchel Emms pedig egy igazi rocktorokhoz méltóan magabiztosan végzi el a rábízott feladatot, ami nem más, mint hogy tűzzel és átéléssel énekelje az igencsak sablonos hard rock dalokat. Mert bizony a The Treatment semmi olyat nem mutat, amit a Rainbow vagy Dio ne játszott már volna el. Persze, ha nem bánod hogy úton útfélen ismerős a táj, akkor még jól is szórakozhatsz a 'Generation Me' dalain. (Pontszám: 5)

CsiGaBiGa: Lehet, hogy én itt megint szembe megyek a trenddel, de számomra ebben a hónapban ez volt a leghallgathatóbb anyag. Miközben mindenki az új AC/DC-énekes személyén görcsöl, itt ez a fiatal csapat, akik AC/DC stílusú riffekkel dolgoznak, de még csak véletlenül sem próbálják utánozni őket. Sem az énekes stílusában, sem a dallamokban nem kullognak az ausztrálok nyomán, ellenben a '80-as évek rockzenéjéből olyan hatásokat érzek bennük, mint a Tesla vagy az Ugly Kid Joe. S mindezt fiatalos lendülettel ötvözve egészen kellemes produkciót sikerült összehozniuk. A Frontiers-istálló újabb szupercsapatot tudhat magáénak. (Pontszám: 9)

Circus Maximus: Havoc (6,1 pont)

karpatisz: A norvég csapat első két lemezét ismerve azt mondom, hogy a ’Havoc’ csak átlagos lett. Nem azzal van problémám, hogy a csapat változtatott a korábbi stílusán, hanem, hogy az új dalok teljesen elmentek mellettem, szinte egy-két kivétellel teljesen átfutott a lejátszómon a lemez. A népszerűsítésre választott önálló művek a jobbak, amelyek végül pozitív irányba tudták elbillenteni a dolgot, de összességében nézve ez jóindulattal is csak egy hatos. (Pontszám: 6)

TAZ: El kell szomorítanom azokat, akiknek nem jött be a ’Nine’, ugyanis Michael Eriksen és csapata ott folytatja, ahol abbahagyta. A kétezres évek közepével ellentétben már egy teljesen más úton járnak, így aki a power metal felé hajló slágeresebb dalokat kedvelte tőlük, azok bizony most is csalódni fognak, ráadásul még nagyobbat, mint legutóbb. Bár emlékezetes dallamokból és megoldásokból itt sincs hiány, nekem mégis szokatlan tőlük ez az „érettnek” és „művészinek” titulált új irány, így elsőre nem lopta be magát a szívembe a ’Havoc’. Jelentem: másodjára azért már sokkal jobban bejött… (Pontszám: 5)

Wardrum: 4 évvel a 'Nine' után a Circus Maximus egy sokkal érettebb és koncepciózusabb arcát mutatja a ’Havoc’-kal. Színes, ötletes és izgalmas albumot tettek le az asztalra, mely méltó a többszöri nekifutásra azoknál, akiknek elsőre nem találna be. Bár Michael Eriksen hangja számomra egyáltalán nem passzol, és nem is passzolt soha ebbe a zenei közegbe, de tény, hogy sokat finomodtak az énekdallamok, sikerült megtalálni azokat a regisztereket, ahol kellemesen belesimul ebbe a fajta muzsikába. A ’Havoc’ kellőképpen változatos, rengetegféle hangulatot vonultat fel, professzionális muzsikusi hozzáállással. Tanúbizonysága annak, hogy továbbra is van potenciál a zenekarban. (Pontszám: 7)

CsiGaBiGa: Nekem tetszik ez. Lehet, hogy a prog-metalosok utálják az elnyálasodása miatt, de egy magamfajta koca-proggernek kell valamilyen kapaszkodó, hogy be tudja fogadni ezt a fajta muzsikát. Az ének és a szinti a '80-as évek Ultravoxát idézik, a gitársikálás egy kicsit Muse-os, de a zene érdekes és egyáltalán nem unalmas. Egyszer a Sagánál írtam, hogy a progresszív rock és az AOR határán zenélnek – már ha létezik ilyen. Szerintem igenis van ilyen határ, és nem feltétlenül kell kerítést felhúzni oda, hogy a hozzám hasonló dallamérzékenyebb emberek is átjárhassanak a komplexebb zenékkel ismerkedni. (Pontszám: 8)

Mike: Látom ám, hogy a mélyen tisztelt kollégák mennyire húzzák a szájukat a CM arculatváltásán, holott a Dream Theater-iskola prog metalját maguk mögött hagyva a Karnivool-, Dead Letter Circus- és Dredg-féle, csúnya szóval alternatív rockos hullámokat is ugyanolyan értő kezekkel zabolázzák meg, s mindezt a lihegős trendkövetés érzete nélkül. (Amúgy meg inkább EZ legyen a legújabb világhóbort, mint a fiszemfaszom rádiós gagyihuszárok.) Konklúzió: pálfordulás ide vagy oda, ez biza’ roppant minőségi és izgalmas muzsika! (Pontszám: 9)

Lords Of Black: II (5,9 pont)

karpatisz: Nem túlzok, amikor azt mondom, hogy Ritchie Blackmore új frontembere körül nagy felhajtás kerekedett. Ronnie Romero saját csapatát progresszív metalban utazó bandaként harangozták be. E két dolog hatására vettem a bátorságot, hogy meghallgassam, mit hozott össze második lemezére a spanyol banda. Az első vizsgálódás elég volt ahhoz, hogy kiderüljön: itt bizony power metal muzsikáról van szó. Többszöri hallgatás után viszont már rá kellett ébredjek, hogy sablonos, már sokszor hallott gitártémákra íródtak a dalok, melyeket a zenészek nem túl kreatívan írtak meg. Ronnie Romero hangja viszont igazán sokszínű, a saját dalokon túl a Queen feldolgozással bizonyította számomra azt, hogy miért is lett ő Blackmore mellett a frontember.
(Pontszám: 6)

Mike: Ugyan már, gyerekek, csak azért ajnározzátok agyba-főbe a Lords Of Black minden rezdülését, mert itt énekel Blackmore új üdvöskéje! Baszki, ennek az egész hercehurcának nagyobb a füstje, mint a lángja; anno a Masterplan mindezt sokkal kifinomultabban, izgalmasabban, elegánsabban adta elő az első két lemezén, nem kell itt ennyit hozsannázni meg álmélkodni a nagy semmin. (Nyilván túlzok, na.) Böcsülettel végighallgattam a dalcsokrot, figyeltem tágra nyílt füllel, ahogy hithű kisdoboshoz illik (úttörő is voltam, ha érdekel), akadtak momentumok, amelyekre félálomban felkaptam a fejem (kb. 15 percenként egyszer), egyébiránt meg úgy elsuhant mellettem a teljes anyag, hogy egy árva hang sem maradt meg bennem. Persze, a szép nevű Ronnie Romero éneke tényleg kifogástalan… lenne, ha épkézláb dallamokkal házalna, amelyek rögvest a fülünkbe ragadnának – és ott is maradnának jó sokáig. Mondom, mint Jorn bácsié annakidején a Masterplanben. (Pontszám: 6)

Adamwarlock: Én nem dőlök be a Blackmore hype-nak. Ez a lemez maga a megtestesült középszerűség. Izzadtságszagú refrének, unalmas témák. Való igaz, hogy az énekes pacsírtának kivételes tehetséget ajándékozott az ég, de ez sem menti meg a 'II'-t. (Pontszám: 5)

Killswitch Engage: Incarnate (5,4 pont)

TAZ: A Killswitch Engage megtartotta azt a lendületet, amit Jesse Leach visszatérése adott a bandának 2012-ben, a három évvel ezelőtti ’Disarm The Descent’ után viszont azt érzem, hogy ehhez az albumhoz inkább merítettek a rutin végtelen tengeréből, mint a kreativitás olykor nehezen fellelhető oázisából. Mivel a metalcore egyik legfontosabb zászlóvivőjéről beszélünk, így nem kérdés, hogy ez a rutinmunka és kiszámíthatóság is hozza a kötelezőt, valamint természetesen bátran odabiggyeszthető a legjobb lemezeik mellé, de egy kicsit azért feszegethették volna a határaikat a srácok. (Pontszám: 6)

Adamwarlock: Alapvetően nem lenne rossz ez a korong. A dalok teljesen értékelhetőek, megjegyezhetőek. Leach kiválóan énekel végig, ami megint csak pozitívum. Rendkívül színesen, széles érzelmi palettát vonultat föl az egész lemez során, viszont ezt és ugyanilyen teljesítményt már nem egyszer, és nem kétszer hallottunk a Killswitch Engage-től. A 'Disarm the Descent'-hez képest zéró a megújúlás, és emiatt kegyetlenül pontoztam.  (Pontszám: 5)

Mike: Kiszámítható. Folyton ez a szó vibrált-villogott a fejem fölötti képregény-buborékban, miközben ment a friss Killswitch. Tulajdonképpen jók ezek a számok, gyalulnak a riffek, de ha a fene fenét eszik, akkor sem tudok attól elvonatkoztatni, hogy ezeket a dalszerkezeteket és zenei megoldásokat már hallottam korábban tőlük (és másoktól); majd’ minden egyes brutál-verze ugyanabban a belassult, kvázi-romantikusan negédes refrénben csúcsosodik ki. Tényleg kellemetesen zúzós anyag az ’Incarnate”, ám a libabőrkeltést hírből sem ismeri. Kár. (Pontszám: 6)

Reckless Love: InVader (5,3 pont)

Pálinkás András: Az egykor Guns N' Roses feldolgozásokat játszó finn banda mára az újra virágzásnak indult glam metal színtér egyik vezetőjévé nőtte ki magát, így az 'InVader'-nek magas elvárásoknak kell megfelelnie. A tempósabb dalok rendben is vannak dögös riffjeikkel, könnyen rögzülő melódiáikkal és a műfajban megszokott témájú szövegeikkel. De, hogy mi vezérelte az urakat, amikor olyan szörnyűségeket szabadítottak a világra, mint a szintipopból olcsó rádióslágerré vedlő Child Of The Sun vagy a rózsaszín nyállal vastagon bevont Scandinavian Girls, arról fogalmam sincs. Mindenesetre nem rossz lemez ez, csak a távirányítóval a kézben kell hallgatni. (Pontszám: 6)

Savafan: Elég messze vannak a valódi glamtől, inkább gyerekes amit előadnak. A Child of the Sunra számra nincs mentség, de azért el kell mondanom, több olyan rész is van a lemezen, amire nagyon jót lehetne bulizni egy koncerten, mert szerintem ott kerül egy kis rock és dög a számokba. Ha nem így volna, akkor hatalmas csalódás lenne a zenekar. (Pontszám: 6)

CsiGaBiGa: A skandináv zenekar veszélyes pályát választott. Ez a - kicsit a kor paródiájának szánt - glam rock, amit a Wig Wam is művelt, olyan, mint a kötéltánc: egy rossz mozdulat, és már véged is van. A korábban szimpatikus csapat az 'InVader' lemezzel szerintem most félrelépett. A dalok egyszerűen csak kommerszek, hiányzik belőlük az a zsenialitás, mely a The Poodles első lemezeit eladta, vagy amely a Steel Panther szekerét is tolja, néhol már idegesítően paraszt szövegeik ellenére is. „Come on Barbie, let's go party!” - ezt sikerült lenyúlniuk, a „Come on pretty monster  gimme” erőltetettsége pedig nemcsak hogy nem palástolja, de még ki is emeli a kínos koppintást. A Child Of The Sunnak meg már tényleg semmi köze a rockzenéhez, sima szintipop nyüglődés. (Pontszám: 5)

Leander Kills: Túlélő (4,3 pont)

Wardrum: Kevés idő elteltével jelentkezik Köteles Leander és a mögötte játszó teljesen új felállás. Talán túl kevés idő elteltével. Annak ellenére, hogy az eddig megismert markáns, magas minőségű és jól bejáratott elemeket ezen az albumon is felvonultatják, szinte semmi különbség nem található az eddigi lemezek világa és a ’Túlélő’ között. A ragadós daloktól a frusztráló hallgatnivalóig akad minden a lemezen, sokszor jó ötletek mennek veszendőbe a nagy keménykedés, az artikulálatlan üvöltözések miatt. Valahogy nem sikerült eltalálni az átmeneteket az érzelmes és karcos részek között sem. Szeretnék egyszer hallani egy Leander-produktumot, ahol egyetlen egy dal erejéig sem kerül elő témaként a szerelem. (Pontszám: 5)

Savafan: Végre egy olyan zenekar, amiben Bodor Máté játszik és nem tetszik… Számomra nagyon zavaros az egész, és nem is annyira a hörgős részek zavartak, hanem a zene. Olyan kaotikusnak hat, egyik pillanatban megy az aprítás ezerrel, majd pár pillanat múlva egy akusztikus rész következik, aztán valami egészen más, és mindez egy dalban. Ember legyen a talpán, aki átlát a káoszon. (Pontszám: 4)

Mike: Túlélő: „Szeress úgy, ahogy gyűlölni tudnál / S úgy ölelj, most úgy öleljél át / Ahogy megölni tudnál…” Modorosság. Talán ez fejezi ki legjobban az egész Leander-jelenséget. Vérprofi. Igen, az is. Meg piacképes, eladható, fülbemászó. Satöbbi, satöbbi. És még: nyalóka-szirupos énekmelódiák, prozódiai hibák tömkelege, esetlegesen botladozó, művi elégikus dalszövegek garmadája… (Ezúttal ajánlom figyelmükbe Bakos Attila tavalyi remeklését, az ’Aranyhajnal’-t.) Főhősünk torkában egyébként kiváló hang lapul, ám mindez hiába, ha nem képes kordában tartani azt, no és az elefántnyak-vastagra kevert lemezhangzás is tényleg nemzetközi szintű. Kár, hogy ezen erényeket agyonnyomja az a fene nagy modorosság… (Pontszám: 3)