The D.C. Cooper Show: Royal Hunt – A38, 2016.04.03.

Ha Royal Hunt-koncertre vetődsz, jegyezd meg, hogy a legnagyobb színpadokra való zenei élményben részesülsz, amit a legnagyobb színpadokra való zenészek adnak elő, a legnagyobb színpadokra való frontemberrel és hangulattal. A poén ott jön, hogy mindezt a lehető legkisebb színpadokon, a lehető legcsaládiasabb körülmények között fogod megtapasztani. Egyedi élmény? Biztosan az, hiszen óriásit fogsz bulizni, és testközelből láthatod minden idők egyik legkülönlegesebb csapatát.

Nem is tudom igazából, hanyadjára látom a Royal Huntot élőben, és valahogy mindig szomorúság fogja el a szívemet. Az indok nagyon egyszerű, és számtalanszor el lett mondva nem egy és nem két bandával kapcsolatban: biztosan állíthatjuk, hogy nem a nekik járó helyet foglalják el a zenei panteonban. Pedig érzésem szerint minden adott lenne, hogy a mai napig ismertek és elismertek lehessenek: kiváló dalok, amelyek egyszerre szórakoztatóak és mélyek, erős színpadi jelenlét, jó hangulat. Mégis valahogy elveszettnek tartom őket a zenei palettán. Kivéve Japánt… Azok ott keleten zabálják ezt a zenét.

André Andersen mestere a hangszerének és a dalszerzésnek is. Amiben viszont mindenki felett áll, az a különböző stílusok összekutyulása. A Royal Huntra mondhatjuk, hogy metal, mondhatjuk, hogy rock, sőt néha egészen popos; rájuk aggathatjuk a neoklasszikus, a progresszív vagy a heavy jelzőket egyaránt, és még mindig nem jutottunk közelebb az igazsághoz. Talán kimondhatjuk, hogy a saját műfajukban teljesen egyediek.

Nos, talán ennek az egyediségnek köszönhető, hogy az A38 koncertterme cseppet sem volt teli. Ez a felvezetőből és az eddigi Royal Hunt-os koncertélményeimből is következően persze nem újdonság, de mindig kicsit fájó szívvel tölt el a foghíjas sorok látványa, amikor erre a zenére akkorát is lehetne bulizni, hogy beszakadjon a hajó feneke, és mindenki a Dunában kössön ki. Továbbra sem járnak tömegek Royal Hunt-koncertre, de mondjuk annyi pozitívumot el tudok ez ügyben mondani, hogy a legutóbbi bulijuknál azért idén többen voltak rájuk kíváncsiak.

A kezdő Martial Artsnál – instrumentális szám révén – mindössze az együttes hangszeres tagjai voltak jelen, majd River of Painnél előúszott a háttérből D.C. Cooper barátunk, aki ezúttal nem a maga visszafogott eleganciájában, azaz a jól bevált zakó és napszemüveg kombóban, hanem farmerben és valami pirosas motoros kabátban lépett színpadra. Akárhogy is, a fickó viszi a csapatot a hátán a ’Show Me How To Live’ nagylemezzel való visszatérése óta. Az a véleményem, hogy legyen Mark Boals akármekkora énekes, vele az együttes már rég széthullott volna. Cooperre egyszerűen az emberek még mindig kíváncsiak, és a vasárnapi buli is azt bizonyította (ismételten), hogy kisujjból eladja a show-t, akárhol, akárkinek. A hangja persze az első időszakához képest jelentősen meg van kopva, de tisztességgel végig bírja a koncertet, és ha nem is hangterjedelemmel, de orgánummal mégiscsak megoldja a dolgokat.

Az elhangzott dalok listája viszont első ránézésre meglehetősen furcsa volt. Pozitívum, hogy a 2014-es budapesti buli óta ismét belekerültek a setlistbe olyan rajongói csemegék, mint a Martial Arts, a River of Pain, a Flight, és azt is becsülöm, hogy a West- (Lies) és a Boals-korszaknak (Army of Slaves) is adóztak egy-egy darabbal, de a nagy múltidézés közben valahogy kifelejtették a slágereiket. Mert a Last Goodbye-t kihagyni olyan, mintha a Maiden jönne el Trooper nélkül, de olyan óriási dalok is kimaradtak, mint az éveken át kötelezően záróakkordként felcsendülő Epilogue, vagy a szintén sláger The Mission, de említhetném a Step by Stepet is, aminek fájó lehet a hiánya. Kárpótlásként minden újkori Cooper-lemezről elnyomtak valamit, a legújabbról, a ’Dirty Dozen’-ről természetesen rögtön hármat, amelyek közül a Heart on a Platter kevésbé, a May You Never (Walk Alone) viszont kiválóan működött a maga dinamikusságával és tempójával.

Igazából a Royal Hunt-koncerteken mindig remekül szórakozik az ember, köszönhetően a jó daloknak és Andersen bámulatos képességeinek, de említhetjük Jonas Larsen gitáros kiváló játékát is. Viszont ami miatt a meghatározhatatlan műfajt képviselő zenészeink még egy olyan bulit is Horst Fuchsot megszégyenítő képességekkel adnak el a közönségnek, amiből teljesen kihagyják a ’Moving Target’ albumot, az a színpadon uralkodó utánozhatatlan hangulat, melynek felelőse pedig nem más, mint D.C. Cooper.

A fickónak a kisujjában van a frontemberi szakma. A kiállása határozott, végtelenül profi, és emellett árad belőle egyfajta kedves zsiványság, amivel bármilyen közönségnél eléri, hogy a tenyeréből egyen. És bár a nézők valóban nem telítették meg a hajó küzdőterét, Cooper két szám után máris házibuli-hangulatot teremtett. Persze ehhez kell, hogy az együttes többi tagja is vegye a lapot, és még ennél is fontosabb, hogy működjön közöttük a kémia. Ez maradéktalanul megvan a Royal Hunt legénysége esetében, bár néhányszor láttam, hogy a többiek nem tudják tartani az iramot Cooper hülyeségeivel, és ilyenkor csak egy fáradt félmosollyal konstatálják a frontember idétlenkedését, miközben a szemükben annyi tükröződik, hogy „Jól van, fiam, csináld csak…!”

Tehát az a mondatom igaz, hogy a színpadon és a közönség soraiban fergeteges volt a hangulat, valamint a banda zenészi kvalitásaival akár a telefonkönyvet is felolvashatták volna. Emellett pedig hazudnék, ha azt mondanám, hogy teljesen kimaradtak a slágerek. A koncert vége felé bedobott Flightnál már erősen euforikus hangulat uralkodott a nézőtéren, és a Half Past Loneliness középtempós, de zseniális taktusai okozhattak ugyan egy kis pihenőt, de csak azért, hogy a közönségnek maradjon tüdeje arra, hogy teli torokból énekelje végig a Message to Godot. A visszatapsolás után még kaptunk egy igazi feelgood nótát az A Life to Die For formájában, hogy azért végleg az agyunkba véssük, hogy a Royal Hunt írja a metal/rock piac legerősebb refrénjeit.

Ez volt hát a 2016-os Royal Hunt-koncert. Én úgy vagyok velük, hogy mindig megnézem őket, amikor kis hazánkba eszi őket a fene, és mindig be is kerülnek az évi top 10 koncertjeim közé. De az is lehet, hogy top 5… Viszont egyszer úgy elmennék egy olyan bulijukra, ahol legalább egy jó 500–1000 ember tombol, és böszmenagy hangfalakból, vastagon szól a zenéjük. Álom marad… A férfi budit széthányó csókának viszont üzenem, hogy remélem, azóta jobban van. Amúgy tényleg mindig van benne répa…

Az elhangzott dalok: 

Martial Arts / River Of Pain / One Minute Left To Live / Army Of Slaves / Lies /Wasted Time / Heart On A Platter / Flight / May You Never (Walk Alone) / Until The Day / Half Past Loneliness / Message To God /// A Life To Die For

Szerző: Adamwarlock
Képek: Mahunka Balázs
Köszönet a Livesoundnak!
További fotók ITT