Április 4., a felszabadult örömzenélés ünnepe: Gary Moore Emlékest - A38 Hajó, 2016.04.04.

Április negyedike felszabadulásunk ünnepe. Így tanultuk régen. Elmúlt már az a kor, de az utóbbi öt évben Csillag Zoltánnak, a hazai és nemzetközi Gary Moore Fan Club vezetőjének kitartó szervező munkája gyümölcseként új értelmet nyert a dátum. Gary Moore születésnapján immár ötödször gyűltek össze az ő zenéjén felnőtt rajongók és az általa inspirált zenészek, hogy dalaival emlékezzenek rá. Kis jubileum, de nagy fegyvertény, hogy éveken át sikerült életben tartani ezt az eseményt, mely évről-évre újabb meglepetésekkel szolgál. És amikor azt látom, hogy magyar, ír, német, finn, angol, sőt amerikai gitárosok egy színpadon önfeledten improvizálnak, akkor azt mondom, hogy közösen (zenészek és közönség) létrehoztunk egy új hagyományt, a felszabadult örömzenélés ünnepét.

Lábam még nem is érintette a hajóra vezető pallót, már leesett az állam! Míg az előző napi harmadházas Royal Hunt buli előtt kényelmesen találtam helyet az A38 előtt, most annyira csurig volt a parkoló, hogy vissza kellett mennem szinte a Barba Negra Trackig, hogy letegyem az autót. És közben folyamatosan a hajó felé szállingózó embereket láttam. Mintha mágnesként vonzaná őket valami. Mivel egy időben volt az előadás a teltházas Avantasia koncerttel, előzetesen féltettem a rendezvényt, de kellemesen csalódtam Gary Moore hű rajongóiban: a jubileumi ötödik emlékest szerintem közönségcsúcsot hozott. Talán a kényszerűségből a Freischlader koncerttel összevont estén voltak hasonlóan sokan. Laza teltház volt a hajó gyomrában.

Színházi kezdés: 5 percet vártak a későn jövőkre, de aztán felcsendült a Run For Power muzsikája. A műsor első órájában a Gary Moore Memorial Band játszott hatalmas kedvvel és energiával. Az évek óta változatlan felállásban (Vámos Zsolt - gitár, Kiss Zoli - ének, Szebényi Dani - billentyűs hangszerek, Szentmihályi Gábor - dob, Mezőfi József - basszusgitár) működő csapat - ahogy nevéből is következtetni lehet - eredetileg Gary Moore hard rock-korszakának megidézésére alakult, most azonban kemény rock helyett keményen a bluesra koncentráltak. Ennek ugyan éppen ellentmondott a nyitó dal címe (Enough Of The Blues), bár a szövege már nem annyira („I had enough of the blues, But the blues ain't had enough of me.”). A meglepő kezdés még meglepőbb módon folytatódott, a 'Bad For You Baby' címadó dala után kanyarodtak vissza csak a klasszikus első két lemezhez, hogy aztán megint Gary utolsó stúdióalbumáról kapják elő a Walkin' Thru The Parkot. Szóval alaposan felfrissítették a repertoárjukat. Az egész órás műsoruk összeállítását leginkább Gary egyik válogatáslemezének címe ihlette: 'Ballads & Blues'. Olyannyira igaz ez, hogy a húszéves blues-korszak sikerdalain kívül kizárólag a korábbi évek balladáiból válogattak, a One Day pedig csak ezen a kiadványon jelent meg.

Vámos Zsolt most is hibátlanul játszott (vagy ahogy Kiss Zoli „spanyolul” felkonferálta: „Vamos a la playa”), ám ezúttal az is látszott rajta, hogy határtalanul élvezi azt, amit csinál. Mi történt? A máskor faarcú vagy marcona kinézetű gitáros az est folyamán folyton mosolygott. Úgy látszik, jót tett neki a költözés! Meg persze a társaság sem volt mindennapi ezen a bulin. A Too Tired alatt a gitár-billentyű felelgetés után Szebényi Dani belevágott egy olyan szólóba, hogy a vége felé már azt éreztem, kevés neki a klaviatúra. Kiss Zoliról mindig csak áradozni tudok, egyszer egy RFP-bulin még betegen is – szinte – tökéletesen énekelte végig a műsort. A Mezőfi-Szentmihályi páros meg hajszálpontosan tette a dolgát, biztos alapot adva az egészhez, bár pont nem ilyen műsort vártam tőlük, így is nagyon jól szórakoztam. Nem volt ugyan The Loner – melyet szerintem Gary Moore-on kívül csak Zsolt tud ilyen gyönyörűen eljátszani – és Still Got The Blues sem, volt viszont Parisienne Walkways, melynek hosszan kitartott hangját a közönség most is lelkesen megtapsolta. Apropó közönség: a korábbi éveknél sokkal több külföldi jött el megnézni az emlékműsort, még arra is gondoltam, talán különgépet béreltek a budapesti koncertre. Mindenesetre az egy órás műsora végén meghajló Run For Power zenekart méltán jutalmazta vastapssal a nemzetközi nagyérdemű.

Negyedórás szünet után folytatódott a program, bejött Borbély Lőrincz ritmusszekciója: Lőrincz Viktor (basszusgitár) és Borbély Zsolt (dob). Ők már az előző években is perfekt alapokat biztosítottak a gitárosoknak a kibontakozásra, de egyébként is annyi produkcióban láttam már őket együtt, hogy számomra szinte összenőttek, egy közös személyiséggé váltak, mint Korda Balázs. Harmati Máté billentyűs csatlakozott hozzájuk, akit tavaly Somogyi Remig csapatában ismerhettünk meg, valamint egy druszája, Gudics Máté, a Gamblers énekese csapódott a zenészekhez. De a lényeg a gitárosokon volt: Cliff Moore és Ben Granfelt lépett a deszkákra, hogy közösen eljátsszanak egy Free- és egy Yardbirds-feldolgozást Gary hard rock-éveiből. Cliff kicsit ünnepeltette magát, mintha nem is a testvéréről, hanem róla szólna a műsor, talán még a keverősöket is lekenyerezte, hogy jobban szóljon gitárja, mint Ben Granfelté. Az azért elég zavaró volt, amikor a ritmusozása elnyomta a gitárszólót.

Cliff a két feldolgozás után távozott, és Ben végre kibontakozhatott, bár a számára rendelt műsoridőt kicsit kevésnek éreztem. Előadta a Gary Moore emlékére írt – tavaly is nagy sikerrel bemutatott – GMT - Gary Moore Time című instrumentális opuszát, majd jött a nagy szám, a Going Home. Azt azért sajnáltam, hogy öt másik gitáros közül egy sem tudott becsatlakozni, hogy elnyomja vele az új lemezre átírt ikergitár-szólót, azzal még nagyobbat durranhatott volna! Így maradt az eredeti, egygitáros variáció, amit én így is nagyon élveztem. A dal végén némi közönségizgatás („Do you want some more guitar solo?”) után folytatta a Home Againnel, ami gyakorlatilag a Going Home témájára kibontakoztatott gitárszóló, s amely az alapdallal együtt keretbe foglalta legutolsó lemezét. Cliff visszatért, hozta magával a Budapesten is már többször remekül szereplő, roppant szerényen viselkedő, ám annál karakteresebben éneklő Harrisen Larner-Maint. Az ír hangú angolnak kicsit kellett még molyolnia a gitárral („Sounds like a jazz guitar!” - jegyezte meg Granfelt), de aztán belevágtak a Thin Lizzy-klasszikusba, melyet Gary Moore – a zenekarból távozása után – 1978-as szólólemezén, a 'Back On The Streets'-en dolgozott át blues alapokra (Don't Believe A Word). És itt végre hallhattunk egy kis ikergitár-játékot Ben és Cliff tolmácsolásában, a végén eredeti gyorsaságára felpörgő dalban.

Granfelt gyors távozása elszomorított, de helyette újabb élmények vártak: Harrisen elektromos gitárja mellé Cliff ezúttal akusztikus gitárral csatlakozott be a Peter Green-dalba (Need Your Love So Bad), majd jött az est egyik fénypontja számomra. Mondják, hogy a próféciák alakítják a történelmet. Nos, egy 2013-ban elejtett mondatom („Milyen jó lenne egyszer élőben hallani Don Airey szólólemezéről a Song For Alt, melynek instrumentális változata legalább olyan gyönyörű, mint a The Loner!”) megfelelő táptalajt talált a koncertre készülődő zenészek fejében. Ha nem is a zenekari változatot, de az énekes verziót előadták. Chris Thompson „magyar hangja” ezúttal Gudics Máté volt, Gary Moore szerepében pedig Somogyi Remig okozott felejthetetlen perceket. Ám ezzel még nem értek véget Remig nagy pillanatai. Érkezett Henrik Freischlader, aki a 'Scars' lemezről választott két dalt. A Ball And Chainben olyan gitárpárbajt vívott Remiggel, hogy a nézőtéren pingponglabdát lehetett volna hajigálni a tátott szájakba. Még Henrik is megtapsolta a végén az ifjú titánt, akinek tavalyi fellépése óta a színpadi kiállása is sokat javult. A My Baby után protokoll-percek következtek: John Cruz, a rendezvényt támogató amerikai Fender Custom Shop vezetője mondott köszöntőt, majd fény derült az eddig a színpad közepén, a reflektorfényben némán álló Red Stratocaster kilétére is: ez a Gary Moore Tribute gitár Gary hathúrosa alapján készült, melyet az 1981-es koncertkörútjuk során kapott Greg Lake-től „Nekem ez túl kopott!” felkiáltással. John Cruz és lelkes csapata fáradságos munkával egy az egyben lemásolta, nem csak kívül, de belül is, minden piszkot, kopást, sérülést és feliratot. Megdöbbentő! Ezután Henrik kezébe nyomta a hivatalosan május 20-án debütáló hangszert úgymond „kipróbálásra”, aki aztán istenigazából bejáratta: Hendrix Red House-át nyomta el a Red Stratón. Itt megint meg kell említenem Borbély Zsolt és Lőrincz Viktor kiváló ritmusszekcióját: nagyon együtt éltek a zenével, Freischlader minden rezdülésére, mozdulatára úgy reagáltak, mintha 20 éve együtt játszanának. Nem tudok jobb szót rájuk: vérprofik.

Cliff Moore tért vissza, és Szebényi Dani segítségével eljátszották a Killert, melyet Cozy Powell szólóalbumára gitározott fel annak idején Gary. Itt esett meg az a – talán jópofának szánt, számomra mégsem olyan vicces – történet, amikor Dani hamarabb dobta vissza a szólót Cliffnek, mint ahogy az számított rá, mire ő középső ujjának feltartásával „köszönte meg” a lehetőséget, ami a szememben csak hajszálra volt attól, mintha Geoff Tate-módra leköpte volna. (Persze lehet, hogy csak annyi a történet, hogy az íreknek más a humoruk, mint nekünk. A Henriknek odavetett „Suck My Belly” is elég sértően hangzott volna, ha nem hallom Csillag Zolitól, hogyan viccelődtek azon korábban, hogy a magyar „szakmabeli” szó milyen jól átültethető angolra.) A Run For Power zenekar is visszatért a vége felé, hogy eljátsszák a 'Dark Days In Paradise' lemezről a Like Angels című nótát, amit a fiatal énekesnő, Lily választott magának. Cliff csak, mint „kis unokahúgát” mutatta be, de az igazság az, hogy ő Gary Moore lánya volt, aki kicsit megilletődötten adta elő édesapja szerzeményét, Vámos Zsolti pedig ismét brillírozott: ahogy annak idején Gary, ő is csavarhúzóval játszotta el a slide-gitár szólót a nóta közepén. Pazar!

Kiss Zoli is visszatért, hogy sikolyaival megremegtesse a hajó dongáját a Nuclear Attackben. Miután Cliff kiszórta az összes pengetőjét a közönség közé („Tesco-picks” – sütötte el a poént Ben), jött a ráadás, melyben mindenki a színpadra lépett, aki csak odafért. Harrisen Larner-Main és Lily Rendle-Moore énekelték felváltva és közösen a Come Togethert. Itt a kislány hangjába viszont már nem lehetett belekötni. Kicsit olyan volt, mint tavaly Pintér Petra, akinek a Still In Love With You lágy részeinél ugyan megbicsaklott a hangja, de a ráadásban már teli torokból, elemi erővel és hibátlanul énekelte a Walking By Myselfet. A ráadásnótában végre találkozott Henrik Freischlader és Ben Granfelt, így egy újabb jövendölésem (vagy legyen csak óhajom) vált valóra. Most Ben kapta kezébe a különleges gitárt, a pinkké fakult vörös Stratocastert, de egy idő után átadta a Fender Custom Shop tulajdonosának, John Cruznak, aki olyan szólót produkált, hogy csak néztünk megint nagyokat. Minden gitárkészítő ilyen jól tud gitározni? Meg is fogalmaztam következő próféciámat: Lehet, hogy jövőre eljöhetne egy másik gitárkészítő mester is sokkal közelebbről, egy Gary Moore tribute lemezzel a háta mögött nem is vallana szégyent. 11:20-kor ért véget a koncert, 3 óra tiszta játékidővel a hátuk mögött megérdemelten fogadták a zenészek a tapsokat és a gratulációkat.

Azt is el kell mondanom a dicshimnuszok közepette, hogy a hangosítás az előző évekhez hasonlóan most sem volt tökéletes. Állítólag Vámos Zsolt és Ben Granfelt is halkabb volt, mint amennyit megérdemeltek volna. Én mindkettő előtt ott álltam (a szünetben átmentem a bal oldalról jobbra), úgyhogy ebből semmit nem vettem észre, mert ha más nem, az erősítőjükből kilépő hang elég volt, hogy a fülemig eljusson. De a szólók második-harmadik soránál felcsendülő gitárok, az éppen szólózó gitárost elnyomó ritmusjáték nekem is feltűnt. A sok avantgárd mellett elkényelmesedett keverősök évek óta nem képesek tisztességesen megcsinálni egy sokszereplős rockkoncertet. Ez bizony állandó vesszőparipám, mert tavaly is Vámos Zsolt volt az, aki a koncert egy részében gitárpantomimet adott elő.

A végső szó legyen viszont a köszöneté: Köszönöm, hogy újra itt lehettem, és újra átélhettem egy ilyen estét! Bár súlyos döntést kellett meghoznom, hogy a hat gitáros, vagy a hat énekes (Avantasia) koncertjére menjek el, nem bántam meg, hogy ezt választottam. Az Avantasiát megnézhetem majd DVD-n, de ez az este megismételhetetlen, ahogy az előző négy is. Volt benne egy kis szakmai önérzet is, mert eddig én voltam az egyetlen, aki minden korábbi Gary Moore Emlékestről írt. A 2012-es blues-ünnepről, ahol Henrik vitte a prímet, Vámos Zsolt és Kiss Zoli csak vendégként léptek fel egy-egy dalban, de a The Loner és az Empty Rooms már akkor is az este kiemelkedő pillanatai voltak. A 2013-as koncertről, ahol bemutatkozott az előző évi együttzenélésen felbuzdulva létrehozott Run For Power, és Gary hard rock-korszakát idézték meg. A 2014-es összevont koncertről, ahol szervezési gondok miatt az előző napi Freischlader fellépéshez „csapták hozzá” az emlékestet, és egy monstre 5 órás koncertet láthattunk egy belépő áráért, benne Cliff bombasztikus meglepetésként hangzó Killerjével és a Nuclear Attackkel (melyek azóta fixen beépültek a programba). És a tavalyiról, ahol nem volt se Freischlader, se Run For Power, volt viszont sok új, ismeretlen arc (Somogyi Remig, Szirota Jennifer, Ben Granfelt), akik miatt előzetesen féltem, hogy ez egy „tartalékos” csapat lesz, de kellemesen csalódtam bennük, és talán az eddigi legizgalmasabb koncertet hozták össze.

És most itt az ötödik, a jubileumi Gary Moore Emlékest, ami szintén felejthetetlen marad az RFP rendhagyó 'Ballads & Blues' összeállítása, a Henrik kezében megszólaló Red Stratocaster és Somogyi Remig meglepetésdala, valamint Freischlader tanár úr gitáron feltett kérdéseire adott tökéletes feleletei miatt. Csak így tovább, fiúk! Csináljatok nekünk még sok-sok ilyen különleges estét! Én már lélekben hangolódom a hatodikra.

Setlist:

Enough Of The Blues / Bad For You Baby / Only Fool In Town / Midnight Blues / Walkin' Thru The Park / Empty Rooms / Too Tired / Parisienne Walkways / King Of The Blues / One Day

Szünet

Wishing Well / Shapes Of Things / GMT (Gary Moore Time) / Going Home - Home Again / Don't Believe A Word / Need Your Love So Bad / Song For Al / Ball And Chain / My Baby (She's So Good To Me) / Red House / Killer / Like Angels / Nuclear Attack /// Come Together

Szerző: CsiGabiGa
Fotók: Mahunka Balázs
További fotók ITT