Kedvenc lemezeim – Ben Granfelt: Melodic Relief / Handmade (2012/2014)

Ben Granfeltet a tavalyi Gary Moore Emlékesten ismertem meg. Bevallom férfiasan: előtte fingom sem volt, ki ez a finn gitáros. A promócióban elhangzott ex-Leningrad Cowboys tagság sem gyújtotta fel a százas izzót agyam sötét zugában. Jópofák, meg minden, de a hülye cipőjük, meg a még hülyébb frizurájuk sokkal jobban megmaradtak, mint a zenéjük. Ex-Wishbone Ash. Na, ez már izgalmasabban hangzott! Az ikergitár-játék úttörői már a Judas Priest előtt nyomták a terceket két gitáron. Az 1969 óta létező zenekarban sokan megfordultak már, némelyiküket élőben is láttam már más formációkban (John Wetton - Asia, Trevor Bolder - Uriah Heep, Laurie Wisefield - Snakecharmer). Tavaly eggyel bővült ezek száma, és Ben Granfelt lenyűgözött. Annyira, hogy a koncert után meg is vettem az utolsó (2014-es) 'Handmade' lemezét, később pedig hozzájutottam az azt megelőző (2012-es) 'Melodic Relief'-hez is.

A 2012-es nyitány, az El Gringos Revenge mindjárt egy durva riffel indul, mintha a Riot Road Racin'-je menne szembe a másik száguldozó dallal, a Surfin' With The Aliennel. Eredetileg másik bandájának, a Los Bastardos Finlandesesnek írta, akik kb. olyan zenét játszanak, mintha a ZZ Top nyomná az Ace Of Spadest. Nos, ez a dal nem olyan. Több riff van benne, mint ott egy egész albumban! Viszont instrumentálissá átdolgozva nagyon ütős kezdés. A GTR Tech is egy igen groove-os alapra épülő Satriani-dalnak tűnik, mint a Summer Songnak egy viharosabb verziója. Az Andy Powell tanár úrnál az ikergitár-órán tanultakat remekül alkalmazza benne, és a mindig mosolygós Stratovarius-basszer, Lauri Porra is varázsol bele egy vagány basszusszólót. A Back In Time és a stílusosan csak The Riff Songnak elnevezett dal szintén tovább ápolja a Satriani-hagyományokat. Azt kell mondjam, ha az új Satch-lemezen ilyen jó dalok lettek volna, most leborulnék nagysága előtt, így azonban csak visszasírom a régi szép időket, és hallgatom inkább Granfelt szólólemezét.

Az Oh Yeah is mintha énekes számnak indult volna, szöveggel simán ráférne a másik lemezre is, kicsit több torzítóval meg akár AC/DC dalnak is elmenne. A Still Waiting ballada, Jeff Beck modorában, akárcsak a záró Because We Still Can, megmutatja a gitáros bluesosabb oldalát. Ez utóbbi leginkább a Gary Moore által Cozy Powell szólólemezére feljátszott Killerre emlékeztet, csak mintha a Colosseum II adná elő, kicsit cammogósabb tempóban. A címadó bluesban megint az ikergitár felelget a szóló témáira, míg a New 7 című dalban az a legnagyobb pláne, hogy a Wishbone Ash alapító gitárosa és a Bent a WA-ben felváltó Muddy Manninen együtt játszik Ben keze alá. A GMT (eredetileg a Greenwich Mean Time rövidítése, ám itt Gary Moore Time) pedig egy gyönyörű megemlékezés az elhunyt gitárosról, annak stílusában, mely a tavalyi koncerten élőben is méltán aratott sikert.

Míg 2012-ben a sok vendég miatt külön-külön vették fel a sávokat, hogy aztán a mixelésnél álljon össze (egyébként szinte tökéletes) egésszé az anyag, addig a 2014-es albumot a zenekar együtt vette fel a stúdióban 3 nap alatt. Ez látszik a Going Home videóján is. A nóta egyébiránt a legnagyobb találat a lemezen. Egy régi dalának újraértelmezése ez, a dallamszólót átdolgozta ikergitárra, és ettől az egyébként is remek szerzemény egyszerűen bombasztikus lett. Szerintem. Az már csak hab a tortán, hogy a lemez végén a Home Again cím alatt visszatérő témára kapunk még egy kétperces extra szólót is! A másik csúcsteljesítmény számomra a Pink Floyd Breathe című dalának feldolgozása. Mintha Gary Moore játszotta volna fel egy tribute albumra. Fantasztikus! Két, a Wishbone Ashnek írt dalát is felvette újra: az Almighty Blues és a Faith, Hope & Love a zenekar 2000-es évekbeli dalai közül kétségkívül a legkiemelkedőbbek, de szerepel még egy Gerry Rafferty feldolgozás is rajta, a Baker Street. Nem tudtam, honnan olyan ismerős a gitártéma. Persze picit furcsa, hiszen az 1978-as eredetiben szaxofonszóló volt.

A Turning Point egy igazi Gary Moore-ízű blues, a szólónál egy Thin Lizzy-szerű váltással, szintén elhangzott a tavalyi koncerten. A sokatmondó című Instrumental Madnessben visszatér az előző lemez hangulata egyetlen dal erejéig, hogy aztán a szintén önmagáért beszélő (az Ottawan D.I.S.C.O. mintájára), a stílust betűző B.L.U.E.S. zárja az albumot, mielőtt a Going Home témája keretként térne vissza. A fix második gitáros felvétele a csapatba magabiztosabbá tette az alapokat és az ikergitár-szólók Wishbone Ash-módra élőben is remekül szólnak. A végén bónuszként három akusztikus feldolgozás kapott helyet: egy saját dal, egy David Gray és egy JJ Cale nóta. Akusztikus gitár, ének, más semmi. Én a magam részéről meglettem volna nélkülük, főleg, hogy agyonvágták a gyönyörűen felépített keretét a lemeznek. De ami igaz, az igaz, ezek a bónusz dalok egy harmadik, lazább, egyszerűbb oldalát tárják elénk a gitáros-énekesnek.

A két lemez mintha nem is egy ember munkája lenne! A 2012-es album egy instrumentális muzsika, amolyan Satriani stílus, keveredve némi Gary Moore-ral. A másik egy énekes lemez, kellemes blues-rock. Az egyik egy szólóalbum, sok vendégzenésszel, köztük két Wishbone Ash-gitárossal, a másik egy összeszokott csapat magabiztos anyaga, két Wishbone Ash-feldolgozással. Ezen egy megkopott öreg gitár van az előtérben, azon csupán egy pengető. Melyik tetszik jobban? Magam sem tudom. De ha nem játssza el április negyedikén a Going Home-ot, akkor neki annyi!

Szerző: CsiGabiGa

Számlista:

Melodic Relief:

01. El Gringos Revenge
02. Oh Yeah!
03. GTR Tech
04. Still Waiting
05. Melodic Relief
06. Back In Time
07. The Riff Song
08. GMT
09. New 7
10.Because We Still Can

Handmade:

01. Going Home
02. Turning Point
03. Almighty Blues
04. Get Up And Go!
05. Breathe
06. Faith, Hope & Love
07. Baker Street
08. Musicland
09. Instrumental Madness
10. B.L.U.E.S.
11. Home Again
12. Bright Lights & Dreams
13. Dead In The Water
14. Cocaine