Joe Bonamassa: Blues Of Desperation

írta Bigfoot | 2016.03.23.

Megjelenés: 2016

Kiadó: Mascot Label Group

Weblap: http://jbonamassa.com/

Stílus: blues, blues rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Egy picit mintha visszavett volna a tempóból a kitűnő gitáros: az utóbbi időben már nem évenként dobálja ki jobbnál jobb lemezeit. Talán ez annak is tulajdonítható, hogy jól rákapott a dalírás ízére, hiszen a második olyan albumot adja ki, melyen kizárólag saját szerzeményeket oszt meg hallgatóságával.

Már a kezdésnél rendesen belecsap a lecsóba, hiszen a This Train pokolian lendületes rockja valóban úgy érkezik meg, mint egy gyorsvonat, ráadásul a dögös gitáralapra alaposan rápakol a féktelen zongorajáték is.  Ez a dinamizmus később sem változik, sőt a hangzás is nagyon erős, a gitár vadállat módon szól végig, úgy, mint a Led Zeppelin albumain. Bonamassa egyébként sem rest egy csomó elemet átemelni Jimmy Page fegyvertárából a sajátjába, sőt, a második dalnál, a Mountain Climbingnál már a zene is Zepes. A Drive pedig olyan, mintha egy road movie aláfestő zenéje volna a fátyolos gitárral.

Két nagyon súlyos, és hosszú blues, a No Good Place For The Lonely, és a címadó (ismét erős Zep-hatásokkal fűszerezve) után jön egy kis megnyugvás: A The Valley Runs Low szép lírai dallamai andalítanak. Majd egy ízig-vérig tradicionális blues érkezik, a találó című You Left Me Nothin’ But The Bill And The Blues. A gitár itt sem veszít erejéből, közben hősünk időnként nagyon disszonáns dallamokat penget hangszerén.

A Distant Lonesome Train tipikus Bonamassa-felvétel, különösen az énekdallam terén, és már megint egy vonatról szól a zene! Nem ez az első lemez ugyanis, ahol a sínen zakatoló járműről szőtt gondolatait önti dalba. Persze az utazás, a mozgás témája örök visszatérő, ez nem csak az övé, hanem a blues sajátossága, hiszen, a műfaj ősi képviselői kivétel nélkül Gördülő Kövek („Rolling Stones”) voltak, belekeveredtek mindenféle balhéba.

A völgy után ezúttal a folyó is mélyen kanyarog: A How Deep This River Runs üteme ugyan lassú, de a dinamikai váltások igazán érdekessé teszik az egészet. A Livin’ Easy pedig az első akusztikus felvétel, amibe megérkezik a szaxofon is.

A végére marad egy slow blues: a What I’ve Known For A Very Long Time nem földbedöngölő, a fúvósok teszik melodikussá, és Bonamassa talán először az albumon veszi elő a dallamosabb szólózás műfaját.

Ha összehasonlítjuk az előző albummal, a 'Different Shades Of Blue’-val, ez a mostani lemez keményebb, nyersebb. Jóval ritkábban szólalnak meg rajta a fúvósok (amiért Joe kapott hideget-meleget), és a női vokál is jócskán a háttérbe szorult, így tehát marad a szívbemarkoló, markáns gitárjáték (nincs más választás, kevesebb a hangszer), és hangzás. Igaz jócskán a háttérben, de a zongorarészeket remekül kidolgozták, a ritmusszekciót pedig alaposan felerősítették, hogy ne maradjon el a gitártól. Elszánt egy muzsika, ahogy a címe is mutatja.

Pontszám: 8.5