Dream Theater: The Astonishing

írta karpatisz | 2016.02.05.

Megjelenés: 2016. január 29.

Kiadó: Roadrunner Records

Weblap: www.dreamtheater.net

Stílus: Progresszív rock/metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Engedjétek meg, hogy a kritikámat egy pontszámmódosítással kezdjem, mégpedig azzal, amit a 2013-as ’Dream Theater’ album végére írtam. Akkoriban tényleg úgy gondoltam, hogy jó lett a lemez, de most már van összehasonlítási alapom, hiszen Mike Mangini már másodjára írhatott a lemezre témákat, így bátran merek hozzányúlni, hogy ennek az írásnak a végére egy reális pontszám kerülhessen. Nos, az akkori 8,5 pontot 6-ra visszaveszem.

A Dream Theater albumok megjelenése kapcsán általában rengetegféle vélemény száguldozik a világhálón. Van, aki azt mondja, hogy zseniális, és van olyan, aki szerint csak a szokásos színvonalat hozza az aktuális lemez. A legnagyobb hangja természetesen mindig a hurrogóknak van, akik szerint hallgathatatlan lett az újdonság. Ennek a vitának talán soha nem fog pont kerülni a végére, úgyhogy azt javaslom mi is lépjünk tovább (mint ahogy a zenekar is tette), és fogadjuk el a jelenlegi helyzetet, értékeljük azt, amit a mostani felállástól kaptunk!

Tavaly nyáron, a 30 éves fennállást ünneplő koncertek után kiszivárgó információkból már sejteni lehetett, hogy valami gigantikus dolog készül a háttérben. Mint kiderült, a jelző nem volt véletlen, arra azonban senki sem számított, hogy egy jövőben játszódó rockopera született a mágikus ötös keze nyomán. A két CD lemezen több mint 2 óra 10 percnyi zene szól, így ez lett a zenekar történetének eddigi leghosszabb albuma. Az ügyeletes leszólók azt szokták mondani, hogy szűk félévnyi munkával és összeillesztett „jamelésekkel” nem lehet jó albumot írni. Most viszont ők is örülhetnek, hiszen a ’The Astonishing’ kezdeményeit John Petrucci már 2,5 éve elkezdte kidolgozni, de neki is további több mint egy év kellett ahhoz, hogy ez a történet kikristályosodjon, s ekkor vitte zenésztársai elé.

A tizenhármas szám szerintem szerencsés lesz a Dream Theaternek, hiszen korábbi lemezeikhez képest teljesen mást kaptunk. Bár itt is megtalálhatóak a jellegzetes Petrucci-szólók, valamint a Rudess-féle virtuóz billentyűjáték, vagy épp Mangini villámgyors ütései, de mégis eddig soha nem tapasztalt érzést váltott ki belőlem az újdonság. A zenekar egyik védjegye, a kiváló hangszeres technika és virtuozitás háttérbe szorult, helyette pedig meglepően az akusztikus gitáron hallható kíséret és a zongorán bemutatott dallamok azok, melyek előre törtek. A vonósok, a fúvósok és a kórus meg már csak hab a tortán. A dallamok és az ének lett az elsődleges, a legfontosabb „hangszer”, amely elvezet minket a cselekményhez (a történetről ITT olvashatunk bővebben).

A Dream Theater rajongók 30 év alatt már hozzászokhattak, hogy az aktuális albumon mindenki megtalálhatja a kedvencét. Velem még soha nem fordult elő, hogy 5-6 hallgatás után ne mondjam azt, hogy ez vagy az a dal mennyire jó, de legalább annyit, hogy ebben találtam valami érdekeset. A ’The Astonishing’ esetében akárhányszor kezdem el újra és újra, mindig arra jutok, hogy az alapötlet köré épített dallamok eddig még soha nem látott precízséggel lettek megírva. A hallottak alapján számomra egyértelmű, hogy ezúttal inkább Jordan Rudess volt az, aki gitáros társa ötletét megzenésítette. Elképzelésekben nincsen hiány, hiszen a birodalmi fanfár, a ragtime stílusú betétek vagy éppen a különböző karakterekhez komponált muzsika az, ami meséssé varázsolta ezt a futurisztikus operát. Ha egy képzeletbeli fürt szőlőhöz hasonlítom az alkotást, akkor bizony savanyodásnak induló szemeket is találhatunk, mert a rockzenekari részekben az önismétlés, az ismert DT-s formulák, az „ezt a figurát itt már hallottam” érzés is előjön. Az egyes felvonások (ez alatt nem a két nagyrészt értem) különválasztása sem könnyű feladat, ami kapcsán több problémával találkoztam. Sokszor volt olyan érzésem, hogy a tétel a végéhez közelít, de valójában még csak a közepénél jártunk, illetve néhányszor teljesen összefolyt érzést is tapasztalhattam. Ezeken még valahogy túl tudtam lépni, mert a jó dallamok, a remek hangszerelés, az eltérő zenei megoldások örömmel töltöttek el. Az énekben viszont nagyon hiányoltam a különböző színeket. James LaBrie-nek nem volt könnyű dolga, hiszen a narrátor mellett nyolc karaktert kellett megformálnia. És hogy ez mennyire sikerült? Véleményem szerint nem túl jól, ennyi hallgatás után pár karaktert tudtam csak elkülöníteni, ettől függetlenül ki merem jelenteni, hogy James ezúttal nagyon jól énekel.

A hangzáson is sokat gondolkodtam. Három hangszernél nem találtam kivetnivalót, leszámítva a dobok hangzását. Nem lehet szavakba önteni, hogy mekkora különbségeket vettem észre még egy lemezen belül is Mike Mangini játékának megszólalásában. Volt, hogy szinte teljesen gépies, midis dobszerkó hangját véltem felfedezi, de előfordult, hogy mikrofonnal rögzített, gazdag száunddal találkoztam. Ez mondjuk lehet, hogy véletlen, vagy netalán szándékos volna? Mindenesetre erről szívesen megkérdezném Richard Chycki hangmérnököt.

Azon is gondolkodtam, hogy ebből a műből vajon később ki tudnak-e venni egy-egy szerzeményt a jövőben, amikor már a tizennegyedik, vagy az utána jövő albumokat népszerűsíti a zenekar. Eleinte inkább nemmel válaszoltam volna, de mostanra úgy gondolom, hogy megoldható lesz. Igaz nem olyan könnyen, mint ahogy a ’Metropolis Pt. 2: Scenes from a Memory’ esetében is hallhattuk már. Az első részből a The Answer és az A Savior In The Square, a második felvonásból pedig a Moment Betrayal, valamint az Our New World azok, melyek történet szerint szorosan illeszkednek, zenéjük miatt viszont mégis szét lehet majd választani őket. Összességében vizsgálva a ’The Astonishing’ operát, az élőben való megszólaltatása kapcsán is felmerült bennem néhány kérdés. Az fix, hogy Petrucciék a tőlük megszokott magas színvonalon hozzák majd a rájuk eső részt, de a vonósok, a fúvósok és a többféle kórus megszólaltatása már keményebb dió lesz. A „sampler” ugyan lehet egy megoldás, de véleményem szerint ez csak fél megoldás. A Dream Theater koncertjein látható kivetítésnek ebben az esetben óriásit kellene fejlődnie, hiszen nem lesz elég egy animációs betét arra, hogy az adott sztorit hitelesen mutassa be a közönségnek. Nagyon remélem, hogy valakinek eszébe jut egyszer, hogy filmre vigye ezt a science fiction történetet, amihez most egy kiváló soundtrack-anyagot kaptunk. Ez az alkotás nemcsak a koncerttermekbe, hanem a mozivászonra is kiváló lenne.

Végül a marketing részről is jöjjön egy-két gondolat. Már az előző anyag kapcsán is nehezményeztem, hogy milyen ügyeskedésekkel és magas áron adják a gyűjtői kiadást, de most végképp sikerült a várakozásaimat alulmúlni. Irreálisnak tartom a 255 eurós (jelenlegi árfolyamon 77.000 Ft) és a 175 eurós (jelenlegi árfolyamon 54.000 Ft), díszdobozok árát, a slusszpoén mégis az, hogy nincs bennük semmi ahhoz hasonló extra (bakelit kislemez, instrumentális CD stb.), mint amiket az előző három boxban kaphattunk. Ezen kívül ami még kiborító, hogy ezért a pénzért jelenlegi állás szerint csak májusban vagy júliusban juthatnak majd hozzá az előrendelők a csomagokhoz. Ezt valahol nagyon elrontották. A zeneipar helyzete miatt olyan embereket, akik még vásárolnak - vagyis ragaszkodnak a legális beszerzéshez -, már lassan csak vadászva lehet találni. Személyes tapasztalatom, hogy a Dream Theater rajongók közül sokan eltökéltek abban, hogy valamilyen formában legálisan vegyék meg az aktuális kiadványt, így pont velük nem kellett volna elbánni, vagyis több mint 4 hónapos csúszással odaadni azt, amit decemberben kifizettek. Viszont akik itthon, a kedvenc boltjainkban vették meg az anyagot, ebből semmit sem érezhettek, ezért mindenképpen köszönet illeti a Magneoton csapatát.

Pontszám: 8