Shakra: High Noon

írta CsiGabiGa | 2016.01.29.

Megjelenés: 2016

Kiadó: AFM

Weblap: www.shakra.ch

Stílus: hard rock

Származás: Svájc

Dalcímek

Értékelés

Őszintén? A Shakrának sohasem sikerült eddig elérnie az ingerküszöbömet. Hiába nyomtak olyan AC/DC-klón rock and rollt az eredeti énekessel, Pete Wiedmerrel, mint a Krokus, és hiába próbáltak Mark Fox érkeztével egyre inkább a Gotthardra hasonlítani, valahogy egyik irányban sem nyújtottak olyan teljesítményt, mint elődeik. Igaz, hogy az első "rókás" lemezben, a 'Rising'-ban - hogy úgy mondjam - szinte felragyogtak, de aztán jött a Gotthardtól a 'Lipservice', ami elmosott mindent, és a svájci rockzene piedesztáljára emelte őket nálam. Még az 1979-es 'Metal Rendez-vous' óta imádott öreg rókákat is letaszították onnan. A Shakra meg csak kullogott folyamatosan egy lépéssel a Gotthard mögött. A 2009-es 'Everest' lemezzel megint csúcsra jutottak, de hát ekkoriban a Gotthard nem tudott hibázni, a 'Lipservice' - 'Domino Effect' – ’Need To Believe' mesterhármassal bebetonozták magukat a svájci rocksziklák közé, és ki tudja, hová juthattak volna még, ha nem történik az a szerencsétlen baleset Steve Lee-vel? Ekkor igen komoly lehetőség nyílt az eddigi második előtt, hogy az élre törjön, de Mark Fox épp akkor bokrosodott meg és lépett le, hogy szólóban folytassa. Még az ex-Krokus gitárost, Tony Castellt, majd Mat Sinner kedvencét, Tom Naumannt (Primal Fear, Sinner) is beszervezte saját magáról elnevezett csapatába, ám a sikálásokkal teli albumnak épp annyira voltak fantáziadúsak, mint a zenekar neve, vagy éppen a '2012' lemezcím. Amikor a Dennis Ward kezei alatt készült 'Lucifer' sem hozott áttörést, Mark visszament volt zenekarába.

A Shakra közben belebotlott abba a tételbe, melybe már a Judas Priest, az Iron Maiden, vagy éppen honfitársaik, a Gotthard svájci bicskája is beletört, hogy nem elég egy hasonló jó hang a régi nagyágyú pótlására. Hiába énekli el valaki profi módon a régi nagy slágereket, ha nem képes zeneileg beilleszkedni és hasonló színvonalú új dalokat produkálni a többiekkel együtt. Így hát - miután az indiai származású John Prakesh két lemez után elbúcsúzott tőlük - boldogan ölelték keblükre régi-új énekesüket. 'High Noon'. Gary Cooper klasszikusa óta a délidő a leszámolás ideje. Valahogy a régi westernfilmekben mindig sikerült délre időzíteni a végső párbajt a jó és a rossz között. És ez volt a klasszikus westernek csúcspontja. Még egy ilyen nevű videojáték is készült Commodore 64-re. (Bizony, ilyen öreg vagyok. Hány életem végén vonszolt el lábaimnál fogva a temetkezési vállalkozó!) A Shakra tehát rászánta magát a végső csatára: megküzdenek az énekescserében meggyengült Gottharddal. Elkészítették pályafutásuk csúcspontját, a 'High Noon'-t. De tényleg! A Krokus basszusgitáros-producere, Chris von Rohr - aki a Gotthardot is útjára indította - segített a dalok kiválasztásában és talán a külső szemlélő elfogulatlanságának köszönhető, hogy minden eddiginél ütősebb dalcsokrot sikerült összehozniuk.

Valahogy nem tudok elszakadni attól az érzéstől, hogy egy új Gotthard albumot hallok. A nyitó Hello - High Noon - Into Your Heart hármast simán odatehetném a 'Lipservice' zseniális kezdése (All We Are - Dream On) mellé. Nekem leginkább a harmadik olyan Dream Onos, az első nóta refrénjében a „Hello, hello, hello” kicsit a Top Of The Worldre hajaz, csak az All We Are tempójára gyorsítva. A kettő közé ékelt nyugisabb tempójú címadó meg a Domino Effect lüktetését hozza. Soha rosszabbat! Mark Fox hangja - ha lehet - karcosabb minden eddiginél, kísértetiesen hasonlít Steve Lee-re, a dalok húzása, lüktetése is sokkal erősebb, mint korábban, és míg az új Gotthard elmerült a nyálas balladák tengerében, addig itt tobzódunk a jobbnál jobb ritmusokban. A 11 rocknóta mellé csupán egy lassú dal került (Life’s What You Need), az is "csak" azért, hogy meglegyen a címben jelzett délidőhöz a 12. Ahogy végignéztem a Shakra életművét, minél nagyobb szerepet töltött be a dalszerzésben a ritmusgitáros, annál jobbak lettek a dalok. Talán nem véletlen, hogy a Scorpionsban is Rudolf Schenker a fő dalszerző, nem pedig Mathias Jabs. Nagy kedvenceim még: az Around The World azzal az állat bluesos szólójával, az Is It Real, ami  igazi sláger a műfajon belül, a The Storm pedig kb. azt a hangulatot hozza vissza számomra, mikor a Def Leppard feldolgozta a Sweettől az Actiont. Csak persze ez nem feldolgozás. A lemezt záró Wild And Hungry igazi huszáros befejezés. Az Eye To Eye dallamvilága egy kicsit olyan, mintha a High Noon egy kiforratlan verziója lenne, de az elején azt a lazán dzsesszes kezdést tovább húzhatták volna, akárcsak a Watch Me Burn intróját. (Úgy látszik, ezeket csak úgy rutinból odabiggyesztették, hogy legyen valami izgalmas a kezdésben, de aztán hamar visszatértek a komfortzónájukba.) A felsorolásból kimaradtak szintén kellemes hallgatnivalók, így összességében engem meggyőztek arról, hogy a dallamos svájci rockzene csakráját merre keresgéljem manapság.

Pontszám: 8.5