Nordic Union: Nordic Union

írta TAZ | 2016.01.28.

Megjelenés: 2016

Kiadó: Frontiers Music Srl

Weblap: http://www.frontiers.it

Stílus: hard rock

Származás: Dánia / Svédország

Dalcímek

Értékelés

Már az előző év végén elkezdett körvonalazódni, hogy bizony 2016 erősen fog indulni a dallamos zenéket kedvelők számára, és valóban nem kellett sokat várnunk, hogy megérkezzen az év egyik, ha nem a legjobban várt rocklemeze, mégpedig a Nordic Union debütje. Hogy kiket takar ez a merész név? Egy kőkemény északi összefogásnak lehetünk tanúi, hiszen tekintélyt parancsoló zenészek, méghozzá a Pretty Maids karcos hangú énekese és az Eclipse, valamint a W.E.T. motorja, vagy ha az igen randa frontképet nézzük, akkor gőzöse (akkor ezek szerint Atkins lenne a krákogó holló?) fogott össze a moniker alatt, hát persze, hogy Serafino Perugino „nyomására”. Amit hőn szeretett műfajunkért tesz az elmúlt években a „hard rock keresztapa”, az egyedi és dicséretes, ráadásul hatalmas zenerajongóként irigylem is a palit rendesen, viszont a nagy lelkesedés közepette szerintem olykor jobban is figyelhetne a minőségre. Szinte minden évben akadnak csalódásra okot adó Frontiers-anyagok, melyek miatt azonnal felerősödnek a negatív hangok is Serafino működésével kapcsolatban. Nem puffogni, és jó magyar módjára elégedetlenkedni akarok, de olyan apróságokra illene odafigyelni, hogy például az albumot felvezető kampányokhoz több promókép készüljön a csapatokról, valamint a ’80-as évek iránt érzett nosztalgia hatására ne csak rég elpuffogtatott közhelyekkel legyen megtöltve egy lemez. Értem én, hogy siettetni kell a dolgokat, de ha már sikerült nyélbe ütni a bulit és egy tető alá hozni remek zenészeket, akkor érdemes volna egy kicsivel több erőfeszítést tenni annak érdekében, hogy valóban maradandó legyen az élmény, amit a kiválóságok kínálnak. Ezen félelmeim alkotta sötét felhők keringtek sokáig gondolataim felett, azonban részben kitisztult az ég, amikor elindítottam Ronnie és Erik közös lemezét.

Részben, hiszen nagy meglepetés azért nem ért az első taktusok hallatán, ugyanis ahogy arra számítani lehetett, Atkins rutinja és egyedi hangja keveredik a tehetséges, fiatal Mårtensson által kreált dallamokkal, melyek néha azt a benyomást keltik, hogy éppen lemaradtak valamelyik Eclipse lemezről. Igazából ezzel el is árultam az összes negatívumot az anyaggal kapcsolatban, közben persze nem győzöm csigolyapusztító bólogatás nélkül kibírni a bő 40 perces robogást, amit a lemez kínál.

Már az elején beindul a fejrázás a középtempós The War Has Begunnal, aminek verzéjében a pulzáló basszusok a Survivor Eye Of The Tiger című klasszikusára emlékeztetnek, de az igazán jól működő dal mégsem ez, hanem természetesen az ugrálós, bulizós, tagadhatatlan Eclipse felhangokkal rendelkező szerzemények, melyeket Ronnie érces orgánuma és a vendégszólisták jól megkomponált kavarásai emelnek magasabb szintre. Ilyen a Go, az énektéma építkezésében és lüktetésében olykor Within Temptation-párhuzamokat rejtő Wide Awake, de a Hypocrisy is, amihez sikerült összehozni egy klipet a kiadónak, ráadásul a death metalos Unleashed bárdistája, Fredrik Folkare is beugrott egy kicsit lubickolni a számára nem mélyvíznek (hangulatában legalábbis) számító dalba. Persze böszmeség lenne azt állítani, hogy csak az Eclipsre hajazó dalok működnek jól, hiszen a Pretty Maids hangulatot hordozó When Death Is Calling a korong egyik kiemelkedő száma, ráadásul a kezdés egy az egyben a W.E.T. Love Heals nyitányából lett kialakítva, így aki szereti az ilyen fúziós élményt, az nem csalódhat ebben a számban sem.

A nyilatkozatokban azt emelték ki az északi dallamlovagok, hogy az album csordultig lesz töltve fenséges melódiákkal és fifikás, vaskos gitárjátékkal, ami valóban így is történt, azonban felmerül a kérdés, hogy miért nem az éneket helyezték előtérbe? Persze nem mintha nem tetszene a végeredmény, de egy Allen/Lande-szerű párbaj nem mindennapi élmény lett volna Ronnie és Erik tolmácsolásában. Ehelyett azt halljuk, hogy a jóval karakteresebb és kiforrottabb hanggal rendelkező Atkins simán elnyomja Eriket, már hogyha valóban vokálozik a háttérben, ugyanis alig érzékelni belőle valamit. Viszont gitár- és basszusjátéka mosolyt csal az ember arcára, egy-egy olyan szóló pedig azonnal léggitározásra ösztönöz, mint mondjuk ami a The Other Side című dalban domborodik ki, itt bizonyítja be a hitetleneknek Erik, hogy nem egy fakezű gitáros ő sem, ráadásul a vibrato kart sem hanyagolja.

Nem szeretném kihagyni a többi zenészt sem, elsősorban Magnus Ulfstedt dobost, aki mostanában basszusgitárosként dolgozik az Eclipse-ben. Jó újra hallani (a klipben pedig látni), hogy nem felejtette el, hogyan kell határozott alapokat odavágni egy-egy nóta alá, a hangzásnak köszönhetően pedig szinte fel sem tűnik a különbség az ő, és az ’Armageddonize’-on püfölő örökmozgó Robban Bäck játéka között, szóval a jó öreg Magnus nagy formában van. Ahogy a sokat látott Thomas Larsson is, aki a ’90-es évek derekán Glenn Hughes mellett is zenélt egy darabig, itt pedig két szédületes szólóval csavarja le az ember fejét, a Wide Awake-ben kifejezetten zseniális, amit művel. Az Unleashed gitárosát már említettem, ő ugyancsak kitesz magáért a lemezen, de Mårtensson bajtársa, a szélvészgyors kezű Magnus Henriksson is teker egy szólót a barátság jegyében. Sőt, van egy meglepetésember is, akit sehol nem tüntettek fel korábban, viszont a bookletből kiderül, hogy a Sorcerer húrnyűvője, Peter Hallgren is otthagyta a keze nyomát a lemezen, méghozzá a 21 Guns című dalban. Aki pedig az állandó zakatolás után vagy mellett egy kis megnyugvásra vágyik, az sem csalódhat, mert a Falling személyében egy habkönnyű AOR sláger is bekerült a daloskosárba, sőt még két lassúnak (Every Heartbeat, True Love Awaits For You) is maradt hely az albumon.

Pontszám: 8