36 év, másfél órában: Manowar – Pozsony, Aegon Arena, 2016.01.18.

36 év. Viszonyítás kérdése, hogy ez sok vagy kevés. Egy zenekarnál – legyen az bármilyen stílusban alkotó – rengeteg. És a szlovákoknak ennyit kellett várni, hogy a Fém Harcosai tiszteletüket tegyék náluk. Hogy ez miért alakult így, azt nem tudom, főleg úgy, hogy a szomszédos Csehországban évente többször is fellépnek. Bár az jelenthet valamit, hogy még így sem sikerült teljesen megtölteni a teniszcsarnokot, ráadásul a közönség létszámát a magyar kontingens is jelentős mértékben emelte.

Ha így nézzük, szerencsés helyzetben vagyunk, mert nekünk azért nem kellett ennyit várnunk egy hazai bulira, és nem is egy alkalommal jártak itt. Viszont a régi itthoni találkozásnak is köszönhetően rengeteg magyar rajongó volt jelen a koncerten; a csarnokhoz közeledve sok magyar rendszámú kocsit láttunk. A gyors beengedésnek hála nem kellett a kinti fagyban rostokolnunk, majd gyorsan túlestünk a merchpult átnézésén (rengeteg motyót hoztak magukkal az amcsik). Lájtos háromnegyedház fogadott minket, így mindenféle nehézség nélkül előre tudtunk sétálni egészen a második sorig, majd amikor az intro alatt lehullt a függöny, célszerűnek láttuk, hogy picit hátrébb vonuljunk. Ugyanis a színpad két szélére, egészen az elejére két kivetítőt toltak ki, melyek így szinte az egész színpadot kitakarták volna, emellett pedig a fülünket is meg szerettük volna óvni – mivel már az intro alatt is lobogott a pólónk a hangerőtől (nem véletlenül emlegetik a Manowart a világ leghangosabb zenekarainak egyikeként). A látványos színpadkép szépen lassan melegedett be és mutatta meg magát: fokozatosan kapcsolták be a kivetítőket, illetve üzemelték be a CO ágyúkat és a pirotechnikát.

A zenekar névadójával nyitottak, és szinte az elejétől tökéletes minőségben szólalt meg a cucc. És iszonyat hangerővel – az azért jelenthet valamit, hogy a koncert másnapjának estéjén még csengett a fülem, pedig trenírozva van rendesen. A turné neve – ’Gods and Kings’ – miatt azt hittem, hogy majd ezt a két lemezt erőltetik a srácok, de a legtöbbet a ’Warriors of the World’-ről játszották, mindjárt harmadikként a Call to Armst. A koncert eleje egy olyan ősrégi gőzgépre emlékeztetett, amely csak az üzemi hőmérséklet elérése után kezd el úgy istenigazából működni, és megmutatni, hogy mit is tud. Kezdetben inkább középtempós/málházósabb számokat játszottak, így jobban lehetett hallani és érezni, hogy minden mennyire tökéletesen szólt. No és persze Eric Adams csodálatos hangját. 60 éves elmúlt már a pali, akár az apám is lehetne, de olyan torka van, mint keveseknek ebben a szakmában. Persze kapott egy kis digitális segítséget is, de a hörgéseket, a sikolyokat, a magasakat és a „röfögéseket” is mind tökéletesen, lemezminőségben prezentálta.

A Kings of Metal kezdő sorára az ugrálás is beindult, és a refrént is nagyrészt már a közönség énekelte. Vagy ordította, nem is tudom, mert annyira hangos volt a buli, hogy a saját üvöltésemet sem hallottam, pedig közel van a fülem a számhoz… És itt már működött a teljes színpadi arzenál is: a képi világ központi eleme egy a színpad hátsó részére felépített hatalmas ledfal volt, de ezen kívül még 5 (!!!) kivetítőn ment folyamatosan a videózás. Ezt úgy képzelje el az olvasó, hogy az éppen futó képet hat kivetítőre osztották szét, tehát az egészet egyben csak hátul-középről lehetett látni. De piszok jól nézett ki! A fények is szépek voltak, minden ott volt, ahol jól mutatott, és a zenekar sem tétlenkedett, jól kihasználták a többszintes színpadot.

Manowar-koncert nem létezik öntömjénező/öncélú magamutogatás nélkül, ami főként a szólókban nyilvánul meg. Karl Logan műsora mégsem volt unalmas, mert azon kívül, hogy szépen játszott, a nagy kivetítőn az elmúlt években elhunyt, a zenekarhoz közel álló emberekről emlékeztek meg egy-egy fotó vagy videó erejéig. Látva a listát, nagyon fogy a Manowar-tagság… sajnos. A legnagyobb ovációt a Scott Columbus-Dio-Lemmy hármas kapta. Ugyanakkor elhiszem, hogy a főnök, Joey Demaio nagyon jó basszeros, a hangszere úgy dörmögött egész este, hogy az valami hihetetlen volt, de nem biztos, hogy ezt külön, hosszú perceken keresztül is bizonygatnia kellene. A színpad három pontján más-más effekttel játszott: az egyik úgy hangzott, mint egy flamenco gitár, a másik pedig úgy, mintha egy hathúrost pengetett volna. Unalmas volt, na! A végén a Sting of the Bumblebee-re már Hamzik is beült a dobok mögé, az a rész viszont már igen élvezetes volt. Ezután pedig mintha egy méhraj csípte volna meg a zenekart, úgy kezdték el egymás után tolni a pörgős himnuszokat.

Természetesen sok minden ment samplerről, de ez már tök természetes, hiszen tudjuk, hogy nagyon sok nagyzenekari és egyéb elemet tartalmaz a banda zenéje, azt meg másképpen nem lehet reprodukálni. Úgy süvítettek a jobbnál jobb nóták, hogy szinte alig bírtam a fejemen tartani a messzelátó szemüvegemet a sok bólogatás miatt. Nekem a ’Warriors…’ nem a legnagyobb kedvencem, de még ennek a lemeznek a dalai beindítottak rendesen, mint például a King of Kings után érkező Hand of Doom. Majd következett a The Lord of Steel, az egyetlen az utolsó lemezről, és ekkor vettem észre, hogy Hamzik keze rendesen felpörgött – veszettül kalapált, és erre eddig kevésbé figyeltem fel, pedig impozáns dobcucca mögött nagyon biztos alapot adott a többieknek. Mondjuk szerintem a pergője kicsit hangosabb volt a kelleténél, de ez az egyetlen kifogásom a megszólalással kapcsolatban.

Eric Adams korábban sem mondott szinte semmit két szám között, nem pazarolta az időt felkonfokra, de a közönséggel azért tartotta a kapcsolatot, amit Joey is megtett párszor, például megmutatta pár lánynak, hogy mit tenne velük… De a pörgős számok között már esélye sem lett volna a megszólalásra, annyira felpörgették a koncertet. Mintha a hangszeres szólókig egy szunnyadó vulkán lett volna a banda, ami aztán elsöpört mindent és mindenkit. A Hail and Kill klasszikus refrénjére a közönség szlovák részének a hangja is megérkezett, Ericnek nem is nagyon kellett énekelnie. (Addig elég impotensnek tűnt a közönség nagy része, talán ezért nem is járt még itt a zenekar.)

Egy rövid pihenő után Joey jött ki mikrofont szorongatva, és belekezdett tök fölösleges mondókájába. A lényeget leszűrve: ha nem vagy treumetalwarriorbrother, akkor Fuck you!, ha nem szereted a Manowar zenéjét, akkor is, aki csúnyán néz rád az utcán a Manowar pólód miatt, annak is, és úgy egyébként is Fuck You! Ezt meg is értette a közönség, éljenzett is rendesen, majd belecsaptak a Manowar-rajongóknak szóló tisztelgésbe a Warriors of the World Uniteddel, ami alatt Manowar pólóval, tetoválással és egyéb relikviákkal ellátott fémtestvérek, a koncertek első sorában látható rajongók, és persze az elmaradhatatlan „Manowar-pózban” fotózkodó rockerek fotóját vetítették ki. A meztelenül szelfiző lányról nem is beszélve… Bevallom, a daltól és a videótól azért a haverokkal picit libabőrösök lettünk, nagyon jó volt látni! Majd érkezett a Black Wind, Fire and Steel, talán a zenekar egyik legnagyobb slágere, melynek már a kezdő taktusaira megőrült mindenki. Gyakran ezzel a számmal zárják a koncerteket, mi is beleadtuk utolsó energiáinkat, megállás nélkül üvöltöttük az ismert sorokat. Aztán jött Joey újabb magánszáma, a basszusgitárhúrok földrengésszerű effektekkel és lángcsóvákkal megtámogatott kitépése, amiket a lelkes közönség első soraiban állók kaptak meg. Végül egy outro, és gyorsan elköszöntek. Az óráinkra pillantva láttuk csak meg, hogy az egész buli alig volt 90 perc. Ha kiveszem a basszusszólót és Joey dumáját, alig marad 80 perc, ami a „világ leghosszabb koncertjét adó zenekara” cím birtokosától nagyon kevés. Pláne úgy, hogy még sosem játszottak ebben az országban.

Setlist:

Manowar / Die for Metal / Call to Arms / The Sons of Odin / Kings of Metal / Gitárszóló / Basszusszóló / King of Kings / Hand of Doom / The Lord of Steel / House of Death / The Dawn of Battle / Hail and Kill /// Warriors of the World United / Black Wind, Fire and Steel

Itthon kérdezgették az ismerősök, hogy milyen volt a buli, mert azért egy Manowar-koncert mindig kétesélyes. Azt mondtam nekik, hogy amikor zenélt a banda, akkor k..va jó volt, de nagyon rövid, ráadásul a két kedvenc lemezemet úgy felejtették el, mintha nem is lennének. Épp ezek maradtak le a rövidített programnak hála, és az is furcsa, hogy a turné névadó lemezeiről az outrót is beleszámolva alig 5 számot játszottak. (Még szerencse, hogy korábban 2-3 órás bulikat is láthattam a bandától.) A koncert után még beültünk egy búcsúsörre egy közeli sportbárba, ahol éppen egy Premier League meccs ment a tévében, és elnézve a Manowar cuccokba öltözött vendégeket, igaznak bizonyult a klasszikus Manowar-sor: „Brothers everywhere”!

Szöveg: Savafan
Képek: Manowar
Külön köszönet a Promusicnak!