Rhapsody Of Fire: Into The Legend

írta CsiGabiGa | 2016.01.15.

Megjelenés: 2016

Kiadó: AFM Records

Weblap: http://www.rhapsodyoffire.com

Stílus: Szimfonikus power metal

Származás: Olaszország

Dalcímek

Értékelés

A sárkányölő lovagok kora lejárt. Az egykori két fiatal vitéz - akik hajdanán együtt küzdöttek -, külön utakon jár. Luca Turilli, aki régen gitárjával vadászta le a sárkányt, ahogy Malmsteentől látta a 'Trilogy' borítóján, tovább fokozta a feszültséget és a cinematic metalt operatic metallá változtatta. Ez azonban már azon a határon van, amikor a fém is megolvadhat bármelyik pillanatban és löttyedt masszává esik össze az egész. Barátja, harcostársa, Alex Staropoli, aki a szemmel szinte követhetetlen szintetizátor futamaival bénította meg a szörnyet, tökéletes untermanként előkészítve a terepet a gitárhős lovag számára, az elválás óta tétován bolyong, nem tudván mit kezdeni a helyzettel, hogy nincs már mellette a sárkányvadász. Elkezdte hát nevelni a sárkányokat. Megfigyelted, hogy míg korábban a sárkány mellett, rajta vagy éppen szemben vele mindig ott volt egy lovag is a borítón, a 'Dark Wings Of Steel'-en már csak a sárkány maradt? Ugyanúgy van ez az 'Into The Legend'-en is.

A Staropoli-féle sárkánynevelde első porontya elég gnóm lett, mint a sikertelen Ripley-klónok az Alien 4-ben. "Ölj meg, kérlek!" - kérte Ripley-t az egyik klón. Én megtenném, ha az a sárkány kérné. De az már önmagában elég gnóm egy sárkány, aki ilyet kér egy lovagtól. Turilli történeteit olvasva, melyeket a bookletekben megosztott velem és a korai Rhapsody dalait hallgatva képzeletben én magam is lovaggá váltam. Küzdöttem a smaragd karddal (Emerald Sword), kóboroltam az elvarázsolt földeken (Symphony Of Enchanted Lands), bejártam Aprajafalvát (The Village Of Dwarves), megrémültem Dargortól a Fekete hegyen (Dargor, Shadowlord Of The Black Mountain), leborultam a szent mennydörgés ereje előtt (Holy Thunderforce), majd részt vettem a kardmester kurzusain (The March Of The Swordmaster), hogy végre szembetaláljam magam a sárkány ordas szájából kicsapó lánggal (Power Of The Dragonflame) és megvívjam a magam szentségtelen háborúját (Unholy Warcry). És élveztem a zenés mesét, amely valóban olyan volt, mint ahogy mondták: mozimetál. Behunyt szemeim előtt lepergett a film, aminek én voltam a főhőse. Aztán jött a svéd Rhapsody, akik semmi mást nem tudtak felmutatni az életben, csak azt, hogy ők voltak előbb, és hőseink csatát vesztettek. Nevet kellett változtatniuk. Rhapsody Of Fire! Kicsit erőltetett, de nagyon kínos. Ez mintha összetörte volna őket. Ezt követően csináltak két közepes lemezt, meg egy instrumentális EP-t, és már-már lemondtam róluk, amikor összekapták magukat és visszatértek a káoszból az örökkévalóba (’From Chaos To Eternity’). Boldog voltam, hogy hőseim újra a régiek, és megdöbbentem, amikor nem sokkal ezután szétváltak útjaik. Luca újra nevet változtatott, most már rutinból ment neki, és új kalandba kezdett. A Rhapsody Of Fire maradéka (Fabio Lione, Alex Staropoli és Alex Holzwarth) pedig, akár egy vert sereg, az otthon maradottakhoz fordult segítségért. Bekerült Oliver Holzwarth a csapatba basszusgitáron, és amolyan "házi Troy Donockley"-ként Manuel Staropoli, aki síppal, dobbal, nádihegedűvel, na meg természetesen skótdudával kísérte a masírozó csapatot. Ha lett volna Fabio Lionénak egy gitározó bátyja, talán még azt is bevették volna a csapatba. Így viszont Roberto de Michelit ásták elő, aki még a Rhapsody elődjében, a Thundercrossban gitározott. Őszintén? Jól tették, hogy annak idején lecserélték Turillira. De most, ha ló nincs, jó a szamár is. Roby kapott egy második esélyt.

És a zenekar is kapott egy második esélyt. A sárkánynevelde második próbálkozását úgy harangozták be, hogy "visszatérés a zenekar gyökereihez oly módon, hogy az új album stílusa emlékeztet a korai művekre, különösen az első négy album hangulatára". Mikor is hallottam már ezt? Kb. minden alkalommal, amikor egy 15 évnél idősebb banda új lemezt jelentet meg. Piha! Szavakból volt már elég, lássuk a tetteket!

Az In Principio olyan, mint a többi intro, csak talán kicsit hosszabb. Nem jobb, nem rosszabb, amolyan kötelező gyakorlat a program elején. De amikor elkezdődött a Distant Sky, akkor tényleg tátva maradt a szám. Bakker! Tényleg visszamentek az időben. Mintha megint az elvarázsolt földeken járnék. Hatalmas dallamok, miközben pörög a duplázó a lábdobon, és az a gitárjáték! Roby, aki az előző lemezen csak felejthető köröket futott a gitárján - koncerten meg csúnyán elmismásolta Luca zseniális futamait -, most olyan riffeket nyom, hogy a fejem önkéntelen bólogatni kezd, a szólójában pedig benne van az a bizonyos "cisz", amitől Luca játéka tisztára olyan volt, mintha egy cigányprímás játszana gitáron. Ez az egy nóta önmagában többet ér, mint az előző teljes lemez. És hol van még a vége? Manuel „Donockley” előkapja a skótdudáját, és a címadó Into The Legendet egy kis népies jelleggel bolondítja meg, de aztán beindul megint a lábgép, és nincs megállás, nincs semmi punnyadás, mint az előző lemezen. Fabio kicsit erőszakosabban énekel, inkább a 'Power Of The Dragonflame' ugrik be róla, mint az első lemezek. És a szóló megint eszméletlen! Most ez a csávó vagy 20 évet fejlődött az elmúlt két évben, vagy titokban megkérték Turillit, hogy ugyan már, gitározza fel az új lemezt! Bár ez utóbbira nem vennék mérget. Az A Voice In The Cold Windet hallgatva megint visszacsöppenek abba a mesevilágba, amit Luca épített fel annak idején, a Forest Of Unicorns, Elgard's Green Valleys vagy a The Village Of Dwarves világa. Kicsit a Blackmore's Nightra emlékeztet. De ez mindig is benne volt a Rhapsody zenéjében. A szólója viszont olyan, mintha egy First Noel feldolgozást hallanék a Trans Siberian Orchestrától, tiszta karácsonyi hangulat, még az Örömóda is bevillan néhány pillanatra. Ahogy Dzsó barátom mondaná: Asztaqrva!

A Winter’s Rain az a középtempós dal, amiben nem annyira jók, és amivel mégis tele volt az előző lemez. De ebben most valahogy sokkal több fantázia van, mint a 3 évvel ezelőtti bármelyik próbálkozásban. Amiben viszont a fantáziátlanságot látom, az a Valley Of Shadows. A szoprán énekesnő mintha csak azért volna benne, hogy rálicitáljon Turillira. Pedig nem kell. Ez a lemez annyira eltalálta a régi hangulatot - amitől Turilli egyre távolabbra kerül -, hogy nincs szükség arra, hogy megmutassák, az opera metalban is tudnak olyanok lenni, mint régi cimborájuk. Ebben a dalban is van egy nagyon jó Lione-téma, meg egy kis trollhörgés is, mint a 'Dragonflame'-ben, szerintem az operaénekesnővel csak elcseszték az egészet. A Shining Star az előzetes kislemez "slágere", egy igazi Lione-ballada, nem egy ária jellegű dal, mint a Lamento Eroico, sokkal inkább egy szépen felépített karácsonyi hangulatú dal ez. Lehet, hogy decemberre tervezték a megjelenést? (Mindenesetre a Shining Start december 16-án tette ki az AFM a YouTube-ra.)

A Rage Of Darkness a 'Legendary Tales' időkre emlékeztető egyszerűbb dallamot kapott, ami alatt persze megy a kétlábdob ezerrel. Amit érdemes kiemelni benne, hogy a gitárszóló felvezetéseként a basszus és a szólógitár felváltva nyomja ugyanazt a virgát, tiszta Mr. Big! Lehet, hogy ez az Olivér fiú családi kapcsolatai révén jutott be a zenekarba, de Alessandro Sala, az új basszeros igazán jó cserének tűnik. A tempó megvolt az előző Realms Of Lightban is (a dallam már kevésbé), és megint bejött a szoprán, amitől görcsöt kapok. Nem lehetne már hanyagolni a Lucaizmust? Viszont a sok gitárszóló után üdítő végre Staropolit is hallani főszerepben.

A lemez végét jelzi, hogy itt érkezik egy 10 perc fölötti epikus tétel, a The Kiss Of Life. Bár az előző albumnak ezek szerint nem volt vége, hiszen nem volt rajta hasonló. Ilyet utoljára a 'Legendary Tales'-en tettek, ahol „csak” nyolcperces volt a címadó epika, itt viszont több mint a duplája. Kicsit hosszú a felvezetés, és túl filmzenei aláfestés jellege van, mint a 2010-es EP-nek. A furulya adja a Gyűrűk Ura hangulatot az elején, a skótdudától meg olyan Nightwish színezetet kap a végén a visszatérő téma, de a kettő között van egy nagyon jó, a régi Rhapsodytól megszokott komplex alkotás. Az operaénekesnő megint feltűnik, de ezúttal nem rossz. A Lionéval előadott lírai duettje kicsit Freddie Mercury és Montserrat Caballe közös produkciójára, a Barcelonára emlékeztet.

Nincs tematika, nincs egy átfogó mese, sem egy kerettörténet, ami összetartaná az anyagot, mint Turilli idejében, valahogy mégis sokkal jobban összeáll egésszé, mint a Rhapsody Of Fire korszak bármelyik lemeze. Le a kalappal Staropoliék előtt, hogy így összekapták magukat!

Pontszám: 9