2015 legjobb heavy/power metal albumai
írta Hard Rock Magazin | 2016.01.09.
2015-ös lemezmustránkat a heavy és power metal termés átválogatásával folytatjuk, amiben ugyan nem találtunk rothadt darabokat, viszont kissé éretleneket annál inkább. A sebtében összekapott albumok bizony mindig tartogatnak olyan momentumokat, melyekről süt, hogy kisebb kapkodás/nyomás hatására lettek olyanok, amilyenek, de persze azért akadnak olyan bandák is, akik remekül el tudják fedni a hibákat, mondjuk jól megírt dallamokkal.
Vegyük például a Helloweent! Nem volt kérdés, hogy ’My God-Given Right’ című lemezükkel felkerülnek-e a listára, pedig Weikathék voltak már sokkal furfangosabbak is. Mégis elkápráztatják a nagyérdeműt minden alkalommal, pedig csak magukat adják. Ugyanez mondható el a Stratovariusról is – új albumuk szintén nem világmegváltó, azonban amikor rápillantottunk a kollégákkal egymás értékelőlapjaira, kiderült, hogy alamuszi módon szinte mindegyikre felkúszott az ’Eternal’. Tehát akkor ezek szerint a korosabb metalarcok értenek a legjobban ahhoz, hogyan kell rövid idő alatt jó lemezt gyártani? Nyilván nem csak ők, de biztos, hogy mellettük szól az egyik legnagyobb dolog, mégpedig a többéves, vagy évtizedes rutin. Egyszerűen tudják, mitől döglik a légy, tisztában vannak saját képességeikkel, védjegyeikkel, meg persze ott van mögöttük egy masszív rajongóbázis, mely akkor is lelkesedik a lemezért, ha semmi forradalmi nem történik azon. Nyilván nem árt ragadós, sodró lendületű számokat írni, meg ugye a tehetség sem utolsó szempont; persze aki már évtizedek óta benne van a szakmában, annál ez a kérdés nem merül fel, a férgese az évek alatt már úgyis kihullott.
Nem újított a Saxon, mégis bitang erősek, és ugye tudjuk, hogy Udo sem egy hatalmas feltaláló, ennek ellenére a ’Decadent’ simán dobogós, letaszítva onnan Luca Turilli új, filmzene ihletésű metaloperáját. Pedig ha valaki, ő mert változtatni, és rengeteg új, friss elemet tett a zenéjébe... de talán túl sokat is. Ez valahol ízlés dolga, mindenesetre nekünk nagyon tetszett, szóval természetesen az olasz gitárhős is képviselteti magát. Ha már gitárhősök: az egyik legtermékenyebb bárdista manapság az északi Magnus Karlsson, aki remek énekesekkel karöltve elkészítette a ’Free Fall’ folytatását, de ott volt a második Kiske & Somerville-lemez megszületésénél is, ami őrületesen dallamosra sikeredett. Nem csoda, hogy mindkettő listás helyezéssel büszkélkedik. Utóbbi anyagra egész sokat kellett várni, de ebből is látszik, hogy a türelem és a megfontoltság meghozza a gyümölcsét.
A 'rock' listára visszautalva: voltak nagy visszatérők a heavy és a power metal színtéren is, mindennek tetejébe ezek a bandák kérdés nélkül beverekedték magukat a legjobbak közé. Az Armored Saint, a brazil Angra, és végre a W.A.S.P. is megmutatta magát; Blackie-ék azonban csak a kötelezőt hozták, ami némi üröm az örömben. A Kamelot szintén kisebb csalódást okozott, sajnos Youngbloodék egy fél lemezzel jöttek ki, a ’Haven’ második része értetlenségbe és unalomba fullad, de tehetségüket bizonyítja, hogy alkotásuk így is bekerült a legjobbak közé. Ugyanígy járt Holopainen mester formációja, az immáron Floor Jansennel megerősített Nightwish, de hiába az új énekesnő, sajnos nem elég meggyőző a mindenféle újítást nélkülöző ’Endless Forms Most Beautiful’, így méltatlanul, a lista utolsó fertályán zártak. És hogy hazánkat se feledjük, mindenképpen meg kell említeni Nagyfi Laciékat, akik súlyos hallgatnivalóval mutatták meg, hogy bőven megállják helyüket, még az óriás nemzetközi zenegépezetek között is.
És hogy miért épp Bruce Dickinson van a borítóképen? A válasz egyszerű: természetesen a legnagyobb várakozás az Iron Maiden albumát előzte meg, amihez sajnos Bruce betegsége volt a felvezető. De ez végül meg sem zavarta a csapatot, és egy igazi monstrumot, egy kétlemezes szörnyet alkottak ’The Book Of Souls’ néven. Ebből értelemszerűen rögtön adódna, hogy el is vitték az első díjat, ám csalódást kell okoznunk a Maiden-fanoknak. Ugyanis ami a stábból mindenkit lenyűgözött, az az ex-Sonata Arctica gitáros, Jani Liimatainen új dobása, a Cain’s Offering második lemeze. Egy kissé módosult felállással készítették el a ’Stomrcrow’-t, azonban lehántották magukról a korábbi negédes héjat, és maradt a színtiszta power/speed metal, ami a stílus hőskorából, a 2000-es évek elejéből táplálkozik. Azonban nem csak a nosztalgikus érzésekre alapoztak a finnek, ugyanis rengeteg innovatív pillanatot is tartalmaz a korong, így nem meglepő, hogy az összesítés végén Janiék elsőnek futottak be.
Végezetül – hogy harag ne legyen – álljon itt egy rövid lista azokról a lemezekről, melyek csak egy nüánsznyival maradtak ki a bűvös 15-ös körből: Serious Black: ’As Daylight Breaks’, Powerwolf: ’Blessed and Possessed’, Battle Beast: ’Unholy Savior’, Darkology: ’Fated To Burn', Impellitteri: ’Venom’. (TAZ)
W.A.S.P.: Golgotha
Blackie egy imádnivaló rohadt dög. Öt évig váratott minket, hogy újból egy klisékkel teli albumot szabadítson ránk. Na de milyen klisékkel? A W.A.S.P.-nak ahogy mindig, úgy az új lemezen is a kiélezett hangulat, a remek énekteljesítmény, és az emblematikus dallamok jelentették a legnagyobb erősségét. Persze ezúttal sem maradunk pikantériák nélkül: még a nagy pálfordulás tudatában sem mindennapi a címadó dal Jézushoz intézett konfesszióit Blackie szájából hallgatni. (Csemény)
Kamelot: Haven
Nagyobb döccenő nélkül élte túl a zenekar korunk egyik karizmatikus énekesének elvesztését, de Tommy Karevik személyében szerencsére egy remek torkot találtak maguknak. Azonban picit olyan érzésem van, hogy az első közösen elkészített lemezre nagyon rágyúrtak (pont a váltás miatt), most viszont nem sikerült elérni azt a színvonalat. Persze vannak jó (Veil Of Elysium, Liar Liar) és szép számok (Here’s to the Fall) a lemezen, de nincs olyan 10 pontos húzónóta, mint mondjuk a Sacrimony. Ettől függetlenül a nemzetközi ötösfogat picit gyengébb produktuma is köröket ver a nagy átlagra. A hangszeres szekció most is kiválóan muzsikál, nem is ebben van a hiba; inkább a nyersanyag volt az, ami hibádzott – hiszen Gordon Ramsay sem tud konzervből Michelin-csillagos kaját főzni. (savafan)
LEMEZKRITIKA • TELJES LEMEZ • INTERJÚ
Omen: Huszonöt év
Nagyfi Laciék rendesen odapörköltek ezzel a lemezzel! Már a felvezető videókban hallott nyers, súlyos és mellbevágó riffek hallatán is alig kaptam levegőt. De még így sem gondoltam volna, hogy a ’Nomen Est Omen’ után egy még magasabb kategóriás lemezt képesek összekalapálni a műhelyükben. De sikerült, Koroknai Árpi és Nagy Máté érkezése sosem látott magasságokba emelte a zenekart (persze azt mindenki maga érzi, hogy számára melyik éra a csúcs), így nem volt kérdés, hogy helyet kap-e a listánkon a ’Huszonöt év’. És akkor még nem is említettem Horváth Attila jól kifundált, mesteri szövegeit. Így kell ünnepelni egy 25 éves jubileumot! (TAZ)
Nightwish: Endless Forms Most Beautiful
Tuomas Holopainen olyannyira beleásta magát a dawkinsi elméletbe, hogy írt belőle egy albumot. De olyannyira a kifejtendő gondolatokra, a hangulatra és a koncepcióra figyelt, hogy majdnem elfelejtette, hogy bevették a zenekarba a csodálatos hangi adottságokkal rendelkező Floor Jansent, aki így annyira nem is bontakozhatott ki az új dalokban (de legalább hörög a Yours is an Empty Hope-ban). Troy Donockley egy kimondottan szimpatikus figura, de hadd legyek őszinte: szerintem semmi szükség rá ebben a zenekarban. Ne vigyük el a Nightwisht a folk metal irányába, nagyon kérem! Persze már nem is azt az operás power metalt játsszák, mint az ’Oceanborn’ idején, az ’Imaginaerum’ óta már mindenkinek el kellett fogadnia, hogy a Nightwish egyre inkább a filmzenés stílus felé halad. Most még hatványozottabban igaz ez, sokkal inkább a hangulatábrázolásra és a témák kibontására fókuszáltak, és az egész egy nagyon érdekes, már-már meghökkentőnek nevezhető zenei egyveleget teremtett (gondolok itt például a The Eyes of Sharbat Gulára). Az evolúció, és az emberi faj múló élete és rövid szerepe az evolúcióban mint főgondolat többször megjelenik az albumon, a The Greatest Show on Earth pedig a Nightwish valaha írt legjobb 5 dala közé sorolható. (Vica)
Armored Saint: Win Hands Down
Akárki akármit mond, szerintem ez volt a legenergikusabb metallemez 2015-ben. Csupa erő, csupa lendület, és milyen okos hangszeres játék! Mindezt harminc évvel a nagy lemezeik után. Ravasz brigád ez: jól elaltattak a ’La Raza’-val, hogy a ’Win Hands Down’-nal csináljanak egy tökéletes metalbumot. Simán klasszikus lesz, ha egyszer lesznek klasszikusaink a 2010-es évekből. Ja, és John Bush for President! (Tomka)
Kiske & Somerville: City Of Heroes
Kellemes lemez, két kiváló énekes főszereplésével. Számomra ilyen egy tökéletes duett-album; ahol nincs szétosztva a feladat a két előadóra. Simán egybefolynak a dallamok, nincs éles határ a két énekes között. Kiske a lágyabb, nem pedig a sikítós, szirénázó, magas hangját hozza a lemezen, de neki ez is jól áll, mint szinte minden. Amanda pedig rengeteg lemezen emeli hangjával a nívót, nagyon megérdemelt egy ilyen albumot. Az első anyaguk sem volt rossz, de ezen sokkal erősebb számok vannak. Az olaszok nagyon tudják, kiket boronáljanak össze egy-két lemez erejéig, igaz a magot Tobi-féle Avantasiánál kell keresni, hiszen ott voltak hónapokig összezárva. Sok egymásra találást köszönhetünk annak a projektnek. Magnus Karlssont pedig klónozni kéne, ez nem vitás, szinte egymaga el tudná tartani az európai melodikus metal vonalat. Egy jobb világban ilyen dalok mennének a rádióban. (savafan)
Angra: Secret Garden
Ritkán szokott ilyen jól elsülni, ha egy több mint 20 éves zenekar újraértelmezi magát. Az Angrának ez sikerült. Igaz, hogy még a 2000-es években is készítettek remek lemezeket, de hát nem lehet örökké ugyanazt csinálni. A ’Secret Garden’ pedig egy minden ízében izgalmas, a zenekar munkásságában előremutató album lett. Progosabb, agyalósabb, több a szóló, kicsit lefojtottabb a hangulat, de az óriásrefrének és az Angra-jegyek a helyükön vannak. És hát valljuk be, új énekesüknek, Fabio Lionének sokkal jobban áll ez a világ, mint mondjuk a ’Holy Land’-é. Nálam könnyedén bekerült a három kedvenc Angra-lemez közé. (Tomka)
Helloween: My God-Given Right
A tökfejeknek istenadta joguk, hogy ilyen lemezeket csináljanak. És megvan hozzá az istenadta tehetségük is. Nagyon kevés példa van arra, hogy egy zenekar két meghatározó egyéniségének, az énekesnek és a gitárosnak a kiválását túlélje. Michael Kiske és Kai Hansen távozásába papíron bele kellett volna bukniuk, de Andi Deris és Roland Grapow csatasorba állításával kihoztak egy olyan lemezt, mint a 'Master of the Rings', ami szerintem a mai napig az új felállás legjobbja. Azóta Grapowot Sascha Gerstner váltotta fel, de számomra mindig a cigivel a szájában unottan gitározgató Michael Weikath szerzeményei hozták az igazi Helloween-hangulatot. Így az új lemezen is a Battle's Won, a Creatures in Heaven, vagy a Claws a legüdébb színfolt, de a többiek is hozzák a formájukat. Könnyű úgy egy 70 perces lemezt összerakni, ha 4 szerző is van a csapatban. (CsiGabiGa)
LEMEZKRITIKA ELSŐ RÉSZ • MÁSODIK RÉSZ • TELJES LEMEZ
Saxon: Battering Ram
Végre egy album, ami a hőskort idézi! A ’Battering Ram’ valahogy a ’80-as évek metalszínterét élesztette újjá; azt a füstös, karcos, sötét, misztikus angol heavy metalt. Hihetetlenül hangzik, de az új dalok még a ’Sacrifice’-hoz képest is vadabbak, energikusabbak és pusztítóbbak, ráadásul Biffet sem mostanában hallottuk ilyen magasságokban rikácsolni. A Saxon olyan kiválóan összerakott és hibátlanul megszólaló lemezt tett le az asztalra, amibe nem lehet belekötni, még a nagyon minimálba összerakott mesélős balladába sem. (Csemény)
Magnus Karlsson's Free Fall: Kingdom Of Rock
A Frontiers kiadó egyik legnagyobb megadallam-gyárosának második szólólemeze igazi kincs a power metal rajongóknak. Elsőrangú énekesek szerepelnek az albumon, akiknek úgy tudott számokat írni, hogy a dalok nagy része jobb, mint az énekesek szólóanyagai vagy anyabandáiké. Ráadásul egyik dalnoknak sem kellett kilépnie a megszokott komfortzónájából, hiszen azt éneklik, amiben a legjobbak. Ízes szólók, kellemes szintiszőnyeg, és bitang erős dallamok jellemzik a lemezt. Szívem szerint egy kabrióban bömböltetném a zenét az autópályán száguldozva, nem létező hajam pedig a menetszélben lobogna, miközben tövig nyomnám a gázpedált! Gyorshajtáshoz szponzorokat keresek! (savafan)
Stratovarius: Eternal
A Stratovarius a ’Nemesis’ lemezzel talált rá a helyes ösvényre, egyúttal hál’ istennek sikerült felocsúdniuk a kiégésből és Tolkki távozásából. Bár úgy tűnt, hogy a banda gerince a Cain’s Offeringben kiélte magát, ez nem ment az új lemez rovására. Akárcsak a ’Nemesis’, az ’Eternal’ is pazarul sikeredett. A szintetizátor hangszínétől a falra mászik olykor az ember, de ha Kupiainen odacsap a húrok közé, és Johansson is a dallamokkal van elfoglalva, akkor a Strato sikeralbumaihoz felérő dalokat hallunk (persze valamivel progosabb beütésben). De Kotipelto is bizonyította, hogy nem szarral dobálóztak, amikor azt nyilatkozták, hogy mennyit dolgoztak az 'Eternal'-on. Ha pedig az új album címében már örök, kívánjuk, hogy a Stratovarius lendülete is legyen az! (Csemény)
Luca Turilli's Rhapsody: Prometheus, Symphonia Ignus Divinus
A Dreamquestből átvett elektromos hangzás az intróban (mely szerencsére később csak ritkán és nem tolakodóan kerül elő) és a női szoprán énekhang beépítése a férfi énekes mellé nekem azt sugallja, hogy Turilli és Staropoli szakításához ennek a Dreamquest- vonalnak az erőltetése vezethetett. Mindenesetre úgy hiszem, Turilli megtalálta az egyensúlyt, és a Rhapsody által "kitalált" filmzene-metal stílust továbbfejlesztette opera metállá. Nagyon nagy húzás volt viszont, hogy az első lemez 16 perces eposzának, a Michaelnek megcsinálták a 18 perces második tételét, a Codex Nemesist, és ebben végre visszatér a filmzene-jelleg is. Sajnos Christopher Lee fantasztikus orgánumát nem pótolhatja a helyébe lépő Jasen Anthony, de a zene mindenért kárpótol. Csak tudnának leszokni a lemez végére berakott feldolgozásokról! Az valahogy agyonvágja az illúziót. (CsiGabiGa)
U.D.O.: Decadent
Érdekes, hogy pont Stefan Kaufmann távozásával együtt tűnt el a görcsösség az U.D.O. zenéjéből, hisz a 2013-as 'Steelhammer' egyenesen a zenekar újjászületését jelentette, ami nem csak abban nyilvánult meg, hogy Udo két fiatal tehetséges gitárossal egészítette ki zenekarát, hanem az igazán bivalyerős dalokban is. A két új bárdista, Andrey Smirnov és Kasperi Heikkinen most már társszerzőként is segítette Udót és basszusgitárosát, Fitty-t, ami meg is hallatszik a dalokon. Hiszen amellett, hogy hamisítatlan régi vágású, minden igényt kielégítő germán heavy metal dalcsokrot kalapáltak össze, még fület gyönyörködtető gitárszólókkal is telepakolták a ’Decadent’-et. Ilyen az, amikor a fiatalos lendület és a rutin tökéletes harmóniát alkot. (Pálinkás András)
Iron Maiden: The Book Of Souls
Megdöbbentő és egyszerre csodálatos, hogy 2015-ben, 40 évvel a megalakulása után is egy Iron Maiden-album tud a dobogóra kerülni egy ilyen év végi listán. Fergeteges dupla lemezzel rukkoltak elő a szigetországbeli veteránok, amely minden percében ízig-vérig friss és izgalmas, úgy, hogy közben semmi sem veszett el a megszokott maidenes atmoszférából és minőségből. Steve Harris csapata maximálisan kihasználta a játékidőt, és egy percig sem hagyta lankadni a figyelmet, mert széles skálát mutat be akkor is, amikor fogós dallamokat szolgáltat az If Eternety Should Failtől a Death or Gloryig; amikor az epikus szerzemények világába csalogat a The Great Unknowntól a címadó dalig, de még egy olyan ballada is belefért, mint a Tears of the Clown. Külön bekezdést érdemelne a Bruce Dickinson által szerzett Empire of the Clouds, amely a monumentális dallamorgiák új standardjét állította föl. A Maiden továbbra sem tud hibázni, és időről időre olyan anyaggal lep meg minket, amely tovább öregbíti az együttes amúgy is patináns hírnevét. Az igazi legendák már csak ilyenek. (Adamwarlock)
Cain's Offering: Stromcrow
Amikor 2009-ben debütált a Cain’s Offering a ’Gather The Faithful’-lal, nagy volt ám a várakozás, hiszen az akkori bandát nem kis nevek alkották; mindahányan komoly elismeréssel bíró hordákból jöttek át egy cseppet „metal-bazseválni”. Ennek ellenére nemhogy nem hagytak mély nyomot a power heavy metal térképén, de egy igencsak szürkécske, semmitmondó anyaggal leptek meg mindenkit. Ám az is meglepetésként érte a rajongótábort (engem legalábbis biztosan), hogy egyáltalán hat évvel később megszületett a folytatás ’Stormcrow’ címmel, az pedig pláne, hogy simán köröket vert elődjére. Pedig a recept ugyanaz, mégis markáns a difi: kezdjük azzal, hogy noha a stílus nem változott, valahogy ezúttal minden klappol, kezdve az azonnal rögzülő megoldásoktól a régi szép időket idéző speed metalos agárversenyeken át a már-már giccsbe hajló, ámde roppant hatásos refrénkórusokig bezárólag. És még a jó öreg Kotipelto mester is szélnek eresztette a nyálas cukormázasan modoros énektémáit… Noha nem a ’Stormcrow’ fogja forradalmasítani a jelenlegi európai heavy/speed metal kissé bepunnyadt világát, egynémely elit-alakulat azonban pironkodhat rendesen a remek dalcsokor hallatán. Neveket direkt nem mondok, ne legyen belőle durci… (Mike)
Legutóbbi hozzászólások