2015 legjobb rock albumai
írta Hard Rock Magazin | 2016.01.08.
Ismét eltelt egy esztendő, és a tavalyi évhez hasonlóan ezúttal is összeboronáltuk tematikus listákba az általunk legjobbnak tartott lemezeket. Egy-egy fronton igazán erős volt a mezőny, így nem csoda, hogy beletelt egy kis időbe, míg lebokszoltuk a végeredményt, de végül megszületett: jöjjenek 2015 legjobb 'rock' lemezei!
Bár arról megoszlanak a vélemények, hogy milyen időket él manapság a rock és a metal, abban viszont szerintem mindenki egyetért, hogy azért ma is születnek remek albumok, melyeket érdemes újból és újból elővenni. Bizony a rock különböző válfajaiban – legyen szó hard rock, AOR, blues rock, glam, vagy akár sleaze zenékről – is születtek ilyen alkotások tavaly.
2015 a nagy visszatérők éve volt. Rögtön itt van például a Def Leppard, akik 7 év után jelentkeztek új anyaggal, azonban a várt nagy robbanás elmaradt. De így is felfért a listára, hiszen a magas elvárások ellenére sem nevezhető fércmunkának. Szintén hosszú éveket, egészen pontosan 10 esztendőt kellett várni a Pandora’s Box új korongjára is, ami egyfelől tisztelgés Cserháti Pityi emléke előtt, másrészt pedig az utóbbi évek egyik legjobb magyar hard rock lemeze, mely így méltóképpen képviseli listánkon hazánk fémzenéjét. Ha már a hosszú hallgatás szempontjából kezdtük vizsgálni az idei termést, akkor ne feledkezzünk meg a Scorpionsról sem, akik nem bírják letenni a lantot, 5 év után kiadott új lemezük remekül fokozza a hangulatot jubileumi turnéjukra, mely hamarosan minket is elér. Na és a Toto, a zseniális Toto! Félreértés ne essék, nem vagyok elfogult velük kapcsolatban, azonban tavalyi alkotásuk a stíluson belül mindenképpen kiemelkedő. Ezen a lemezen van minden a hard rocktól kezdve a progon át a jazzig, és visszautalva a korábbi gondolatmenetre: erre is rendkívül sokat, közel 9 évet kellett várni! Persze nem is kell mondanom, hogy a ’XIV’ toronymagasan verte a teljes mezőnyt listánkon.
Volt ám Europe-lemez is a ’15-ös évben, és még milyen jó! Ugyan Joey Tempest csapata már jó ideje nem a The Final Countdown-szerű slágerek vonalán halad tovább, mégis sikeresek, hiszen bluesos hard rockjuk nagyon ízes és profi, nem csoda, hogy az élmezőnyben végeztek. Csakúgy, mint az idén 25 éves Clutch, akik friss albuma tele van energiával, a Europe-hoz hasonlóan pedig ők is kacérkodtak – nem is kicsit – a blues világával.
Sokaknak meglepő lehet a Ghost feltűnése listánkon, ám aki hallotta a ’Meliora’ című anyagukat, az tudja, hogy nem véletlenül örvendenek egyre nagyobb népszerűségnek világszerte. Talán eddigi legjobb albumukat tették le az asztalra, amit természetesen átsző az olykor furcsa, groteszk és okkult hangulat. A fiatalok közül azonban nemcsak ők, hanem a szintén svéd Eclipse is nagyot alakított, friss lemezük végül a középmezőnybe csúszott le a bőséges termés miatt, a daliás legényekhez sorolandó örökifjú Michael Sweet pedig nem kisebb bravúrt vitt véghez, mint hogy mindkét albumával befurakodott a listára. A Stryper-lemez, valamint a George Lynchcsel összerakott ’Only To Rise’ is nívós lett, nem csoda, hogy nem maradhatott ki a legjobb 15-ből.
És hogy a jó öreg Michael Schenkert se felejtsük ki: hihetetlen formában penget – pedig már 60 év és jó pár lemez van a háta mögött –, így a legutóbbi ’Spirit On a Mission’ méltóképpen került az élmezőnybe, mondjuk a The Winery Dogs helyett. Portnoyék talán a kelleténél kicsit többet vettek vissza a rockos témákból, és bátrabban merítettek – Richie Kotzen révén – a soul és a funky világából. Ami egyáltalán nem baj, viszont érzésünk szerint első lemezük nagyobbat ütött, ezért nem tudtak ezúttal feljebb kúszni a ranglétrán.
A végére hagytam az év legszomorúbb hírét, méghozzá az utolsó igazi rocksztár, Lemmy halálát. A Motörhead ’Bad Magic’-je kapcsán hozom fel a nemrég bekövetkezett tragédiát, hiszen a nyár végén megjelent albumon nyoma sem volt semmiféle problémának, pedig év közben nem egyszer cikkeztek róla mindenféle sajtóorgánumok a lemondott bulik miatt. Aztán váratlanul és rossz időzítéssel egyszer csak itt hagyott minket, viszont az ’Ace Of Spades’ mellett a végszó, a ’Bad Magic’, és persze a teljes Motörhead-életmű megy a rock történelemkönyvének első fejezetébe.
Persze felmerülhet a kérdés a kedves olvasóban, hogy miért az alább látható lemezek kerültek be a bűvös körbe: mint általában minden hasonló gyűjtemény, ez is szubjektív, a mi ízlésünket tükrözi. Szó sincs arról, hogy ne lettek volna még jó albumok a színtéren, vagy hogy csak és kizárólag ezeket szeretjük. Sajnos mindenkit nem lehet feltenni egy 15-ös listára. Pedig Coverdale is próbálta magát befúrni, ám Purple feldolgozáslemeze hasonlóan megosztó lett, mint az egykori gitáros és szerzőtárs, Doug Aldrich próbálkozása Jack Blades és a balhés Deen Castronovo oldalán a Revolution Saintsben. Gus G és a Ten gitárosai mintha tavaly jobban tekertek volna a győzelemért, és még a Santa Cruz fiataljai is határozottabbak voltak első lemezükön. A sort hosszasan folytathatnám, ez is bizonyítja, hogy voltak itt ám komoly produkciók, de most már tényleg jöjjön a legjobb 15, ahogy azt pár hasábbal korábban ígértem! (TAZ)
Def Leppard: Def Leppard
Még mindig nem tudok felocsúdni abból az átverésből, amit a veterán brit csapat vitt véghez az elmúlt hónapokban. Két kiváló dallal lógatták be a mézesmadzagot a rajongóknak, amikor pedig megjelent a teljes lemez, kis túlzással mindenki fejvesztve menekült, mert kiderült, hogy méz helyett bizony kesernyés sziruppal kenték be a zsineg végét. Ennek ellenére azért felfért a listára a korong, hiszen Joe Elliotték rutinból is összehoznak egy olyan albumot, amire az egész világ felkapja a fejét, főleg 7 év után. Remek hangzás, jellegzetes dallamok, egy-két sláger, viszont egymástól különböző jellegű és sablonos dalok – ezt kapjuk a lemeztől, valamint az összetéveszthetetlen Def Leppard-érzést. Egy valamit viszont megtanultam: most utoljára dőltem be annak a dumának, hogy „Ez lett a legjobb albumunk.” (TAZ)
Ghost: Meliora
A svéd csapat albumról albumra egyre magasabb színvonalat produkál. Harmadik nagylemezük, a ’Meliora’ elérte azt a szintet, hogy már a megjelenése napján klasszikussá vált. Keményebb, gonoszabb, sötétebb, de mégis dallamosabb és fülbemászóbb, mint az elődei. 2015-ben a Ghost bemutatta, hogy végleg beérett, és méltón avanzsált a jövő egyik legnagyobb kasszasikerévé. (Adamwarlock)
Scorpions: Return To Forever
5 év várakozás után jelent meg az új stúdióalbum, mely részint felhasználatlan demókat, részint az új producer-duó által írt számokat tartalmaz. Szerencsére ezek jobban sikerültek, a fiatal svédek jobban tudják, mi kell a rajongóknak, mint maga a csapat. Így végül ezek a dalok vitték el a hátukon a lemezt. Mindössze az a bajom velük, hogy azt az elemi erejű ritmusszekciót, ami ott rejlik a Kottak-Maciwoda párosban, nem tudják kihasználni úgy, ahogy az 'Unbreakable' és a 'Humanity – Hour I' albumok. Az ígéretekkel ellentétben a 'Sting In The Tail' jobban hasonlít a 'Love At First Sting'-re, mint a jelenlegi anyag, hiába vették elő a régi demókat, nem tudták megismételni a csodát. Így most a régi albumok demókkal felturbózott újrakiadásával igyekeznek felfokozni az érdeklődést közelgő koncertjükre. Az enyémet sikerült. (CsiGabiGa)
Danko Jones: Fire Music
A ’Rock and Roll is Black and Blue’ elég felemás fogadtatása és kísérletezése után a kanadai rocktrió visszatért a gyökerekhez. Ennyi pedig elég is volt a sikerhez, hiszen úgy néz ki, hogy tőlük a tökönrúgós rock ’n rollt várja a nép, de persze a punk attitűd és a metalos sodrás sem árt. A ’Fire Music’ fülbemászó dallamaira bármilyen közönség táncra és pogóra perdül. Danko zenéje egyszerűségében nagyszerű, és reméljük, hogy a jövőben felhagy a kísérletezgetéssel, és mint jó cipész, marad a kaptafájánál. Azaz lezúzza az arcunkat. (Adamwarlock)
Pandora's Box: Mindenekfelett!
A Pandora's Box újkori reinkarnációjának csúcsteljesítménye – egyben Cserháti Pityi hattyúdala – a 'Pangea'. A billentyűvarázsló halála után önmagában a folytatás sem volt könnyű, de új anyagot kiadni még nehezebb volt. Nem véletlenül kellett 10 évet várni rá. Koriék becsületére legyen mondva, hogy nem kapkodták el, nem jöttek ki félig kész anyaggal, mint a Queensryche a szakítás után. Az új lemez viszont minden tekintetben odatehető a többi mellé. Nagyon jó dalok, remekül kidolgozott szólók, odafigyeltek a billentyűs hangszerelésre is. Na és a „kötelező" újragondolás: az első két lemezről már volt egy-egy dal a korábbi két anyagon, így most az 'Omen' került sorra. A Bukott angyalnál jobbat is választhattak volna, mondjuk Pityi emlékére egy olyan dalt, amit ő szerzett (Szűz a máglyán), de ettől eltekintve csak egy dologba lehet belekötni: nagyon rövid lemez lett. (CsiGabiGa)
LEMEZKRITIKA • TELJES LEMEZ • INTERJÚ
The Winery Dogs: Hot Streak
A 2013-ban bemutatkozott powertrió második albuma nehezebben befogadható, mint az első album. A direktebb, rockos, karcos megszólalás helyett ezúttal az agyalós, elszállós témák dominálnak, de a sok hallgatás után beérő anyag minden esetben jó választás, ha az ember jó zenére vágyik. A sokat reklámozott Oblivion mellett a Captain Love, a Hot Streak, a Fire, és a The Lamb lettek azok a dalok, amiket a Kotzen-Sheehan-Portnoy hármastól bármikor elő lehet venni. Visszaszámlálás indul: már csak 1,5 hónap a budapesti koncertig! (karpatisz)
Eclipse: Armageddonize
Az Eclipse az a zenekar, ami lemezről lemezre jobbat tud nyújtani. A debütáló albumukból nem sok maradt meg nekem, a 'Second To None'-t 990-ért szórták ki az áruházak, az 'Are You Ready To Rock'-ot viszont már az egyébként sokkal súlyosabb zenék iránt érdeklődő Dzsó barátom tolta elém, hogy „Ezt hallgasd meg!". Ezek után a 'Bleed And Scream'-et már nagyon vártam, és nem csalódtam benne. Az új anyag pedig – ha lehet – még annál is jobb. A nyitó I Don't Wanna Say I'm Sorry / Stand On Your Feet duó a Gotthard 'Lipservice’ kezdésére emlékeztet, annyi lendület és ötlet van benne, amivel akár egy koncertet is be lehet indítani. (Meg is tették, ahogy a Gotthard is annak idején.) Az egészet ugyanaz a svédes dallamvilág járja át, ami az Abbára, a Roxette-re, vagy Malmsteenre is jellemző, plusz egy dögös, húzós hangzás, amit a The Poodles első lemezén hallhattunk. Akik ugyebár szintén svédek. (CsiGabiGa)
Sweet & Lynch: Only To Rise
2015 is Michael Sweet éve volt, hiszen a Stryper mellett George Lynch segítségével – valamint olyan nem éppen kutyaütőkkel, mint Brian Tichy és James LoMenzo – egy remek hard rock anyagot hozott össze, elsősorban a Dokken, a Lynch Mob és a Stryper szellemiségében, melyek mellett még a hőskor, a nyolcvanas évek összetéveszthetetlen hangulata tükröződik le a korongról. Aki jóban van ezzel az időszakkal, remekül szórakozik majd a Frontiers egyik legjobban sikerült 2015-ös anyagán, mely a maga stílusán belül végül nem lett a legjobb lemez, azonban csont nélkül kivívta helyét a legjobb 15-ös listánkon. Ja, és természetesen várjuk a folytatást, ami már alakul is a háttérben! (TAZ)
Motörhead: Bad Magic
Nehéz úgy írni erről az albumról, hogy a főszereplő már nincs ezen a világon. Pedig erőtől duzzad a lemez, nagyon odavágtak utoljára, egyáltalán nem úgy hangzik, mint egy hattyúdal. Lemmy mindjárt az elején megadja az alaphangulatot, amikor a képünkbe üvölti: Victory Or Die!!! A ’The Wörld Is Yours’ és az ’Aftershock’ kicsit visszafogottabb – persze csak a Motörhead mércéjével –, bluesosabb hangulata után ezúttal elemi erővel tör ránk a zene. Egy picit az ’Ace Of Spades' világa köszön vissza: jó sok gyors nóta, az elevenünkbe metsző hangzás. De több már sajnos nem lesz. Ez a lemez egy szép befejezése a karriernek, de épp olyan, mint a többi album, vagy mint a zenekar – elszállt – lelke. Megalkuvást nem ismerő, féktelen rock and roll. (Bigfoot)
LEMEZKRITIKA • TELJES LEMEZ • LEMMY KILMISTER ✝
Michael Schenker's Temple Of Rock: Spirit On a Mission
Csúcs(on) az öreg, pedig már van pár album és zenekar a háta mögött! Michael Schenker úgy fest, nagyon elkapta a fonalat a Rock Templomában és egy még a ’Bridge The Gap’-nél is ütősebb új anyagot pakolt össze. A Live And Let Live bluesos nyitányától a lemezt záró Wicked groove dörgedelméig nem csak változatos és szerethető hard rock muzsikát hallhatunk, hanem markáns riffeket és szólókat, mégpedig a sűrűn kipengetett és tartalmas fajtából. (Csemény)
Stryper: Fallen
A Stryper lemezei egy ideje elmentek mellettem. Nem éreztem azt a tüzet, mint az elején. Csiholták, csiholták, de csak nem akart összejönni. Még az újjáalakulás utáni időből is a 'Live In Puerto Rico' az egyetlen, amit többször meghallgattam. Na persze, az is a régi dalokról szól. Hosszú idő óta a 'Fallen' az első olyan, amit volt kedvem – régi magnós kifejezéssel – visszatekerni az elejére. A 'Soldiers Under Command' után 30 évvel végre újra visszatért a tűz a Stryper zenéjébe. És még a Sweet & Lynch produkcióba is maradt belőle, bár azért már csak mérsékeltebben tudok lelkesedni. (CsiGabiGa)
Europe: War Of Kings
A fülbemászó glam/arénarock-slágerek őrültjeként titkon mindig azt várom a Europe-tól, hogy megírják az új Final Countdownjukat, de ha reálisan nézem a dolgot, akkor mindig rájövök, hogy erre vajmi kevés az esély. Persze szomorkodásra nincs ok, ugyanis ez a blues-zal átitatott, Hammond-vezérelt, veretes hard rock nagyon jól áll Tempestéknek, ráadásul a ’War of Kings’-szel még magasabbra rakták a lécet. Az pedig egyenesen dicsérendő, hogy nem a múltjukból élnek, mint néhány jelenleg is futó hőskori banda, hanem mertek váltani és kísérletezni. És ha már szóba került a kísérletezés: a friss hírek szerint a következő lemezen még a soul világába is belekóstolnak... (TAZ)
LEMEZKRITIKA • TELJES LEMEZ • INTERJÚ
Clutch: Psychic Warfare
Dinamikusan indul, megfontoltan végződik. A ’Psychic Warfare’ nagyon különleges helyet foglal el a Clutch életművében. Kifejezetten erőteljes alkotás, amelynek minden percéből árad a monumentális magasztosság. A nyitó tételek romboló lendülete után átalakul a lemez egy vérbeli nyers blues remekművé, amit megspékelnek balladisztikus és rockos tételekkel. A hangzás lehengerlő, a szövegvilág elgondolkodtató, Neil Fallon pedig tökéletes, mint mindig. (Adamwarlock)
Voodoo Circle: Whisky Fingers
Nem akarok vészmadár lenni, de Ralf Scheepers kezdhet aggódni... A Primal Fearnek ugyanis két gitárosa is olyan bombasztikus minőségű lemezzel rukkolt elő, amilyen nem születik félévente egy zenész életművében. De remélhetőleg marad még ihlet az új lemezre Magnus Karlssonban és Alex Beyrodtban is (Mat Sinnerről és Francesco Jovinóról sem megfeledkezve). Ami pedig a Voodoo Circle-t illeti, egy töretlenül felfelé ívelő pályát figyelhetünk, még úgy is, hogy Beyrodték a ’More Than One Way Home’-ot is beleértve már másodszor húzzák le a bőrt a fehér kígyóról. Ami természetesen meg van bocsátva, mert ami jó, az jó. A 'Whisky Fingers' pedig nagyon jó. (Csemény)
Toto: XIV
Kisebb szenzáció, hogy új albummal jött ki a Toto 2015-ben, hiszen legutóbbi anyaguk 2006-ra datálódik, ráadásul 2008-ban fel is oszlott a csapat. Már a ’Falling In Between’ turnéján lehetett érezni, hogy nem működik olajozottan a gépezet (Lukatherék a PeCsában is jártak a lemezzel), így a lépés talán nem volt túlságosan meglepő. 2010-ben viszont új erőre kapott a csapat, és néhány nyári koncertkörút után azonnal ráfordultak egy új albumra, ami a ’XIV’ címet kapta. Már csak az is megemeli az ember pulzusszámát, ha ránéz a banda összeállítására, ugyanis az 1977-es kezdeti felállásból négyen is zenélnek az albumon, ráadásul az ismételt találkozás és a régi emlékek felelevenítése nem puszta nosztalgiába csapott át, hanem egy hihetetlen erejű frissességbe, ami maximálisan érződik a dalokban is. Egy igazán színes és dallamos, meg persze a zenekar stílusához híven progos és mindenes anyag a ’XIV’, mely kiemelt helyet foglal el a Toto életművében, és a rockalbumokat összegző listánkon is. (TAZ)
Legutóbbi hozzászólások