Egypercesek #12: Abigail Williams, Déluge, Jack, Leviathan, Regarde Les Hommes Tomber

Ahogy azt az előző alkalommal is előrevetítettük, ezúttal borongósabb vizekre evezünk az Egypercesek tizenkettedik fejezetében.

Egy "dark side-os" cikkben mi másé is lehetne a főszerep, mint a black metalé. Persze mindegyik társaság más felfogásban tapogatózott a sötétben, így Pálinkás András kollegánknak pikáns megoldásokat is felvonultató albumokat volt alkalma szakérteni. Némileg a kiskunhalasi Jack együttes lóg ki a sorból, akik révén egy tökös grindcore-lemez is nagyító alá kerül. De a nemzetközi kitekintés is tartogat izgalmas pillanatokat, hiszen az utóbbi években kimondottan termékeny francia underground szcénából kettő zenekar friss anyagáról is szó lesz, ahogy a tengerentúlról is érkezett két album. 

Az Abigail Williams névre keresztelt zenekar az amerikai black metal színtér rendíthetetlen harcosa kisebb megszakításokkal ugyan, de már több mint egy évtizede. A banda szimfonikus black metallal kezdte pályafutását, majd kacérkodtak a metalcore-ral is, de végül a skandináv hatásoknak adtak teret, így ma leginkább csak black metal formációként emlegeti őket a szaksajtó. Az igazi siker eddig elkerülte őket, ami talán betudható az állandó tagcserékből, többszöri feloszlásból, majd újjáalakulásból adódó folyamatos zenei útkeresésnek is, mindenesetre új művükben megvan az a potenciál, ami szükséges hozzá, hogy többek legyenek, mint a műfaj átlagos zenekara.

Az amerikai black metal zenekarok jó részére jellemző, hogy úgy merítenek a nordikus black metalból, hogy közben képesek azt egészen a saját képükre alakítani, vagyis az ősi gyűlölettel teli tűz ugyanaz, míg a zenei megvalósítás már nagyban különbözik attól, amit a szcéna keresztapjai a kilencvenes évek elején a megszilárdult északi fekete lávába véstek. Pont ez, a régi dogmák egyedi felfogása és prezentálása az, ami ennek a műnek esszenciáját is adja, hiszen hatásai ugyan evidensek, a végeredmény viszont újszerű és egyedi. A 'The Accuser' nem restell olyan műfajidegen megoldásokat felvonultatni az egyébként valóban nyers, durva black metal riffekre épülő muzsikájában, mint a fülbemászó gitárszólók, kellemes melódiák vagy a post-metalra jellemző pulzáló, örvénylő gitárharmóniák. És hogy az összkép még ennél is színesebb legyen, arról Ken Bergeron énekes/gitáros változatos agresszív vokalizálásával gondoskodik.

Az Abigail Williams megtalálta végre azt az utat, ami messzire viheti a zenekart, remélem lesz bennük elég erő és kitartás a folytatáshoz is, mert az a lemez bizony remekül sikerült.

A francia Déluge első nagylemezén egy nem mindennapi keverékkel igyekszik új színt vinni a metal világába, ugyanis a black metalt vegyítik a post-hardcore-ral. Ez így leírva talán nem tűnik valami vonzó ötvözetnek, de szerencsére jóval többről van itt szó, mint ezerszer elsütött északi fekete fém riffek és frusztrált üvöltözés egymásba oltásáról.

Már az alapul szolgáló black metal is merészen kikacsint a színtér korlátai mögül egy-egy jól eltalált váltással, vagy pofás gitárharmóniával, de a helyenként felbukkanó zongora vagy kórus még tovább színesíti a képet még úgy is, hogy Maxime Febvert énekes erőteljes, de egyhangú bömbölést mutat be az egész lemezen. Az alapvető skandináv black metal vonulat hatása mellett olyan kortárs zenekarok lehettek hatással a Déluge muzsikájára, mint a korai Alcest, a Les Distrets vagy éppen a The Great Old Ones, hiszen a jeges atmoszféra mellett bizony fájdalommal telt finom, lágy megoldások, vagy éppen a post-black metalra jellemző viharos kirohanások is megfigyelhetők ezen a felettébb igényes és izgalmas albumon.

A korong megszólalásáért, mely kifejezetten vaskos és energikus, Christophe Edrich (The Ocean, Hacride, Klone) és Joey Sturgis (Oceano, Born Of Osiris) a felelős. Különösen a gitárokba szorult akkora erő, hogy szinte bányamunkát lehetne végezni velük, de az egész produktum profi hozzáállást sejtet, nyoma sincs kezdeti gyermekbetegségeknek. Az 'Æther' egy igazán figyelemre méltó lemez a francia undergroundból különlegességre vágyó black metal rajongóknak.

Ki gondolta volna, hogy a hazai zenei pusztítás fellegvára Kiskunhalas lesz? Az alföldi zajgyárosok a 2000-es évek eleje óta ontják magukból az anyagokat, és a 2013-as 'Inhumanus' című művük olyan minőségi ugrást produkált, amivel tényleg a légnívósabb hazai underground zenekarrá váltak. A fent említett album azért lett fordulópont a banda karrierjében, mert itt végre minden részletet a helyére tudtak illeszteni, valamint a gyors, durva és könyörtelen grind muzsikához végre profi megszólalás is társult.

Ami nem romlott el azt nem kell megjavítani, tartja a bölcselet és ennek megfelelően a Jack járja tovább a helyes ösvényt, és sorra jelenteti meg új lemezeit vagy éppen EP-it. Az idei évre egy nagylemez jutott 'Neurosis' címmel, ami 19 dühkitörést tartalmaz a már megszokott kiváló hangzással. A dalok átlagos hossza alig haladja meg az 1 percet, így a teljes mű is alig kúszik 20 perc fölé, ami egyfelől egy ennyire intenzív zúzdából bőven elég, másrészt viszont parádés teljesítmény, ugyanis ezekbe a rövidke szösszenetekbe sikerült annyi tempóváltást, thrash-, punk- és grindcore riffet felvonultatni, amennyit csak a műfaj elbír. Teljesen sallangmentes garázdálkodás folyik itt, művészkedésnek egyéb cicomának nyoma sincs, csupán néhány filmekből kivágott szövegfoszlány töri meg a darálást. A fifikás riff faragás mellett Vatai Levente énekes teljesítménye mellett sem mehetünk el szó nélkül. Levi kiüvölti a lelkét is, de hallhatóan igyekszik változatosan vokalizálni, így még ez is hozzájárul ahhoz, hogy a korong végig izgalmas, változatos maradjon.

A 'Neurozis' a maga kategóriájában tökéletes alkotás, ha le akarod gyalulni az agyadat, ne keress tovább!

Leviathan egy amerikai úriember, Jef Whitehead (művésznevén Wrest) egyszemélyes projektje, melynek új, immáron nyolcadik nagylemeze könnyen lehet, hogy az idei év de talán az elmúlt évtized legsúlyosabb alkotása lesz. Wrest ugyanis igazi zenei nihilista, aki szembe megy minden olyan értékkel, normával és elvvel, ami a mai zenét azzá teszi, ami. A 'Scar Sighted' még az extrém muzsikák közül is a szélsőségeivel emelkedik ki, hiszen itt nem mást hallunk, mint az őrület tökéletes zenébe interpretálását.

A lemez egy rövidke intrót követően minden figyelmeztetés nélkül dől a káoszba. Akár azt is mondhatnám, hogy aki a The Smoke Of Their Torment elmeháborodott 6 percét egyszerre végig tudja hallgatni, annak az egész korong a zsebében van, de ez nem lenne helytálló megállapítás, ugyanis bármennyire is súlyos és visszataszító a nyitány, innen csak lefelé vezet az út. Ellentmondásos módon, ez a mű nem kifejezetten az agresszív darálásról szól, sőt gyakran felbukkantak egészen lágy harmóniák, nyugodtabb pillanatok, szellősebb riffek vagy éppen ötletes váltások és egészen progresszív megoldások is a masszív black metalból, valamint eszement indusztriális zörejekből felhúzott roppant kegyetlen zenefolyamban. De ami igazán döbbenetes, az a gátlástalan hangszálkínzás, amit Wrest bemutat. A mély bömböléstől a hörgésen át, a rémülettől telt sikoltozásig mindent bevet, hogy az irtózatos hangulatot végig a maximumon tartsa, és pont ez az a nyomasztó, lélekfacsaró atmoszféra, ami végül rabul ejt és függővé tesz.

Talán nem normális dolog, de mégis azt mondom, hogy ez egy olyan mű, amit minden extrém zenéket kedvelő embernek ismernie kell, hiszen itt minden megvan, amiért érdemes ezt a műfajt szeretni. Egyediség, innováció, és végtelen szélsőségek egy korongra préselve, zseniális mű!

Amikor az ember igényes black metal durvulatra vágyik, mindig érdemes szétnézni a francia undergroundban, hiszen innen évről évre felszínre kerülnek olyan zenekarok, akik képesek valami egyediséget, frissességet pumpálni a színtérbe. A Férfiak mélyrepülésben című Jacques Audiard filmről elnevezett zenekar második lemeze pedig pontosan ilyen sajátosságokkal vívja ki a figyelmet, hiszen több rétegben halmozza az emóciókat, az egészen erőszakos durva megnyilvánulásoktól, a fájdalommal és pátosszal teli megoldásokig, egy nyomasztó atmoszférába oltva.

A post black metal megjelölés helytálló az 'Exile' esetében, hiszen zeneileg sokkal szélesebb skálát járnak be a dalok, mint egy átlagos black metal mű esetében, ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy agresszióban és hangulatában bizony nem marad el a műfaj krémjét jelentő bandák műveitől. A rideg, metsző és sokszor igen durva muzsika sarokköve a remekbe szabott gitármunka, mely a tipikus black metal riffeken túl olyan zabolázatlan, és gyakran megrendítő erejű melódiákból épül fel, amiktől nem csak szinte könnyen befogadhatóvá válik a mű, hanem egyből felismerhetővé is teszi azt. A színvonalat csak növeli R.R. dobos és A.B. basszeros ténykedése, akik nem csak príma alapokat szolgáltatnak ehhez a súlyos zenéhez, hanem fifikás játékukkal legalább annyit hozzá is tesznek, mint gitáros kollégáik.

Az egyedi ízeket hordozó súlyos, egyben vészjósló hangulatú zenéket előnybe részesítőknek bizonyosan csemege számba megy az 'Exile'!