Tesseract: Polaris

írta Hard Rock Magazin | 2015.12.08.

Megjelenés: 2015

Kiadó: Kscope

Weblap: http://www.tesseractband.co.uk

Stílus: Djent

Származás: Egyesült Királyság

Dalcímek

Értékelés

Emlékszem, milyen elsöprő élmény volt először meghallani a Tesseract zenéjét. Hála a gondviselésnek, a banda mai napig alapvetésnek számító első albumával kezdtem. Azt hiszem, sokan voltak úgy az együttes zenéjével, mint akkor én: valami egészen elemi erővel csapott le az a komplexitás, az a természetesség, az az elegancia, ahogy a Meshuggah-ra hajazó dallamvilágot és az aszimmetrikus ritmikát tiszta énekkel, befogadhatóbb melódiákkal, valamint az általam igen kedvelt ambient stílussal elegyítették. Nem titkolom, nagy örömmel töltött el, hogy az úgynevezett modern metal, és mindenféle önmagát újítónak tartó friss zenekarok áradatából azért továbbra is lehetett értékes gyöngyszemeket kihalászni. Ám megnézve a zenekar kiadványait 2011 óta, észrevehető egyfajta „addig üsd a vasat, amíg meleg” mentalitás, ami a ’Polaris’ esetében sajnos visszaütni látszik. De talán ne szaladjunk ennyire előre!

A ’One’ sikere után Dan Tompkins és a zenekar útjai elváltak, és amíg Tompkins Skyharbor nevű együttesére, valamint a szólóprojektjére koncentrált, addig a Tesseract elfogyasztott még egy énekest, majd kiadta ’Altered State’ című második soralbumát, immár Ashe O’Harával a mikrofon mögött, amely hűen követte az első album hagyományait, sok szempontból továbbfejlesztve a banda egyébként is markáns és kiforrott stílusát. Ekkora alakult ki a közös elképzelés, miszerint a durvább, üvöltős vokálokat elhagyva – vagy legalábbis minimalizálva líraibb hangzásvilág felé terelik a hangzásukat. Aztán 2014-ben mindenki nagy örömére visszatért az első énekes, majd az első koncert DVD után most megérkezett a ’Polaris’, mely immár a Kscope gondozásában jelent meg. Ha röviden kéne megfogalmaznom az érzéseimet az albummal kapcsolatban, azt mondanám, hogy várhattak volna vele még legalább egy évet.

Az eddig megszokottakkal ellentétben ezúttal kicsit háttérbe szorították a groove-os gondolkodást, és a könnyebben fogyasztható dallamokat helyezték előtérbe. Hogy ez mennyire gond, azt már a hallgató dolga eldönteni, számomra inkább zavaró volt ez a kibillentett arány. A Tesseract egy meglehetősen markáns névhegyet tett le eddigi munkáival, és ezt most mintha egy kicsit szégyellnék.

Természetesen nem olyan vészes a helyzet, ahogy lefestem, például a nyitó Dystopia lehengerlő nyitányával rögtön rám is cáfolhat. Az effajta felütés rögtön mosolyt csal az ember arcára, de a lendület rögtön le is ül a következő dalban, majd egy jó darabig nem is nagyon tér vissza. Persze az aszimmetrikus, tört ritmusok még mindig jelen vannak, hisz a banda védjegyei ezek, de a csomagolás valahogy most egy kicsit tarkább, kommerszebb (mint ahogy az egy kicsit a borító élénk színein is megmutatkozik).

Én vagyok az utolsó, aki a sokszínűség ellen van, de úgy hallom, hogy a ’Polaris’ egy kicsit változtatni szeretne azon a hangulatvilágon, amelyet az első két lemezen megszokhattunk, de valahogy nem találja ennek a módját, ezért sajnos sokszor unalomba fullad. De ravasz módon teszi, mert azért minden dalban van legalább egy-két rész, ami megadja a régi, markánsabb ízekre vágyóknak is a táplálékot. Kettős játékot játszik tehát az album, amelyben néha nyer, néha veszít.

Mi, hallgatók a legtöbb esetben csak nyerünk az ilyesmivel, bár nyilván akad ellenpélda. Nem tudnám tiszta lelkiismerettel azt mondani az albumra, hogy nem jó… hazudnék. De az a helyzet, hogy ennél már sokkal jobbat is hallottunk a Tesseracttól. Én bizakodva várom a következő lemezt.

Pontszám: 6