Hatnak még a gammasugarak: Gamma Ray, Serious Black, Dragony – Club202, 2015.11.08.

Nemcsak a származási országok, de a produkciók tekintetében is hamisítatlan germán metal estnek lehettünk részesei a Fehérvári úton. Természetesen a hamburgi különítmény vitte a prímet, és az előzenekarokra sem lehetett panasz. De ami a legfontosabb: bebizonyosodott, hogy a Serious Black Roland Grapow nélkül, a Gamma Ray pedig Frank Beckkel együtt is nagyszerűen muzsikál.

Hogy is kezdődhetne egy Gamma Ray fémjelezte koncert? Szinte már hagyomány felénk a sörözés, és rögtönzött szakértések Jockéval és Mike-kal. Ezúttal viszont szokatlan külső hatások borzolták a kedélyemet, ugyanis valami förmedvény csapta meg a fülem. Ez aztán súlyos műfajtévesztés, gondoltam a Dragonyt felvezetni hivatott technósított Trónok harca introt fülelve. De lássuk csak, mit hoztak ide a sógorok – indultam középre, munkára fel!

A Dragony kényelmes színpadi kiállással kezdett bele a Serious Black és a Gamma Ray színpadi díszletei előtt. Bár nagyon rövid, mindössze öt dalra elegendő idő jutott nekik, jó kedéllyel játszották a szettet. Kár, hogy ez nem tükröződött a színpadi mozgásukon. A sógorok nem fenyegettek világmegváltással, de korrekt módon tolták a power riffeket, kár, hogy a magát sárkányölőnek becéző dolmányos barátunk, Siegfried Samer párszor alulról kapaszkodott fel a kitartott hangok peremén.

De balszerencse is sújtja velem a Dragonyt, mert az új lemezükről pont a The Silent Sunt hallottam először Zak Stevens vendégénekével, aki iránt természetesen táplálok „némi” elfogultságot. Egyébként várható volt, hogy a másodikként megjelent (és jobban sikerült) ’Shadowplay’-re kerül majd a hangsúly, ami a dalcsokor közepét tette ki, míg a ’Legends’ dalai a keretet adták. Egy kicsit még a zongorás betétek és a samplerrel meglocsolt refrének voltak zavaróak, amelyek olykor kirívóan giccsesnek és mézes-mázasnak hatottak. De összességében bemelegítésnek megtette az Alpok sárkányának langyos fuvallata.

Setlist:

Burning Skies / Shadow Runners / Kiln of The First Flame / Wolves of The North /Alcador

Amilyen gyorsan berobbant Roland Grapow tavaly a Serious Blackkel, olyan gyorsan faképnél is hagyta a bandát. Ha ez kell ahhoz, hogy a ’Novum Initium’-nak méltó folytatása következzék, ám legyen. Úgy meg főleg, hogy az utód Bob Katsionis vérprofin hozta Grapow riffjeit és szólóit. Bár most hogy újra a lovak közé csap a Firewind is, kíváncsi vagyok, hogy bírja majd a szuflát.

Szinte már mániákusan kacsintgatnak vissza a power metal bandák az ókori Egyiptomba. A Gamma Raynél nem is egy dalban találkozunk hasonlóval, de az Edguy se bírta megállni, hogy ne írja meg a The Pharaoh-t. Januártól pedig a Serious Black is feliratkozott a listára, és a koncertet is a Temple of The Sun - Akhenaton kombóval kezdték, a Nap előtt tisztelegve. Majd a Trail of Murderrel tornászták fel a tempót az Older And Wiser szintjére.

Aztán jött egy kis medleyvel fűszerezett közjáték. Várható volt, hogy valamit variálnak majd Seriousék, mert az egy szem kiadott album egyelőre túl sok meglepetéssel nem kecsegtet a koncert hangulatát tekintve (amellett, hogy baromi jó dalokat sikerült komponálni). Egy szimpla lemezbemutató koncertet elkerülendő, nemcsak megkeverték a sorrendet, de két cover dal is bekerült a szett közepére. A Kiss I Was Made For Lovin’ You-jával és a Scorpions Rock You Like A Hurricane-jével pedig nemigen lehet mellényúlni.

Itt érdemes pár szóra megállni, és Urban Breedet méltatni, aki nemcsak a cover-nótákat hozta hibátlanul, de a többi számban is hol Ralf Scheeperst, hol Ronnie James Diot idézte, hol a tiszta, lírai hangszínével adta elő a dalokat. Főleg Dio karakterét és hangszínét sikerült kiválóan imitálni, még sokkal jobban is, mint az ’As Daylight Breaks’-en, amit egyébként a Someone Else’s Life és a My Mistic Mind kivételével teljesen fel is vezettek.

Zárásként pedig két power energiabomba robbant, a High And Low és a debütalbum egyik legnagyobb slágere, az I Seek No Other Life. Nos, így kell dallamos lemezt csinálni anélkül, hogy az giccses lenne. És a másik siker, amit nem győzök hangsúlyozni: Roland Grapow-nak legfeljebb a neve hiányzott ebből a produkcióból. A Serious Black igazolta, hogy igenis életképes és nemcsak a stúdióban, hanem a deszkákon is. (Csemény)

Setlist:

Temple of The Sun / Akhenaton / Trail of Murder / Older And Wiser / Sealing My Fate / I Was Made For Lovin’ You – Rock You Like A Hurricane (medley) /Setting Fire To Earth / Listen To The Storm / High And Low / I Seek No Other Life

A Gamma Ray-jel még úgy is töretlen a viszonyom, hogy az elmúlt nagyjából tizenöt évben már sokkal kevésbé remegek bele egy-egy új albumuk megjelenésének hírébe. Magyarul az 1999-es – és egyébiránt tényleg überzseniális – ’Power Plant’ óta nem volt olyan munkájuk, amely úgy istenigazából nekem szólt volna. No, korántsem én változtam meg, nem nyergeltem át sem a mocsárban hónaljig tapicskoló sludge metalra, de továbbmegyek: még a közel 775 millió YouTube-kattintást bezsákoló Avicii neve sem hoz heveny izgalmi állapotba, ellenben például a „sógorok”, azazhogy a Helloween újkori lemezeit nagykanállal zabálom megfele, de hát azokban nem is találok kivetnivalót. Szinte. A lényeg viszont az, hogy minden friss Gamma Ray-korong kiadása előtt felsejlik bennem ama délibábos vízió egy újabb klasszikus ’Land Of The Free’ vagy egy ’Somewhere Out In Space’ világra jöttéről. (Hoppá, volt már ’Land Of The Free’ második rész 2007-ben…? Na, de hát az azért mégsem durrant akkorát, hogy alapműként maradjon fenn az utókornak.)

És minden fanyalgásom dacára úgy van, ha a Gamma Ray hozzánk látogat, nekem ott kell lennem. Mert élőben kurva jók. És pont. Igen, Kai Hansen olykor el-elcsúszkáló hangja ellenére a koncertjeik igazi germános happy metal népünnepéllyé kerekednek rögvest, midőn a deszkákra helyezik Puma cipőiket lábaikat. Előrebocsátom, hogy a tavaly tavaszi dáridójuk egy csöppet maradandóbbnak bizonyult számomra, ám ezt tudjuk be az eljátszott programban foglalt kedvenceim nagyobb létszámának, merthogy a mostani produkció minden más tekintetben még azt is megfejelte, s ezt tanult kollégáim is alátámasztják. A különbség ugyanis tényleg nüansznyi volt a korábbi csinnadrattához képest, viszont a tortán a habot az jelentette, hogy ezúttal egy vendégénekest is a színpadra citáltak a harmadikként berobbanó Fight-tal. Mégpedig egy eleddig tökismeretlen fazont, Frank Becket, valahonnan egy hamburgi rockkocsma karaoke-bulijából (nyilván bocs), ez a pasi azonban megfelelő választásnak bizonyult, ha már Herr Hansen a hangszálait igyekezte megóvni a turné nehézségeitől, noha valljuk be, azért nem akkora egyéniség (és nem is egy világraszóló torok), hogy minden tekintetet magára vonzzon. (Bevallom, ilyet sem sokat láttam ez idáig: egy énekes vagy felmond a picsába, vagy nyomja, amíg vért nem hugyozik 65 évesen is akár, de hogy efféle „mankót” állítson maga mellé, az e „szakmában” kábé olyan ritka, mintha Korda Gyuri bá’ keresne egy beugrótársat a meg-megroggyanó térdű Klárika helyére… Olyan Isten nincs!)

Ja, de van: Kai Hansennek hívják. Az örökifjú, csupa-mosoly Homo Germanicus Metallicus dalszerzői vénája az utóbbi években ugyan megkopott kissé (egy ilyen „best of”-programnál még szembetűnőbb az újkori, valamelyest középszerűbb és a korabeli klasszikus dalok adta különbségből fakadóan), karmesteri szerepét azonban éppen olyan vérprofin és rigalánc-lazán látja el, mint azelőtt bármikor, főként úgy, hogy Beck gyakorta levette a frontemberi terhet a válláról. Viszont a koncertrepertoárba folyton beletuszkolt, unásig eljátszott szerzemények – mint például az I Want Out, vagy B-kategóriás klónja, a Send Me A Sign – miatt jár a szegecses virgács Kainak is, akár kollégájának, a tökfejű Michael Weikath-nak a szomszédból… Merthogy ugye egy 25 évet átölelő jubileumi program ne tartson már mindössze szerény másfél óráig, főleg úgy, hogy abban belefoglaltatik egy Tarr Béla-i terjedelmű dob- és basszusszóló (el is hagytuk a termet arra az időre, pedig nem Joey DeMaio súgott a fülünkbe); mi több, az I Want Out közepébe szépen belepakoltak egy tényleg Sátántangó-snittnyi reggae-etapot a poén kedvéért. Cuki volt. Nem beszélve arról, hogy az egyik legfaszább számukat, a thrashbe hajló Somewhere Out In Space-t is a duplájára hizlalták egy szépen kifejtett, felelgetős gitármaszturbálással… Félreértés ne essék, ezekkel az improvizatív játékokkal amúgy semmi bajom, annak idején például a Deep Purple tökélyre fejlesztette őket, ám egyrészt Hansen úr nem egy Blackmore (hisz nála sokkal kedvesebb, haha), másrészt pedig – mondom, életműösszegző ünnepélyről beszélünk! – a sok bejáratott sztenderd mellé csak igen kevéske meglepetés járult: a műsor kis híján megegyezett a tavalyival, sőt ezúttal kimaradt a Man On A Mission meg a Land Of The Free is, amelyek épp a legnagyobb kedvenceim. És nem csak nekem… (Ellenben a hasonló modorban fogant, ROP-PANT KI-VÁ-LÓ Dethrone Tyranny kegyetlen speed metalja kárpótolt valamelyest.)

A Gamma Ray talán legkompaktabb, legizgalmasabb mesterműve, a Rebellion In Dreamland most is a fránya egyvelegekbe kényszerült, megcsonkított darabok sorsára jutott, pedig hát micsoda egy csoda az! Az efféle összegyúrt dalrészleteket egyébként is egyre jobban utálom, az esetek 90%-ában hótunalmas maratoni dob-, bőgő- és didzseridu-szólók helyett sokszor 2-3 komplett dal is beférne a „medley”-kből. Ennyi, kipufogtam magam. Mert mint mondottam volt, a koncert ütött, akár Kalapács az Üllőin kalapács az üllőn, jól is szólt, hangos is volt, és hát egy Heaven Can Wait / Last Before The Storm / Fight / One With The World kvartettel hibázni nem is igen lehet, főképp, ha mindezt aztán egy I Want Out-tal fejelik meg. Még akkor is, ha a Future World és a Dr. Stein mellett talán a legelcsépeltebb Helloween-dalról van szó. Nem sértődtem volna meg tehát, ha erre a turnéra lecserélik a Heavy Metal (Is The Law)-ra vagy a Twilight Of The Gods-ra…

A műfajt amúgy Manowar-módra dicsőítő, ökölrázó darab is volt ám persze, mégpedig a Heavy Metal Universe, ami szerintem csupán egy tréfás „elmegy-kategória” (a ’Power Plant’ kakukktojása a Kisállat Boltos Srácok It’s A Sin-je mellett), de hálaégnek csak az egyvelegben kapott helyet, míg a tényleg szörnyű To The Metal ezúttal sehol. Pedig a turné egyéb állomásán azt is előkapták. Mi megúsztuk… Majd’ az összes korong terítékre került (érdekes módon a debütanyagról szemezgettek a leglelkesebben), kivéve a már emlegetett ’Land Of The Free II’-t, arról valamiért teljesen elfeledkeztek, noha azért lehetett volna onnan is csemegézni szép számmal. (Véleményem szerint – a közvélekedéssel ellentétben – egy igazán alulértékelt album a LOTF II, amely közelebb is áll hozzám, mint a Judas/Maiden-kórban szenvedő ’No World Order’ / ’Majesty’ duó, hogy a mélypontot jelentő, izmosan „copy paste”-ízű ’To The Metal’-t már ne is említsem.)

A Ride The Sky olyannyira nagy kedvencem, hogy képtelen vagyok megunni, akárhányszor is hallom, persze hogy most is jól kielégítette a hallójáratom, de a Kai Hansen-es vudubabát csak bekészítettem otthon, mert ezt sem játszották el végig. A másik nagy favoritot, a The Silence-et azonban igen: rázott is a hideg a „Carry on, carry on…” soroknál, meg úgy en bloc végig a bő 6 perc során… Az eredetileg közel negyedórás Heading For Tomorrow-t hallottam már tőlük teljes egészében valamikor a prekambrium korában a jobblétre szenderült PeCsában (a ’Heading For The East’ koncertanyagon pedig 24 percig húzzák-vonják!), így a szintén epikus Avalon-nal egybegyúrva jó kis párost alkottak, nem is lehetett hiányérzetünk. S noha a Send Me A Sign már a könyökömön csurog ki, még sincs egy rossz szavam sem; egy csomó Gamma Ray-bulit láttam már, de ez volt az egyik – ha nem A – leghangulatosabb mindközül, no, és a két előzenekar is príma választásnak bizonyult, nem okoztak csalódást. Ja, és mondtam már, hogy Kai Hansen az Isten? (Mike)

Setlist:

Bad Reputation (Joan Jett And The Blackhearts) / Welcome (intro) / Heaven Can Wait / Last Before The Storm / Fight / One With The World / I Want Out (Helloween) / Valley Of The Kings / The Silence / dob- és basszusszóló / Induction (intro) / Dethrone Tyranny / Empathy / Master Of Confusion / Rebellion In Dreamland−Heavy Metal Universe−Ride The Sky (Helloween) (egyveleg) / Somewhere Out In Space /// Heading For Tomorrow−Avalon (egyveleg) / Send Me A Sign

Fotók: Savafan
Köszönet a koncertért a Concertónak!