Hősök és röhögősök: Stratovarius, Gloryhammer, Divine Ascension - Barba Negra, 2015.10.14.

Nem szeretem az ilyen esős estéket. Nem elsősorban az emberre boruló szomorkás, nyomasztó hangulat miatt, sokkal inkább a sok mazsola miatt, akinek van papírja arról, hogy tud vezetni, de az nincs ráírva, hogy csak fényes nappal és egyenes úton.

Így hát negyvennel döcögtem végig a városon, s bizony a Divine Ascension műsorának első 10 percéről le is maradtam. Az ausztrálok messziről jöttek el, hogy megmutassák magukat Európának. Frontasszonyuknak, Jennifer Borgnak olyan énekesnők a példaképei, mint Anette Olzon, Sharon den Adel vagy Floor Jansen, ennek megfelelően zenéjük is valahol a Within Temptation / Epica / Nightwish vonalon mozog (noha a legutóbbi talán kevésbé érezhető). De ezt a zenét a kontinensen élő társnői sokkal jobban csinálják. Nem tudom, mennyire volt sikeres a 4.000 Ft-ért kínált CD-jük a merchpultnál, de első előzenekarként, majdnem két és fél órával a főbanda előtt laza félház előtt nyomták, és ez dicséretes. Talán bennem van a hiba, mindenesetre a műfaj rajongói látszólag jól szórakoztak.

A Gloryhammer deklaráltan egy paródiazenekar. Számomra ez már a lemezborítóik alapján kiderült: az első albumé a Hammerfall ’Unbent, Unbowed, Unbroken’-jére emlékeztet, a második a Nazareth 1979-es ’No Mean City’-jére hajaz. Az első lemez bookletjében olvasható a kórus neve: „Holy Choir of the Unicorn Apocalypse”, míg a másodikon a hangszereknek vannak hasonlóan értelmetlen, de hangzatos neveik (gitár: „Dark Matter String Manipulation Interface”, billentyűs hangszerek: „Positronic Oscillator Command”, dob: „Percussive Phi-Quason Battery”). Zeneileg leginkább a Rhapsody Of Fire-ra emlékeztet, főleg a korai időszakra, amikor még lánykori nevükön, Rhapsodyként nyomták. (Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy ha a Rhapsody Of Fire utolsó lemeze olyan jó lett volna, mint ez a paródia, akkor Fabio Lione-ék most nem kullognának messze lemaradva Luca Turilli után a kettészakadt zenekar önálló életre kelt részei közti versenyben.) Kisebb mértékben, de ott van a zenéjükben, szövegeikben a HammerFall (The Hollywood Hootsman), a Manowar (Hail To Crail), itt-ott még a The Poodles dallamvilágát is felfedeztem bennük.

A banda megjelenésében is igyekezett rájátszani a parodizált klisékre: az énekes páncélöltözetet imitáló műanyag ruhájához napszemüveget tett fel, a basszer félmeztelen teste kilógott az ujjatlan viking mellény alól, erős Manowar-érzést keltve, a gitárost az első lemez óta kopaszra nyírták, szakállával együtt így egészen hasonlított Scott Ianre az Anthraxból, ehhez még egy középkori várvédő zsoldos egyenruháját aggatták rá. Az Alestorm énekese, Christopher Bowes – aki itt csupán a villámkezű billentyűtémákat meg a narrációs szövegeket hozta – varázslói csuklyában lépett fel, de csuklyát viselt a dobos, és még a keverőpultnál segédkező „hatodik tag” is. Vagy hetedik. Mert volt egy gagyi robot is, aki időnként bejött a színpadra, hol hammerfallos kalapácsot adva át az énekesnek, hol kézzel-lábbal harcolva ellene.

Szóval minden adott volt, mint egy Irigy Hónaljmirigy-paródiában, hogy kifigurázzák a műfajt, és ahogy az említett zenekar, ők is nagy sikert értek el vele. A közönség hullámzott, tombolt a dalokra, az énekes szinte minden dalban megmozgatta a karokat. Apropó: énekes. Talán kicsit halkra volt keverve, de nem is bántam. A nyitó Infernus Ad Astra utáni Rise Of The Chaos Wizards refrénjének magasainál olyan orbitális repedtfazék hangokat adott ki (pedig jó dal az!), ami erősen zavarta a műélvezetet, amatőr szintre degradálva a produkciót. Ez már vicc volt, nem paródia! De talán csak a napszemüveg zavarta az éneklésben. Mindenesetre számomra az énekes volt a leggyengébb láncszem a csapatban. Ettől eltekintve én is nagyon élveztem az előadást. Ha már nem tudnak újat vinni bele, ezt a műfajt így érdemes csinálni: bohóckodva, poénból, ahogy a Freedom Call kitalálta a happy metalt, és végigszórakozzák maguk is a koncerteket. Csak Gloryhammerék még elborultabb módon, fricskát mutatva nyomják, így nem zavart a sok klisé, amiből összepakolták a dalokat. A meghajlás alatti outro közben megkoronázták a basszusgitárost, alias Hootsmant, ezzel ért véget a show.

Ha Stratovarius, akkor eső. Így volt ez tavaly is, és idén sem maradt el. Szerencsére a Strato-koncert sem. A kiírt 21:50-es kezdési időpont miatt titkon reménykedtem, hogy azért nem a kerek 10 órás startot választották, mert éjfélig mindenképp be akarják fejezni, és nem férnének bele a két órába. Nos, csalódásom legalább akkora volt, mint mikor a FEZEN-en a Judas Priest egy óra után lement a színpadról. (Persze ott a félórás ráadás kárpótolt, de a finnek összességében kevesebbet játszottak, mint a birminghami öregfiúk.)

Főzenekarként tökéletes hangzást és tökéletes fényeffekteket kapott a zenekar. A háttérkivetítőn a Stratovarius felirat különböző hangulatú grafikái, vagy az éppen elhangzó dal borítójának részletei látszottak. És rögtön belevágtak az új lemezbe: My Eternal Dream. Jó lemezkezdés, jó koncertkezdés. Ha már lemezbemutató turné, ráadásul még az első hónapjában jártak, nem aprózták el, 5 dal is szerepelt az aktuális albumról: a nyitódal után eljátszották még az In My Line Of Workot, a Lost Without A Trace-t és az epikus The Lost Sagát is, a ráadásban pedig a videoklippel felvezetett Kotipelto-Liimatainen-szerzeményt, a Shine In The Darkot. Közbe-közbe persze beszúrtak egy-egy régi klasszikust, csak úgy a hangulat fokozására. Előkaparták a ’Fourth Dimension’-ról, az első Kotipelto által énekelt lemezről az Against The Windet, az ’Infinite’-ről a Phoenixet (Hogy elfelejtettük azt a dalt! Mert mindig csak a Hunting High And Low megy!), vagy a ’Destiny’-ről az S.O.S.-t. És a közönség boldogan kiáltotta Kotipeltóval a refrén végén, hogy „Save Our Souls”. Sőt, a Phoenixben szinte túlüvöltöttük az énekest, hogy „Like the Phoenix I rise, From the ashes of life”, annyira örültünk a rég nem hallott dallamoknak.

És persze volt az elmaradhatatlan Eagleheart, meg a Black Diamond. Most éreztem igazán, mennyire hiányzik Tolkki az új dalokból. Így egymás mellett hallva a régi és az új slágereket, hát bizony, meg kell mondjam, nem egy kategória. A ’Polaris’ és az ’Elysium’ dalai el is maradtak, a ’Nemesis’-ről is egyedül az Unbreakable árulkodott, mellyel a fő műsoridőt zárták, először nálunk változtatva a dalok turnésorrendjén. (Eddig a Black Diamond volt a befejező tétel.)

Az új dalok közül viszont magam is meglepődtem, hogy a koncertprogramban a Destiny helyét elfoglaló bő tízperces The Lost Saga volt élőben a legütősebb. Bár Jens Johansson erősen elbliccelte az élő játékot, és az intrót (valamint a végén az outrót is) samplerről nyomta be, ami a kettő között élőben elhangzott, az nagyon tetszett. Még jobban, mint a lemezen! De sajnos nem mindenről mondhatom el ugyanezt. A nyitó My Eternal Dreamet a lemezkritikámban nagyon feldicsértem, hogy Jens a malmsteeni hagyományok alapján építette fel a szólót, és a gitár-billentyű micsoda páros játékot produkált. Élőben Jens sajnos Kupiainenre hagyta a munka nehezét, egyedül kellett végignyomnia a szólót, csupán néhány szőnyeg-akkordot kapott segítségként. Ugyanígy a Lost Without A Trace-ben vártam az ikergitár-szóló átültetését gitár-billentyű párosra, de Kupiainen ezúttal is magára maradt. Egyedül a Black Diamond intrójaként kaptunk Jenstől egy kb. másfél-kétperces billentyűvirgát, meg a dalban volt egy igazi felelgetős váltott szólójuk a gitárossal. Sajnos ennek nagyjából a feléről lemaradtunk, mert a keverés rendre csak a második sornál „érte utol” az éppen szólózó zenészeket. A Kiss slágerével megegyező című Stratovarius-alapmű lezárásaként kaptunk még egy – hála a zenészek istenének – nem túl hosszú dobszólót Rolf Pilvétől, aki félmeztelen felsőtesttel olyan elemi erővel dobolta végig a bulit, hogy James Kottakot juttatta eszembe, aki energikusságával a Scorpions-koncertek hangulatát emelte jóval magasabb fokra a Herman Rarebell által nagypapásan elütögetett dobkíséretek helyett.

Volt még egy basszusszóló is Lauri Porrától. Ez volt a leghosszabb és ez volt a legunalmasabb is. Nagyon bírom a srácot, ahogy egy smiley-val az arca helyén nyomja végig a bulikat, meg ahogy jobb kézzel pengeti az alapokat öthúros basszusgitárján, miközben a másik kezével éppen betol egy dobozos sört az említett smiley-ba. Ám most megmutatta, hogyan lehet felvonultatni mindenféle zseniális gitártechnikát (még üveghangokon is harmonizált, ami ezen a hangszeren tényleg nem semmi teljesítmény), mindennemű élvezeti érték nélkül (anti-Satriani effektus). Csupán az utolsó percben kapta fel a fejét a nagyérdemű, amikor a harmadik sor körül felismerte (annyira furcsa volt ezen a hangszeren) a Himnusz dallamát, s onnan aztán sokan vele énekelték. Érdekes módon az elő-előzenekar, a Divine Ascension Pofakönyv-oldalán láttam egy karikatúrát, ami arról szól, hogy milyen izgalmasak szoktak lenni a basszusszólók. Ha én untam elsőre, ők hogy unhatják, minden nap hallva azt.

Kotipelto és Kupiainen nem kaptak külön szólót, ők enélkül is főszereplői, igazi hősei voltak a produkciónak, mert az indiszponált Jens mellett jóval nagyobb rész hárult rájuk a szórakoztatásból. Kupiainen, aki folyamatosan cserélte Strato-logós hófehér gitárját Strato-logós hófehér gitárra – mint Mr. Bean, akinek a szekrényében csak ugyanolyan öltönyök vannak –, csupán a The Lost Saga középrészében nyúlt másfajta gitárhoz (az viszont akusztikus volt). A ráadásban a két tavalyi biztos pont közül a Forever annyit változott, hogy a szintetizátor-kíséret mellé ismét bejött az akusztikus gitár, így téve még briliánsabbá a majd’ húszéves dalt, az ’Episode’ zárótételét.

Ahogy már említettem, a ráadásba is került dal az új lemezről: a videoklip meghozta az ismertséget, a Shine In The Darkot már együtt énekelte a közönség Kotipeltóval. A Hunting High And Low egyszerű dallamszólóját szinte megvetéssel az arcán játszotta Kupiainen, hogy „Ez is valami?”, de mégis, a Tolkki által megírt pár hang nagyon a helyén van. Nem mindig a több a jobb. A szokásos közönségénekeltetés pedig most a tavalyitól eltérő kommentet kapott: „Mi Finnországban vodkát iszunk. A vodka után nagyon hangosak vagyunk. Tudtok olyan hangosak lenni, mint a finnek?” Majd hasonlóképpen a németekkel és a sörrel, végül az olaszokkal. És mi üvöltöttünk, ahogy a torkunkon kifért, mintha tényleg lenne valamiféle versengés és sorrend, pedig tudtuk, hogy a következő nap a következő közönségnek ugyanezt fogja elmondani. De a magyar virtus nem engedte, hogy minket gyengébb közönségnek tartsanak. Akkorákat ordítottunk, hogy a kalózok összefosták magukat a Barba Negra falán. Mi pedig boldogan távoztunk, ki az új ’Eternal’ turnépólójában, ki a ’Visions’ borítóját felhasználó retró pólóban, ki az új CD-vel a zsebében, ki bakelittel a hóna alatt, mert elhozták az új lemezt bakeliten is (és el is fogyott).

Stratovariusra mindig jó bulizni. A kétlábdobos témákra lehet lüktetni, az egyszerű, de nagyszerű dallamokat tudjuk énekelni, a gitárszólókra érdemes odapislantani, és a két fiatal, Lauri Porra és Rolf Pilve vidám életerejét pedig át lehet, át kell élni, hacsak egy szűk másfél órácskára is.

Setlist:

My Eternal Dream / Eagleheart / In My Line Of Work / Against The Wind / S.O.S. / Basszusgitár szóló / Lost Without A Trace / Phoenix / The Lost Saga / Black Diamond / Unbreakable /// Forever / Shine In The Dark / Hunting High And Low

Szerző: CsiGabiGa
Képek: Savafan
További képek a CSLP oldalán.
Köszönet a Concertónak!