Stratovarius: Eternal

írta CsiGabiGa | 2015.10.11.

Megjelenés: 2015

Kiadó: EarMusic

Weblap: http://www.stratovarius.com

Stílus: Power metal

Származás: Finnország

Dalcímek

Értékelés

Mióta világ a világ, a Strato-szférában a feljebb található magasabb hőmérsékletű rétegek és a lejjebb elhelyezkedő alacsonyabb hőmérsékletűek dinamikus egyensúlyban voltak. Aztán jött egy üstökös, ami eltalálta Timo Tolkkit, aki hirtelen kiszámíthatatlanná vált. Egyesek szerint megbolondult. Otthagyott csapot-papot, az általa alapított zenekart a névhasználattal együtt, és az utoljára felvett 'Revolution Renaissance' című demójukat a hóna alá kapva távozott, hogy más zenészekkel felvéve kiadja Revolution Renaissance zenekarként ('New Era'). A többiek első döbbenetükben feltették a netre a velük készített demót, de mivel Tolkki volt a zeneszerző, nem vitathatták el a jogot, hogy oda vigye a dalait, ahová akarja. És Tolkki teljesen bipolárissá vált. Nemcsak pszichésen, hanem zeneileg is. Hol szárnyalt (Revolution Renaissance: 'Trinity', Symfonia: 'In Paradisum'), hol borzalmas lemezeket készített (Timo Tolkki: 'Saana - Warrior Of Light', Timo Tolkki’s Avalon: 'Angels of the Apocalypse'). Így aztán akár fricskaként is értelmezhető, hogy a Matias Kupiainennel új életre kelt Stratovarius egy poláris albumot adott ki. Ami nem lett szerintem a legjobb, de legalább mutatta, hogy nem adták fel. A következő körben az 'Elysium'-ba repítettek minket, ami valóban a mennyország volt a prog-rockot is szerető rajongóknak, de a szigorúan power metal hívőknek csak a bosszú istennője adhatott elégtételt. Ja, és el ne felejtsem: Havancsák Gyulát is leigazolták, aki a post-Tolkki idők valamennyi stúdióalbumának borítóját készítette.

Kotipelto nyilatkozta, hogy a 'Nemesis'-szel végre rátaláltak a helyes útra, és már 2014-ben folytatni is akarták, csak nem volt elég dalötletük. Így aztán csináltak egy második kiadást az albumból, megfejelve egy szokásos turné-dokumentumfilmmel ('Nemesis Days'). Aztán Timo Kotipelto és Jens Johansson az ex-Sonata Arctica gitáros, Jani Liimatainen projektjében, a Cain's Offeringben ('Stormcrow') közreműködve végre ihletet leltek saját anyagukhoz is. Liimatainen pedig úgy látszik, nem írta ki magát a hat év után megjelent lemezre, mert besegített a fiúknak az új dalokba. De még hogy besegített! A 'Nemesis'-en két dalban volt társszerző, most a két Johansson szerzeményen kívül minden dal mellett ott szerepel a neve. Hármat kettesben jegyeznek Kotipeltoval (Shine In The Dark, In My Line Of Work, Few Are Those), a többiben Kupiainen és Lauri Porra ötleteit csiszolják hármasban tökéletesebbre.

A lemezt nyitó My Eternal Dream a borítóhoz méltó monumentális kezdés. Jens Johansson a Malmsteennél tanultak szerint (vagyis Blackmore nyomán járva) tökéletesen felépített gitár-billentyűfutamot kreál, előkészítve a gitárszólót, Kupiainen pedig a feladott magas labdát leütve egy remek, bár kissé rádióbarát hosszúságú szólót rittyent, hogy aztán visszadobva a labdát, Johansson is lerója a tiszteletköröket hangszerén, és ahogy a nagykönyvben meg van írva, a bevezető közös gitár-billentyűjáték egy variációjával visszatérve adnak keretet a szólóbetétnek. Nem tudom, lesz-e a dal klasszikus, de hogy ez az egypercnyi csoda belépett kedvenc Stratovarius-szólóim táborába, az biztos.

Jens Johansson öregkorára elkezdett kísérletezgetni, az előző lemezen is volt a Halcyon Daysben az a dubstepes vartyogás, meg több prüntyögés itt-ott, most meg Tuomas kórus hangszínét próbálgatja több dalban, időnként Nightwish ízt adva a dalrészleteknek. És rögtön a második dal elején olyan Casio-hangszínt vesz elő, hogy a katonaságnál unaloműzőnek használt monofónikus szintetizátoromon le tudtam volna játszani. Érdekes, hogy a dal végére elő tudott kotorni egy „normális” hangszínt is, és ugyanaz a téma mindjárt másképpen hangzik. Aztán a Man In The Mirror című saját szerzeményben újra előveszi azt a vartyogó effektet, amitől tisztességes metalosnak feláll a hátán a szőr. A billentyűszólónál szerencsére már itt is megtalálja a rendes hangszínét. De ha ettől eltekintünk, akkor ezek is remek dalok.

A kétlábdobos zakatolás a Lauri Porra által jegyzett Lost Without A Trace-ben lassul be először, itt viszont kapunk egy, a Stratóra nem annyira jellemző stílusú ikergitárszólót, bevezetésként az egész más beállításokkal folytatott „tekerős” részhez. Hacsak nem ragad gitárt Kotipelto, akkor ezt nem tudják eljátszani ebben a formában, legfeljebb visszatérnek a megszokott gitár-billentyű pároshoz. A Feeding The Fire-ban jön elő az a bizonyos Nightwish-érzés, ahogy a bridge-ben Johansson benyomja a kórus hangszínt. De számomra nem ezért emlékezetes ez a dal, hanem mert megtaláltam benne azt az elsőre ütő refréndallamot, amit az eddigiekben (és későbbiekben) annyira hiányoltam. Az ezt követő In My Line Of Work hasonló, megint lüktet a két lábdob, jönnek a nagyívű dallamok, valahogy ez engem mégsem üt szíven annyira. Másik nagy kedvencem a Fire In Your Eyes, egy gyönyörű ballada Johansson tollából, a Will My Soul Ever Rest in Peace óta ez volt az első, ami megragadott. A Few Are Those kezdése nagyon Nightwish lett, az ének meg Sonata Arctica-hangulatot áraszt, de fél perc után beindul a sikálás, és átmegy az egész Stratovariusba. A dallamok itt sem sikerültek olyan jól, mint mondjuk az előző lemezen a Dragons vagy a Fantasy, melyek a klipes dalok mellé szépen beépültek a 'Nemesis' turné koncertprogramjába. Az albumot záró The Lost Saga ha nem is egy Elysium, de kellőképpen progresszív, azonkívül rapszodikus, epikus, közel 12 perces, ha úgy tetszik, egy új Destiny, le is cserélték a koncertprogramban rá az elmúlt évben újra felmelegített '98-as klasszikus eposzt.

A japánok már megint többet kaptak. Nem is azt a két plusz dalt sajnálom, de ha nekik rá lehetett tenni a bónusz DVD-re a teljes 2013-as Loud Park koncertet, akkor nekünk, európaiaknak miért szúrják ki a szemünket egy megvágott verzióval a drága pénzért megvásárolt limitált kiadványon?

Pontszám: 8