Nile: What Should Not Be Unearthed
írta Hard Rock Magazin | 2015.09.18.
Megjelenés: 2015
Kiadó: Nuclear Blast
Weblap: http://www.nile-catacombs.net
Stílus: Technikás death metal
Származás: USA
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A 2012-es album után három évvel csaphatunk le az új Nile albumra, mely rögtön bűnös élvezeteket ígér csábító címével és ízléses borítójával, ami az előző kiadvánnyal ellentétben egy minimalista vonalat képvisel. Természetesen borítékolható, hogy meglepetést nem fog okozni a Nile, a banda az első pillanattól kezdve a technikailag és zeneileg is tökélyre vitt – egyiptomi és közel keleti kultúrákba csomagolt – death metalról volt híres, ebből kapjuk meg most is a szokásos esszenciát. Számomra is furcsa kontraszt, hogy a zenekar abszolút kiszámíthatósága ellenére is mindig tud újat nyújtani, vagy ha azt nem is, legalább az élvezeti szintet fenntartja. Ezért és a maximális technikai, zenei és kulturális felkészültségük miatt bírják a maximális tiszteletemet az első találkozás óta. Ilyen előzetes érzésekkel vágtam neki tehát az új album hallgatásának.
Az anyag rögtön az első klipes dallal, a Call to Destructionnel nyit. Úgy gondolom, nem véletlen, hogy ezt a provokatívnak szánt alkotást filmesítették meg először, és ezért már mindjárt jár is a süvegelés, ugyanis ezekben a vészterhes időkben egy aktuális közel-keleti problémára irányítja a hallgató figyelmét. Anélkül, hogy belemennék a dologba, egyet tudok érteni a zenekarral abban, hogy igenis tudni kell arról, hogy tőlünk nem is olyan messze micsoda borzalmas kulturális rombolás és pusztító háború zajlik. Szinte már csak hab a tortán, hogy az album egyik legsúlyosabb tételéről van szó, mely sikeresen koncentrálja a Nile legkeményebb stílusjegyeit egy dalba.
A lemezt figyelmesen hallgatva feltűnhet, hogy a legnagyobb változtatás a dalszerkezetek terén történt. Az előző anyagokhoz képest én sokkal komplexebbnek és sokrétűbbnek éreztem a dalokat, egyszerűen több ötletet bont ki a zenekar egy-egy számon belül. Hogy ez jó vagy rossz dolog-e, abban nem tehetek igazságot, hiszen ennek valaki örül, valaki nem. Szerintem vegyes a kép, a komplexitás sok dalnak jót tesz, de ugyanennyinél vissza is üthet és megfekheti az ember gyomrát, főleg ha ilyen intenzív zenéről beszélgetünk. Csakúgy, mint minden Nile anyagot, érdemes ezt is 2-3 dalcsokorra szétszedni és úgy hallgatni, így sokkal jobban meg tudja mutatni az anyag a sokrétűségét és a mélységeit.
A zenekar az előző albumhoz képest visszatért a gyökereikhez, a dalok hangzásukban és hangulatukban sokkal direktebbek és hagyományosabbak, ami sajnos egyben azt is jelenti, hogy alig fedezhető fel új elem a lemezen, kevesebb a kísérletezés, kevesebb az autentikus hangszeres betét. Én ezt fájlaltam. Számomra a zenekar csúcsteljesítménye mindenképpen a ’Those Whom The Gods Detest’ album, ezért ahhoz hasonlítva szürkébbre sikerült ez az anyag.
De utána rögtön alá is húzom, hogy a Nile-ról beszélgetünk! Arról a zenekarról, akiknek elég csak megrázni a kisujjukat és jobb album esik ki belőle, mint amit a színtér jelentős része produkálna. Sajnos az albumon kevés a fogós téma, de ami van, az legalább rendesen fogós. Kiemelném az Evil to Cast Out Evil és a To Walk Forth From Flames Unscathed dalokat, ezeket bármikor oda lehet tenni az együttes legjobbjai mellé. Mindent összevetve azt kell mondanom, többre számítottam, de emellett is tény, hogy a Nile-tól megszokott tökéletes minőséget kaptuk. Ami hiányzik, az a meglepetésfaktor.
Legutóbbi hozzászólások