Megismételhetetlen csoda két szí­npadon: Savatage/Trans-Siberian Orchestra, Europe, Uli Jon Roth, Nik Kai - Wacken Open Air 0-1. nap, 2015.07.29-30.

Túl nagy! Túl messze van! Túl drága! Ilyen és ehhez hasonló dolgok jutottak eszembe, valahányszor is szóba került Wacken az elmúlt években. Azt gondoltam – tudván, hogy egy magamfajta rockernek az a Mekka–, hogy a sok „túl” miattsoha nem megyek el Wackenig. De tavaly a jegyárusítás előtti napona szervezők olyan zenekarokat jelentettek be, amire én sem mondhattam nemet.

Gondoltam, legyen meg a jegy, a többire úgyis van 1 évem. Utólag belátom, még ennyi idő is kevés. A bulik nagy részét idővel vissza lehet nézni a neten, így ez a beszámoló szóljon inkábbarról, hogy miként lehet túlélni, és hogy milyen élményekkel lettem gazdagabb az első két napon.

A fesztivál előtti napon még napsütés fogadott a fesztiváltól pár kilométerre levő kisvárosban, de ahogy közeledett az este, egyre rosszabbra fordult az időjárás; estére el is kapott minketegy kiadós zuhé. Aztán a szervezőktől folyamatosan érkeztek a kiutazásra és az időjárás következményeire vonatkozó kérések, figyelmeztetések. Kezdődött azzal, hogy óvatosan közlekedjenek a kempingbe érkezők, mert nagy a sár, majd átváltottak könyörgő módba, hogy kevés cuccot vigyenek magukkal a rockerek. Később a telekocsi mintájára kérték, hogy sokan üljenek egy kocsiba, mert így kevésbé megy tönkre a placc. Majd lefekvés előtt a záró üzenet az volt, hogy aki még nem indult útnak, hogy az első napot is kint töltse, az inkább el se induljon, jöjjön csak a második napra, addigra talán normalizálódik a helyzet. Nem normalizálódott.

Első tanácsom mindenkinek, aki tervezi a fesztivál meglátogatását, hogy indulás előtt beszéljen olyanokkal, akik már többször voltak a fesztiválon, hogy nagyjából képben legyenek. Ha azt hiszed, hogy mindenre felkészültél, akkor kezdd el pakolni a következő táskát/bőröndöt, hogy tényleg ne érjen meglepetés! Eleve iszonyat nagy a fesztivál területe, rengeteg látnivalóval és sátorral, na meg 7 színpaddal. Kiérkezéskor szerencsére a kemping kihagyásával találtunk egy rövidebb utat a bejárathoz, de ami ott fogadott minket, az a legrosszabb rémálmainkat is messze túlszárnyalta. A fesztivál területe és a kemping az év nagy részében egy sima legelő, rengeteg tehénnel és azok végtermékeivel, ami a többnapos esőzésnek köszönhetően egy merő sártengerré változott. Konkrétan úgy tudtunk a bejárat felé araszolni, hogy folyamatosan a kerítésbe kapaszkodtunk, hogy ne nyeljen el a sár, illetve hogy ne essünk el. Ez a fajta közlekedés nem biztosít túl gyors haladást a több mint 70.000 embernek.

Állítólag a szervezők folyamatosan próbálták menteni a helyzetet, és mindent megtettek azért, hogy elviselhetőbb körülményeket teremtsenek, de szerintem ez nem sikerült. Nagy nehezen bejutottunk, és akkor megkaptuk az első égi áldást. Gyorsan bemenekültünk egy shopként üzemelő sátorba, ahol nagyon jó fejek voltak az eladók, senkit sem kergettek ki a szakadó esőbe. Amúgy az egész fesztiválra vonatkozott, hogy a kiszolgáló személyzet, a biztonságiak, a büfések, és úgy en bloc az összes ’staff’ és ’crew’ pólós ember hihetetlenül kedves és rendes volt. Ahol tudtak, segítettek, akár a saját testi épségüket is veszélyeztetve, mindig előzékenyek voltak és tényleg megpróbáltak mindent megtenni a fesztiválozókért, még ha olyan hülye kérdésekkel is zaklattuk őket, hogy mit hol találunk, például olyan helyeket is, amik a térképen nem szerepelnek. Ha nem beszéltek angolul, akkor pillanatok alatt kerítettek valakit, aki igen.

Szóval végre elérkeztünk a „Holyland”-re, és csak kamilláztunk. Itt aztán tényleg minden volt, amit valaha kitaláltak egy metal fesztivállal kapcsolatosan, legyen az kaja, pia vagy egyéb csecsebecse. Mondjuk a térdig érő sár nem volt tervben, így elég macerás volt a közlekedés; mindenhez háromszor annyi idő kellett, mint normál esetben. De a közönség is teljesen normális és segítőkész volt, a rockerek egymást húzták ki a sárból, ha valakinek leragadt a lába, vagy kilépett a gumicsizmából. Mondanom sem kell, a környékbeli városokban és falvakban a gumicsizma hiánycikké vált erre a hétre. Harmadik nap az egyik vasútállomáson vártam valakit, és egyszer csak egy biciklis bácsi állt meg mellettem, és látva a saras sportcipőmet közülte, hogy nála éppen van egy nagyméretű, eladó, vadiúj gumicsizma, biztosan jó hasznát venném (ha-ha).

A fesztivál első napjain még nem üzemelt minden helyszín, a két legnagyobb rész még le volt zárva, így a Bullhead City Circus névre keresztelt sátorhoz tapicskoltunk. Egy 14 éves kissrác, Nik Kai műsorát néztük meg, jó dolog, hogy az óceán túloldalán is vannak ilyen fiatalok, akik ezt a fajta zenét viszik tovább és nem fakezű a srác. Az énekes többször is elmondta, hogy egy életre megjegyezzük, hogy a gitáros még csak 14 éves, fizimiskáját elnézve még nem is látszódtak rajta a markáns férfias arcvonások – majd a rockzenész élet idővel megteszi a hatását. Amúgy az itt-ott hörgős, néha éneklős zene nem volt olyan rossz, a kis teret rendesen belakták az amerikai srácok, Nik pedig többször is hatalmasat virgázott. Amúgy maga a helyszín tényleg egy cirkuszi sátorra hajazott, két egymás melletti színpaddal, amik méretüket tekintve kisebbek voltak a mi Barba Negránknál. De korrekt fénnyel volt megtámogatva mindkét színpad, és az elkövetkezendő napokban azt is láttuk, hogy ide mindenki elhozta a látványt feldobó arzenálját, legyen az CO függöny vagy pirotechnikai eszköz.

A fesztivál másik előnye/hátránya (ezt mindenki döntse el maga), hogy amíg az egyik színpadon zenélnek, addig a másik stage-en a következő zenekart pakolták fel. Ez itt a sátorban és a nagyszínpadoknál van így. Vagyis az egyik buli végeztével mire helyet találsz a másik színpad előtt, már kezdődik is az újabb show, és arra sincs időd, hogy szusszanj egyet, ráadásul italt is csak a sátorba telepített két italpultnál kapsz. Itt minden azért van, hogy ha egyszer belépsz, akkor ne akarj kimenni, és hacsak nem valami nagyon nagy extrára vágysz, akkor igazából nem is kell. A kempingben állítólag saját szupermarket is van, ahol mindent megkaphatsz; olyan fesztiválkaját szerintem nem találtak fel, amit itt nem árultak. Különféle kultúrák széles választékával várták az éhes rockerhadat, igaz, itt semmi sem olcsó, legalábbis a magyar pénztárcákhoz viszonyítva. Erre mindenki készüljön fel!

A két színpad előbb említett működési rendjének van még egy hátulütője: ha a fesztivál két távolabbi pontján szeretnél megnézni egy-egy bandát, akkor választanod kell, mert nem érsz át a másik helyre; ebben a sárban pedig ez hatványozottan igaz volt. Ha volt valahol egy kevésbé sáros nyomtáv, akkor ott több ezer ember szeretett volna átmenni, ez pedig elég lassú haladást eredményezett. A következő meglepetés akkor ért minket, amikor Uli Jon Roth koncertjére szerettünk volna bejutni. Rutintalan wackenezőkként nem tudtuk, hogy minden egyes színpad előtt, egy amolyan zsiliprendszer van felállítva. Délután ugyan láttunk a bejáratokat, de azt gondoltuk, hogy csak ellenőrzik a népeket, hogy ne vigyenek be magukkal esetleg olyat, amit nem lehet. De nem erre szolgált az átjáró, hanem arra, hogy ha a biztonságiak úgy ítélték meg, hogy az adott színpad előtti tér (vagy jelen esetben a sátor) megtelt, akkor lezárták a kaput, és senki sem mehetett be. Vagyis ha éppen egy másik buliról jössz, mert két koncert is érdekel, akkor csak reménykedhetsz, hogy bejutsz, és nem kintről hallgatod kedvenceidet. (A New Model Army alatt éppen ezen kapuk előtt áztunk szarrá.)

Visszatérve a koncertre: nem vagyok oda a Scorpions nagyon régi időszakáért, jobban kedvelem a nyolcvanas/kilencvenes évek óta készült műveiket, ennek megfelelően annyira nem élveztem az ősrégi Scorpions-dalokat, ráadásul, nekem kicsit öregesnek is tűnt a brigád. A basszeros folyamatosan Ulit nézte, hogy éppen mit várhat tőle és mikor mit kéne játszania. Nekem az elnyújtott virgák sem jöttek be, és ez a hippis kinézet sem az én világom.

Setlist:

All Night Long / Pictured Life / Catch Your Train / The Sails of Charon / We’ll Burn the Sky / Sun in My Hand / In Trance / Fly to the Rainbow / Virgin Killer / Dark Lady

A Europe viszont kellemes meglepetés volt. Sajnos a közelmúltbeli magyarországi fellépéseiket nem láttam, így elérkezettnek láttam az időt ennek pótlására. Az utóbbi lemezeik nagyon nem győztek meg, és akkor még finom voltam, és most sem kedveltem meg az új dalokat – bár voltak bennük kellemes, sőt kifejezetten erős részek –, de számomra érzékelhetően gyengébbek a korábbiaknál. Vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy mások. Ez a koncert az új lemezt bemutató turné része volt, nem csak egy „sima” fesztiválfellépés, így szépen meg is idézték a ’War of Kings’ anyagát, de nem zavaróan nagy arányban. Viszont olyan régi kincseket is játszottak, mint a Superstitious, a Ready or Not, vagy a nagyon szép Sign of the Times.

Emberemlékezet óta nem hallottam ezeket a számokat (és elsősorban pont azért is kerültem eddig a bandát, mert féltem, hogy az új dalokat fogják erőltetni), így most teli torokból énekeltem ezeket a klasszikusokat. Persze a Rock the Night és a záró The Final Countdown sem maradhatott ki. Ha ilyen programmal jönnek legközelebb hozzánk, ott leszek, mert baromi jó volt a múltidézés ilyen formája! Joey még mindig topformában van, mozgása és pózai az évek folyamán mit sem változtak, elvitte a hátán a show-t, ami kellett is, mert hangszeresei nem szántották fel a deszkákat. A végső visszaszámlálás pedig nekünk is meghozta a nap zárását, mivel előttünk volt egy több mint egyórás sárdagasztással egybekötött túra a kocsihoz.

Setlist:

War of Kings / Hole in My Pocket / Superstitious / Scream of Anger / Last Look at Eden / The Second Day / Firebox / Sign of the Times / Praise You / The Beast / Ready or Not / Gitárszóló / Girl from Lebanon / Nothin’ to Ya / Let the Good Times Rock / Rock the Night / Days of Rock ’n’ Roll /// The Final Countdown

Az eső az éjszaka folyamán megállás nélkül esett, így túl sok jóra nem számítottunk a számomra legfontosabb napon. Ennek első eredménye az volt, hogy az előző napi parkoló, amiért fizettünk, még jobban felázott, konkrétan felár ellenében egy traktoros húzogatta a kocsikat a parkolóhelyekre. Vagy ezt választod, vagy órákat kellett várni, mire alkalmas lett a parkoló a beállásra. Ezután sajnos a speciális U.D.O.-buli egy részét parkolóhely-vadászással töltöttük el. Majd jött az újabb bekommandózás a területre, ami a sok eső miatt még rosszabb állapotban volt. Apróbb jeleit láttuk annak, hogy a szervezők próbáltak tenni valamit az ügyben, de ekkora esőzéssel nem tudtak mit kezdeni, így hamvába halt próbálkozásnak tűntek a kísérletek. Így egy U.D.O.-sajtótájékoztatóval egybekötött In Extremo-buli volt az első, amit láttunk. Szokatlan volt a németektől a pirómentes koncert (már amit láttam belőle), de továbbra is nagy kedvencek maradnak, viszont érdekelt, hogy mit mond Udo ezzel a különleges, szimfonikus programmal kapcsolatban. Nagy „vasziszdaszokat” nem tudtunk meg, hála a német sajtó impotens munkatársainak, de itt hangzott el, hogy hamarosan felhagy az Accept-nótákkal. Közben Rob Zombie és brigádja hozta a már megszokott magas színvonalat; a főhősnek sikerült kellően extravagáns zenészeket maga köré verbuválnia, és egy komolyabb látványelemektől mentes, de igen jó bulit nyomtak. A koncert egy része kimaradt, mert rákészültünk a fesztivál nagy durranására.

Ami miatt végül is vállaltam ezt a nagy utazást. A CSODA, csupa nagybetűvel. Jót vártam, de ez annál sokkal jobb és több volt. Az elmúlt hetekben szállingózó információk arról szóltak, hogy a Trans-Siberian Orchestra 40–50 perces blokkja után kapunk egy normál hosszúságú Savatage-bulit, de az egyik zenészhez közelálló informátor azt tanácsolta, hogy próbáljunk úgy helyezkedni, hogy mindkét színpadot lássuk. A tömeg nagy része az eredeti tervnek megfelelően a Savatage színpada elé állt be, én is oda fókuszáltam, mivel TSO-t volt alkalmam kétszer is látni az elmúlt években.

Ezzel szemben az intro után megjelent előttem a Savatage teljes legénysége, és belekezdtek abba a dalba, amivel anno megismertem őket. A Gutter Ballet zongorakezdésénél kirázott a hideg, és ez az érzés nem nagyon változott az elkövetkezendő több mint két órában. A sokat fogyott Oliva magányosan ült a billentyű mögött, és sírt a hangszer az ujjai alatt; majd szépen besétált a teljes zenekar, és belekezdett a dalba. Az utóbbi időben nem láttam élőben, de karcos hangja mit sem változott az évek során. A színpad hátulján lévő, illetve a színpad melletti két kivetítőt is bevonták a koncert vizuális felturbózásába, ami eddig nem volt jellemző a zenekarra. Régen csupán a pőre színpad volt és a zenészek, de most átvettek valamennyit a TSO látványvilágából. Egy kiegészítő billentyűs is feltűnt a színpadon, Vitalij Kuprij a TSO-ból, igaz, rá kevesebb fény vetült, elsősorban a Caffery-Middleton-Pitrelli-Plate-Oliva csapat volt fókuszban.

Az Edge of Thorns alatt az „örökös” Savatage-toroknak nevezett Zak Stevens is megjelent a színpadon, és a tőle megszokott tökéletes minőségben hozta a rá kiosztott dalokat. Majd megint Olivához került a mikrofon, és ha emlékeim nem csalnak, a Jesus Saves alatt magára is hagyta a billentyűket, és állva tolta el a klasszikus sorokat. A Dead Winter Deadre ismét visszatért Zak, és a kivetítőkre is előhívták a lemezborítóról megismert vízköpőket. Amúgy szinte minden egyes számhoz külön megkomponált videókat nyomtak a kivetítőkön, a 24 Hrs. Ago alatt például amerikai autóversenyekről és borulásokról összevágott felvételeket játszottak be; emellett pedig tökéletes fényorgiát rendeztek a színpadon. És ekkor még nem is vetettek be mindent.

Mi mással zárhatták volna a Savatage-szekciót, mint a Hall of the Mountain Kinggel, amit már a közönség is teli torokból énekelt, és a szám alatti vészjósló kacajok is tökéletesek voltak Olivától. A hangszeresekre sem lehet panasz, tökéletesen hozták a régen játszott dalokat (igaz, a társaságban vannak, akik télen folyamatosan egymás mellett játszanak a TSO-bulik alkalmával). Majd elsötétült a színpad, és pár pillanat múlva a másik színpad kelt életre, a tavaly téli TSO-turné bevezető videójával.

Setlist:

The Ocean (intro) / Gutter Ballet / 24 Hrs Ago / Edge of Thorns / Jesus Saves / The Storm / Dead Winter Dead / Hall of the Mountain King

A látványvilág is nagyot változott, bevetették a TSO-koncerteken már megszokott mennyiségű pirotechnikát. A srácok az október végén érkező új Trans-Siberian Orchestra-lemez egyik tételével kezdtek, az eddig sehol sem játszott Madness of Mennel. Ez volt a szám élő világpremierje, de az este folyamán nem ez volt az utolsó; az instrumentális dalból nem sok derült ki a következő lemez vonalát illetően, de tipikus TSO-zene volt, ami jó előjel.

És akkor jöttek az énekesek szépen sorban: elsőként Jeff Scott Soto az Another Way You Can Die-jal, és természetesen a hangszeres szekció is lecserélődött a Savatage-programhoz képest – a kezdeteknél még a TSO zenészei játszottak, majd idővel a Sava-tagok is beszivárogtak. Sajnos nem láttam teljes egészében a színpadot, egy részét csak a kivetítőn keresztül, és ekkor még azt hittem, hogy azt az oldalt választottam, ahol nem a látványon van a hangsúly, hanem magán a zenén.

A Kayla Reeves által énekelt Night Conceives után az instrumentális számban már előjöttek a TSO táncoslányai, kellő színpadiasságot kölcsönözve a számnak. Meglepetésként érkezett a következő duett, ugyanis egy Savatage-dalt, a The Hourglasst Zak és Andrew Ross tolta el, aki a TSO biztos pontja, amihez a háttérénekesi szekció is megfelelő támogatást adott. A fények és a kivetítők pedig a TSO világát idézték, igazán látványosra és monumentálisra sikeredett. A TSO-színpadon ez volt az első szám, amikor jött a „kötelező” libabőr – zseniális volt. A TSO-szettben volt még egy premier a Prometheus képében, amiben megint főszerepet kapott Soto, és a marcona külsőt felvett énekes hangja tökéletesen illet a számhoz. Jó lesz ez az őszi lemez, azt érzem! A TSO szettjét lezáró tétel a megőrülésre tökéletes alapot biztosító A Last Illusion volt – mindenki ezerrel pörgött a színpadon, a két hegedűs pedig egy páros koreográfiát adott elő.

Setlist:

Madness of Men / Another Way You Can Die / Night Conceives / Toccata – Carpimus Noctem / The Hourglass / Beethoven / Prometheus / A Last Illusion

Majd megint elsötétült a színpad, és nem tudtuk, hogy mi vár még ránk, melyik színpadon és ki fog felbukkanni. Mondhatnám, hogy mindkettőn és mindenki, bár ez nem teljesen igaz, de nagyrészt azért fedi a valóságot, ugyanis a két (egy?) zenekar olyat tett, amit ezelőtt még soha senki: ugyanazt a számot játszották a zenészek mindkét színpadon, a fény és a piró is ugyanaz volt, nem is tudta az ember, hova kapkodja a tekintetét. Szinte minden hangszer megduplázódott, és természetesen tökéletes párhuzamban játszottak, a színpadok között pedig folyamatosan ment a vándorlás: a tánckar egyszer itt tűnt fel, aztán két számmal később már a másikon.

És közben mindkét zenekar repertoárjából szemezgettek, az is mindegy volt, melyik dalt ki énekli: Savatage-énekes tolta a TSO-számot és a TSO-ban közreműködők énekelték a Savatage-tételeket, közben Russel Allen, a Symphony X torka is beszállt a nagy énekfesztiválba. És már nekem sem kellett szomorkodnom, hogy nem látom a TSO-színpad pirotechnikai arzenálját, ugyanis a kétszínpados verzióban a Savatage-oldal is kapott rendesen a lángokból. Ez a felállás álmaim netovábbja volt: a két kedvenc zenekar, mindenféle verzióban játssza a TSO és a Sava számait – a Bombajó bokszolóból vett kultikus szólás mindent elmond az élményről: ez egy „dupla kéjmámor” volt.

Erre a harmadik részre is maradt egy premier, a King Rurick itt volt hallható először élőben, majd jött a Believe, amit Oliva egyedül kezdett, majd a másik színpadon Robin Borneman is beszállt, aki tökéletesen hozta Oliva karcos hangját (és akire nagyobb szerep vár majd az új lemezen). A Believe alatt – bevallom – az én szemem sem maradt száraz, de ez van… A Chance pedig a kedvenc számom a zenekartól, és talán a top 10-es listámban is benne van evör, most is az egyik legnagyobb csúcspont volt számomra; itt már teli torokból üvöltöttem a sorokat. A technikai személyzet is beleadott apait-anyait: mindkét színpadra beengedtek egy-egy hatalmas zsebórát, és hatalmas lángcsóvákkal támogatták meg a számot. Anno a bécsi koncerten azon tanakodtunk Tomkával, hogy Andrew Ross sem énekli rosszul, de mennyire jó lenne ezt Zakkel hallani – és lám, imánk meghallgattatott, ugyanis duettben adták elő a számot. A projekt fő motorja és kitalálója, Paul O’Neill is színpadon termett, gitárral a kezében.

Egy dolgot viszont be kell valljak: a TSO-számok alatt azért sokan elvonultak a színpadoktól – az ezzel kapcsolatos észrevételeimet majd a második részben elmondom, amikor is több dolgot is megtudhat az olvasó arról, hogy érezték magukat a zenészek (ugyanis nagy örömömre a másnapi sajtótájékoztatón is részt vettem, ahol az est főszereplői közül is sokan megjelentek). Remélem, hogy valamilyen formában látható lesz ez a koncert, mert a látványtól és a tudattól, hogy ez a két banda együtt játssza azokat, amiket imádsz, annyira a hatása alá került az ember, hogy nem nagyon tudott figyelni minden részletre.

Nem érdekelt, hogy bokáig érő sárban tapicskolok, nem érdekelt, hogy az órákkal azelőtt a cipőmbe folyt saras vízben ácsorgok az alig 10 fokban, nem érdekelt, hogy a monstre buli alatt vagy ötször eredt el az eső, mert életem egyik, ha nem a legnagyobb élményében volt részem. Ezt, ilyen látványosan, ennyire profin és magas színvonalon senki nem tudta volna megcsinálni, le a kalappal a szervezők, a technikai stáb (két külön színpadot kellett tökéletesen hangosítani, világosítani), és persze a fellépő zenészek és énekesek előtt.

Setlist:

The Mountain / Carmina Burana / Turns to Me / Another Way / Billentyűszóló / Mozart and Memories / Morphine Child / King Rurick / Believe / Chance / Christmas Eve (Sarajevo 12/24) / Requiem (The Fifth)

Szerző: Savafan
Képek: Savafan (további képek a CSLP galériájában)
Köszönet a Wacken Open Air szervezőinek!