Bolond, aki otthon maradt: Zártosztály - Barba Negra Track, 2015.08.05.

A múlt heti családias Júdáskodás után ezúttal a barátok körében vetettem be ellenállhatatlan rábeszélőképességemet, mint a Fűrészben Jigsaw: „Hello Michael! Volna itt ez a koncert!” És a mellékelt (próbatermi) videóban aprólékosan bemutattam, hogy mi vár rájuk a szerda esti másfél órában.

Szóval a Trackbe sem egyedül mentem. Bár a hétközepi időpont és a Budapestre támadt vihar sokakat távoltartott, a Track Terrace színpada előtt azért rendesen megduzzadt a tömeg. A terasz nem sokkal nagyobb, mint a zenekar próbaterme, így nem esett nehezükre „belakni”. Mondhattam volna úgy is, hogy éppenhogy elfértek rajta. Az egyetlen pozitívum az volt, hogy itt a nézőtér is fedett, de az érdeklődés a befogadóképesség határait súrolta. Talfi hazalátogatásának hírére számtalan zenészkolléga is megjelent a nézőtéren, a másik nagy Hammond-bűvölő Zeffer Andristól a nemrég a 80-as évek rockzenéjének emléket állító Gellér Tomin át egészen a bakancsos Edda egykori basszusgitárosáig, Zselencz László Zsöciig. A szelfivadászok így kiélhették magukat, és az előzenekar, valamint az átszerelés alatt ment is a fotózkodás ezerrel. Igazi szelfiorgia volt. Mindenki mindenkivel.

Apropó előzenekar. Bár a Talfi-interjúban azzal büszkélkedtem, hogy annak idején igazi lokálpatriótaként üvöltöttem a tömeggel, hogy „EDDA MĹ°VEK, MISKOLC!”, ezúttal ebben a minőségemben egy kicsit leszerepeltem. Egy kerületben lakom Abaházi Csabával, azt is tudtam, hogy a polgármesterünkkel zenél együtt, de azt csak ott, a koncert alatt tudtam meg, hogy ez a MégEgyKör elnevezésű csapat ugyanaz, csak végre lecserélték az elég amatőr hangzású Riz Levente és Barátai nevet egy ütősebbre. Persze a repertoár 90%-a Sing Sing-dalokból állt. Mi másból? Amikor az Életfogytig rock 'n roll refrénjét üvöltötte a tömeg („Szól még, szól!”), bevillant egy kép az 1990-es Tokaji Rocktáborból, ahol a soproni Blokád tiszteletbeli, hatodik tagjaként a Sing Sing melletti szobában laktam egy héten át. Ők abban az évben hozták ki az első lemezüket. Óh, azok a boldog szép napok! Akkor is ez jutott eszembe, amikor a „Szeretem, mikor jössz, de az még jobb, amikor elmész...” refrént hallgattam tőlük. („A legszebb pillanat, amikor búcsúzol, és a vonatra felszállsz.”) Persze nem akarom lecikizni a kétértelműségében pikáns dalt, a törzsközönség láthatóan már most kívülről fújta. Számomra – az utánuk fellépőket tekintve – mégis az volt a legviccesebb, amikor a záró Halál a májra egyik refrénjét lecserélték az Irigy Hónaljmirigy Anyáddal jártam paródiájának szövegére.

A fél kilences kezdésre már olyan nézősereg torlódott össze, hogy egy részük csak oldalról, a söntéspult elől tudta nézni a bulit. Aminek az elejét sajnos technikai malőrök tették felejthetetlenné. Hol az énekre pakoltak túl sok visszhangot, hol Csuka gitárjával volt annyi probléma, hogy az első 3–4 dalnál úgy éreztem magam, mintha a '93-as Deep Purple-koncerten lennék, ahol Blackmore csak a szólóra jött be. A Zártosztály sztenderd műsora, az ’Edda 5-6-7’ lemezek anyagából válogatott háromnegyed óra gyorsan lepörgött. Jöttek a slágerek egymás után, ahogy a januári bulin is, Csuka a Változó időkben végre kedvére szétszólózhatta magát, Sipos Peti hozta a formáját mind énekben, mind humorban, Tipcsi, a Király pedig kapott egy röpke dobszólót A kör előtt. De érezhető volt a feszültség a levegőben: mindenki Talfi megjelenésére várt.

A „főorvos úr” színpadra lépése negyed tízkor jött el, hófehér ruhájában, szerényen elegáns megjelenésével kicsit kilógott az ápoltak közül. És ezzel egy időben kitágult az őrültek világa az ’Edda 1-2-3’ lemezek felé, és kezdetét vette a nagy aaahhh! Erre nem találok jobb szót. Egyszerűen kiszakadt az emberekből a várakozás feszültsége. Ahogy Sipi mondta, 35 évet várt erre a duettre, ahogy mi, nézők is. Én őszintén szólva 1983 óta csak véletlenül jutottam el Edda-koncertekre, '87-ben a Deep Purple előtt éppen Csukáék játszottak, pár éve meg a Tabánba mentem a Skorpió miatt, és ott lépett fel záró műsorszámként az Edda. De amikor A hűtlen után Attila bekonferálta, hogy „Szerzőtársam: Gömöry Zsolt”, akkor csak a társaság miatt nem hagytam ott az egészet a koncert közepén. Ezen az emberen már az ufók sem segíthetnek. És most itt volt ez az őrültekből verbuválódott csapat, Barta professzor úrral kiegészülve, és eredeti formájukban hozták el nekünk a bakancsos Edda-dalokat. Tényleg nem találok szavakat, pedig ez lenne a dolgom.

Bemelegítésként érkezett az Álmodtam egy világot, egyetlen billentyűkísérettel, két hangra (á la Triász), már ezt is megkönnyeztük, és persze nem volt ember, aki ne énekelte volna velük együtt a dalt, talán még a söntéspult mögött álló, sokat látott személyzetnek is mozgott a szája némán. Aztán viszont belevágtak ezerrel, egyben lenyomták a Minden sarkon álltam már-Egek felé kiáltottam párost. Itt nyert értelmet Talfi kérése, hogy a dalokat az eredeti verziójukban kell megtanulni. Hiszen olyan billentyű-gitár ikerszólókkal vannak teletűzdelve ezek a nóták, mint a Deep Purple örökzöldjei, és ezt egyszerűen bűn lett volna elmismásolni. Csuka persze mindig is renitens volt, most sem tartotta be maradéktalanul az orvosi utasításokat, a Minden sarkon közepén azért eleresztette a kezét egy csöppet. És ez így lett zseniális!

Ezután pedig jött egy még az eddigieknél is fontosabb rocktörténeti pillanat, amikor a már nem éppen darázsderekú Darázs István lépett a színpadra, hogy a korai Edda két énekessel felálló összeállításának is tisztelegjenek egy dallal. Az Edda bluesban 5 egykori Edda-tag állt egyszerre a deszkákon, hogy Pataky Attila „magyar hangjával”, Sipos Péterrel összefogva elhagyják a várost. Egy ritka blues, amiben a Hammond szólózik, nem a gitár. És amikor A hűtlen ezúttal a valódi szerzőjétől hangzott el, akkor megint elárasztotta a tömeget a meghatottság érzése. Ha ekkor az Érzést is elnyomták volna az ’Edda 3’-ról, akkor patakokban folyt volna a könny a fedett Terrace padlóján.

Sipos Peti meg gyárilag hülye, mint tudjuk. Amikor nem az elérzékenyülés könnyeivel küszködtünk, akkor a sírva röhögéstől fuldokoltunk. A koncert „nagy vesztese” Lázár Zsiga volt, akinek Talfi szinte barokkos cizelláltságú Hammond-futamai után visszatérve a Gyere őrültben azt a Bon Jovi-s nyolcad-akkordozást kellett bemutatnia. („She's a little runaway!”) Itt érződött igazán az, amit az interjúban is említettem Talfinak: „a régi Edda nem Slamótól volt igazán nagy, hanem attól a billentyűjátéktól, amit Te tettél hozzá a zenéhez, meg a szűkített akkordjaidtól.” Bár a későbbi Edda – Csuka csatlakozásának hála – sokkal keményebb, gitárcentrikusabb lett, és ezt a vonalat Kunos és Alapi is tovább vitte, ezzel párhuzamosan a billentyű háttérbe szorult, leegyszerűsödött, elamerikaiasodott. Mielőtt bárki belekötne, tudom, hogy ez persze így általánosítás, de valóban a Bon Jovi által képviselt amerikai arénarockban hallható szintre szállították le a hangszer szerepét.

A ráadásban az Ünnep valóban illett ennek az estének a végére, de amikor visszahívták még Talfit egy Kölyköd voltam erejéig, az aztán a színpadi pirotechnika nélkül is igazi tűzijáték volt. A közönség eufóriája határtalanná vált, és a koncert végén egy emberként üvöltötték, hogy „Nagyszínpad, nagyszínpad!”. Legközelebb, ha Talfi meglátogat még minket a világ túlfeléről, akkor talán megérdemelnék, hogy megfelelő körülmények között mutathassák be produkciójukat.

Lehet, Attilának mégis komoly kapcsolatai vannak az ufókkal, mert valaki ott fent nagyon nem akarta ennek a koncertnek a sikerét: Talfi karja közvetlenül a floridai indulás előtt meghúzódott, Csuka körömágya begyulladt, a hangosítással is volt probléma a buli elején, ráadásul a Stratocaster egyik húrja is elszakadt, a cseregitár meg fél hanggal lejjebb volt hangolva. Ráadásul nem sokkal a kezdés előtt a vihar is lecsapott a fővárosra. Viszont aki a rossz időjárás ellenére is eljött, nem úgy emlékszik majd a koncertre, hogy mennyire zűrös volt, hanem hogy életre szóló élményt kapott. De komolyan, ha a Toto és a Judas Priest után egyáltalán elgondolkozik az ember azon, hogy talán ez volt az év leghangulatosabb koncertje, akkor ezzel mindent elmondtam ezekről a „srácokról”. Mert srácok ezek, lélekben örökké fiatalok, és ezen az estén minket is megfiatalítottak. S bár Zserbó zártosztályos szlogenjét mindig megmosolyogtam, ezen az estén hazatérve teljesen komolyan gondoltam, hogy bolond, aki otthon maradt.

Setlist:

Éhes asszony / Velem kiáltsatok / Megfulladok / Fohász / Így akarom / Éjjel érkezem / Változó idők / A kör / Álmodtam egy világot / Minden sarkon álltam már / Egek felé kiáltottam / Elhagyom a várost / A hűtlen / Gyere őrült / Veled vagyok /// Ünnep / Kölyköd voltam

Szerző: CsiGabiGa
Képek: Török Hajni és Mahunka Balázs (további képek itt)
A videókért köszönet Tolnai Zolinak (Minden sarkon), Döbinek (Álmodtam) és a Rockmúzeumnak (MégEgyKör).
Köszönet a Zártosztálynak és a Barba Negra Tracknek!