Félistenek a Metal Istenek előtt: Black Label Society, Gus G. - FEZEN 1. nap, 2015.07.29.

Azt hiszem nyugodtan kijelenthetjük, hogy január óta a FEZEN első napja az év legjobban várt rockzenei eseményeként volt számon tartva sokak naptárában, hiszen a brit legendák mellett két kiválóság, Gus G. és Zakk Wylde is Székesfehérvárra érkezett. Hiába indult a korábbi napokhoz képest szokatlanul hűvös idővel a fesztivál, Gus meghozta a tüzet, amit Zakk még nagyobb lángra lobbantott, majd pedig ahogy már olvashattátok, a Judas Priest porig égetett mindent.

Szerda délután, borús, kifejezetten barátságtalan idő. Kissé pipa voltam, hiszen most először szántam rá magam arra, hogy elmenjek egy fesztiválra, és azonnal rossz idő fogad, pedig az elmúlt pár napban banánérlelő meleg volt az ország minden pontján. Mindenesetre megpróbáltam pozitívan és arra gondolni, hogy legalább nem kell ész nélkül, mértéktelenül vedelnem a sört a kánikulában. Na jó, azért most is lecsúszott pár korsóval, mondjuk a szervezők azért gondosan ügyeltek a korán érkezők alkoholszintjére, hiszen hiába akartam volna inni bármilyen italt is, sajnos logisztikai problémák miatt erre nem kerülhetett sor egyhamar. Pár stand meglátogatása után szerencsére azért belehörpinthettem a habos nedűbe, majd rögtön kapcsoltam, hogy görög barátunk dedikál a rajongóknak. Gus G. remek arc, kedves és szerény, nem szállt el azért, mert éppen felfelé ível a karrierje, vagy mert Ozzy mellett nyomul, közben pedig szólólemezeivel turnézza körbe a világot. Jelenleg éppen a frissen megjelent ’Brand New Revolution’-nel, ami szerintem kicsit gyengébb lett, és talán más szempontok szerint készült, mint az első, de így is egy igazán figyelemreméltó anyag.

Hamar elérkezett a 18:30, és szinte csúszás nélkül kezdett bele a gárda a My Will Be Done-ba. Bár a dedikáláson már láttam, de ismét meglepődtem, hogy Mats Levén kíséri ezen a koncertkörúton is Karamitroudis urat, hiszen nem rá számítottam. Természetesen kellemes csalódás volt, nagyon csípem a hangszínét és az előadásmódját, hosszú, göndör fürtjei ezúttal is szinte teljesen eltakarták arcát, miközben kristálytisztán vezette elő a dalokat. Sajnos az elején rengeteg apró technikai probléma akadályozta a bulit, például egy összegabalyodott gitárkábel, vagy az elnémuló basszusgitár a Blame It On Me-ben, és mindehhez jött az is, hogy nekem iszonyatosan szellős volt a hangzás. A lemezen megdörrenő verziók rendben vannak, jók a hangszerelések, élőben viszont egy gitárral nagyon üresnek hatnak, főleg akkor, ha úgy elnémul a basszus, ahogy azt az előbb is mondtam. Példaként itt egy videó:

Mondjuk ez nem akadályozta meg azt, hogy a korai időpont ellenére összeverődött nézősereg ünnepelje a csapatot, hiszen nagyon profin tolták a problémák ellenére is a slágeres dalokat. Negyedikként az ’I Am The Fire’ egyik legjobb dala, az instrumentális Vengeance érkezett, amivel talán elég is lett volna a kizárólag hangszeres dalokból, azonban Gusszal kicsit elszaladt a ló, és betette a programba a Firewind The Fire And The Furyjét is, amit egy gitárszólóval öblített le. Így nem volt meglepő, hogy pillanatok alatt leült a buli, hiába a szárnyaló szólók, ezek egy vegyes zenei ízlésű fesztiváltömeget aligha hoznak lázba.

Mégis úgy éreztem, hogy készült a punnyadásra a görög zseni, hiszen a World On Fire személyében Firewind-klasszikus is került a programba, amiben külön ki kell emelnem Levén mestert. Hihetetlenül univerzális énekes, néha-néha ugyanis olyan érzésem volt, mintha Apollo énekelne a színpadon. Mats nagyon jól fel tudja venni mások szerepét, közben pedig saját stílusából is tesz a dalokba, nem is keveset. Ezt az érzetet erősítette tovább az eredetileg Michael Starr-ral rögzített Redemption is, aminek sikolyát is kísértetiesen hasonlóan énekelte, pedig a magasakat Michael igazán egyedi, karakteres módon teszi oda.

Közönségfelrázó és bulizós dalként érkezett a Black Sabbath Into The Voidja is, amit az is torkaszakadtából énekelt, aki egyébként nincs odáig Gus szólómunkásságáért, azonban Ozzy jobbkezét szívesen megnézte, ha már így alakult. És ha már Ozzy, akkor Zakk Wylde, és ha Zakk, akkor essen szó a főhős gitárjáról is. A koncert elejétől nyilvánvaló volt, hogy Gus nem a saját hangszerén játszik, a jellegzetes festés egyértelműen a BLS főnökének a védjegye. Aki erre tippelt, nem lőtt mellé, hiszen koncert közben kiderült, hogy a légitársaság elkavarta barátunk cuccát, így Zakk adta kölcsön az egyik hangszerét Gusnak, amit mesterien kezelt. Természetesen elektromos hangszereknél is nagyon fontos a kényelem, de talán hangzásban nem mindig jön ki, hogy nem túl kellemes rajta játszani. Ez most sem történt így, bár jópárszor azért látszódott, hogy a szokásosnál jobban figyel egy-egy ugrásra, szólóra, mint általában.

A megjelenés közelsége miatt csak két dal került a programba a ’Brand New Revolution’ lemezről, emiatt talán szerencsésebb lett volna, ha kicsit később kerül sor erre a koncertre, igaz, már így is sokat vártunk, hiszen az előző évre ígérte látogatását a Firewind-főnök, aki bebizonyította élőben is, hogy kivételes képességű gitáros. Társaival megvan az összhang a színpadon, sőt ha kell, nemcsak gitáron brillírozik, hanem vokálozik is, úgy, mint mondjuk a Blame It On Me-ben. Szerintem ha kicsit változtat a koncertek felépítésén, bepakol pár showelemet, esetleg bevesz egy ritmusgitárost is (vagy csak samplerről belöki a szólamokat), akkor nem csak egy kisebb csoport fogja énekelni majd a bulik végén az I Am The Fire refrénjét.

Setlist:

My Will Be Done / Eyes Wide Open / Blame It On Me / Vengeance / Burn / World On Fire (Firewind) / The Fire And The Fury (Firewind) / Guitar Solo / Terrified / Redemption / Into The Void (Black Sabbath) / Come Hell or High Water / I Am The Fire

A nem túl hosszú átszerelés után a szokatlanul hatalmas tömeg valószínűleg a szervezőket is meglephette, így a beengedésre váró kígyózó sorok miatt 15 perccel később szelte át a légteret a BLS intrója, a Whole Lotta Sabbath. A színpadra beemelt hosszú Marshall-fal igazán tekintélyt parancsoló volt, már a látvány is felért egy kisebb orgazmussal az erre érzékenyek számára, de a hangzás még inkább. Amit Gus produkciójából hiányoltam, az varázsütésre ott termett előttem: a vaskos, öblös megszólalás szinte levitte a fejemet.

A jól megszokott sziréna után a The Beginning... At Last indította a műsort, amiben azonnal feltűnt, hogy bizony Zakk fölött is kezd eljárni az idő. Nemcsak azért, mert a számok nagy része egy szekunddal lejjebb szólt, hanem mert a színpadon is kevesebbet őrjöng a viking harcosnak kinéző Wylde. Persze azért most sem felejtett el Flying V gitárjába térdelve szólózni, vagy a számára kikészített emelvényen pózolni, sőt a szokásos nyakban gitározás sem maradt el.

Szóval azért senki ne gondolja azt, hogy egy nyugdíjas rocker játszott a színpadon, egyáltalán nem ez történt, csak kicsit elgondolkodtató és meglepő volt számomra a régóta várt első találkozás Zakk-kel. Hiányoltam a folyamatos anyázást, a divatbandák alázását, a színpadon hömpölygő sörfolyót, a közönség közé bedobált teli söröspoharakat. De annyi baj legyen, Zakk jobban figyelt magára a bulira, profi, összeszedett szettel állt színpadra. Az örömittas kezdés után kezdett kicsit durvává válni a basszus, illetve a mélytartomány, úgy érzem, túl lett tolva John DeServio bőgője, ami egyébként stílusosan, magyar nemzeti színű húrokkal lett felvértezve.

A Funeral Bell után következett az egyik kedvencem, a kihagyhatatlan koncertnótaként számon tartott Bleed For Me, amiben Zakk magasba lendülő kezével vezényelte a közönséget. Ekkor már szinte egy tűt sem lehetett leejteni az első sorokban. Jöttek sorban a riffmonstrumokra épülő BLS-dalok, a rajongók lelkesedése pedig nem lankadt, talán csak akkor, amikor a ’Catacombs Of The Black Vatican’ újdonsült szerzeményeivel hozakodott elő Wylde és csapata, a nem túl izgalmasra sikerült lemezről sajnos 4 dal is bekerült a programba, mondanom sem kell, hogy nem ezek jelentették a koncert csúcspontjait. És a dalok közbeni kényszerű hangszerzúgatás sem, amit DeServio basszuskiállásokkal próbált izgalmassá tenni, sikertelenül. Jobban örültem volna, ha valaki inkább mond egy-egy lelkesítő mondatot a közönségnek.

Egyáltalán nem szeretném lehúzni a koncertet, mert nagy reményekkel érkeztem, azonban kicsit tanácstalanul és keserű szájízzel eszméltem fel a buli közepén, hogy a sodró lendület után kissé unalmas lett a produkció, hiába lehetett minden egyes megmozdulásról levenni azt, hogy ez egy profin átgondolt előadás. A hosszúra nyúlt gitárszóló után azonban megtört a jég, és Godspeed Hell Bound, valamint a Dario Lorina főszereplésével előadott Angel Of Mercy már jólesett a hallójárataimnak. A cingár másodgitáros talán sosem megy át akkora változáson, mint Zakk anno Ozzy mellett, de a turnééletmód biztos ráaggaszt idővel majd pár kilót, viszont a szakáll már láthatóan alakul a srác állán. Az egyébként figyelemre méltó, hogy a főhős a sok öncélúnak tűnő szólózás mellett neki is megadta lehetőséget a kibontakozásra, az In This Riverben már ő nyomta a szólót, míg Zakk a zongora mögött emlékezett barátjára. Nagyon szép gesztus, és megható, hogy ennyi év után is ilyen fontosnak tartja, hogy megemlékezzen Dimebagről, még molinókkal is készült, amit a Marshall ládákra terítettek rá a szám közben.

Az utolsó szettként felfogható The Blessed Hellride-Concrete Jungle-Stillborn hármas hangulatosan és látványosan ment végig, teljes őrület lett úrrá a rajongókon, Wylde mester pedig végre megszólította őket, valamint teljes gitárarzenálját is felvonultatta. Még a duplanyakú gitárok is előkerültek, amiket ugyanúgy szeretett és tisztelt mint a többit: miután kiadta őket a kezéből nyakon csókolta imádott hangszereit. Zakk Wylde egy csupaszív ember, aki imádja a zenét, a gitárjait, nem hagyja feledésbe merülni barátja emlékét, és attól függetlenül, hogy nem sörözik annyit, mint régen, még egy piszok nagy gitáros és rockzenész, amit most is bizonyított. Koncertje – csakúgy, mint Gus G. műsora – méltó felvezetése volt a Metal Istenek magasztos előadásának, ami mint tudjátok, kiválóan sikerült.

Setlist:

The Beginning... At Last / Funeral Bell / Bleed For Me / Heart Of Darkness / Suicide Messiah / My Dying Time / Damn The Flood / Gitárszóló / Godspeed Hell Bound / Angel Of Mercy / In This River / The Blessed Hellride / Concrete Jungle / Stillborn

Szerző: TAZ
Képek: Mahunka Balázs és Török Hajni
További képek ITT