"Nem kedvelem a beképzelt embereket": Interjú Barta Alfonzzal, a bakancsos Edda billentyűsével

Boldog gyermekévek! Éppen befejeztem az általános iskolát, s végre újra láttam. Mert szemüveget csináltattam. Addig inkább hunyorogtam, mint hogy bevalljam, szükségem lenne rá, nehogy pápaszemesnek csúfoljanak. Aztán a gimiben, új emberek között már nem érdekelt a dolog, ott eleve úgy mutatkoztam be. És ahogy kitárult a világ látó szemeim előtt, elkezdtem koncertekre járni. Miskolci gyerekként a miskolci Ifipark volt az egyes számú célpont, de az Ady Endre vagy a Vörösmarty Művelődési Ház is adott otthont koncerteknek. A Sportcsarnok már a nagyobb bulik színhelye volt, a Csanyik-völgy pedig a fesztiváloké. P. Mobil, Beatrice, Hobo Blues Band, Új Skorpió Tátraival, és persze igazi lokálpatriótaként együtt üvöltöttem a tömeggel, hogy EDDA MĹ°VEK MISKOLC! A mi zenekarunk. (A "Mi gyermekünk" gondolathoz még túl fiatal voltam.) Így aztán nagy megtiszteltetés most nekem, hogy a bakancsos Edda billentyűsével, Barta Alfonzzal, Talfival beszélgethetek.

De elhatároztam, hogy mégsem az ős-Eddáról fogom kérdezni, mert arról már dokumentumfilm, könyv, cikksorozatok jelentek meg, és Talfi is elmesélte a maga verzióját. Így személyesebb témákról, és persze az apropóról, az augusztus 5-ei Zártosztály koncertről is beszélgettünk, amelyen vendégként Talfi is fellép.

HRM: Első kérdésem, ahogy rád nézek: te mikor lettél szemüveges? Nem emlékszem, hogy az Edda-időkben az lettél volna.

Talfi: Nálam is már gyerekkoromban kezdődött. Nem akartam szemüveges lenni, és inkább hunyorogtam a táblánál rendesen, még a gimnáziumban is, de később eljött az idő, amikor azt mondtam, hogy elég! És lett egy olvasószemüvegem, mert amikor bejöttek a mobiltelefonok, az SMS-ek apró betűit már nem láttam. A 2000-es koncert előtt viszont elrohantam egy órakor egy szemészeti üzletbe, hogy kéne egy kontaktlencse mára, mert lesz egy koncert, és nem akarom, hogy szemüveggel vegyen fel a kamera. Azt kérdezték: „Viselt már kontaktlencsét korábban?” „Még nem” – válaszoltam. „Jó, akkor 3 óra múlva vegye ki!”

Nos, én ki is vettem, nem 3 óra múlva, hanem hajnali 3-kor, amikor a koncert után hazaértem. A szemem konkrétan olyan piros volt, mint a nyuszié. Koncert közben legnagyobb félelmem az volt ezzel kapcsolatban, mikor oldalról benyomták a füstöt, és arra gondoltam, vajon hogyan reagál erre a kontaktlencse, nem alkot-e rajta egy filmréteget? Ha elkezdek könnyezni, nem látok, le kell mennem a színpadról. Szerencsére ez nem látszott rajtam, csak belülről dolgozott bennem a feszültség.

Vannak olyanok, akiknek jól áll a szemüveg, én nem vagyok ez az eset. Lehet az is, hogy csak magamnak szokatlan ez és másoknak rajtam nem. De engem öregít, elveszi a szem igazi kifejező erejét, ezt másoknál vettem észre, akiket nem szemüvegesként ismertem meg, és szintén később lettek szemüvegesek. Egyszóval nem kedvelem, de ez van.

HRM: Te voltál az első zenész, aki nemcsak kilépett, hanem egyenesen disszidált az Eddából. Egy nő miatt költöztél Svájcba. Érdekes, hogy Csuka, akivel, ha jól tudom, most fogsz először együtt játszani, gyakorlatilag ugyanezt tette, de ő csak Ausztriáig jutott. Mit csináltál Svájcban, azon kívül, hogy megnősültél?

Talfi: A Hilton Baselben zenéltem. Nem volt oda könnyű bejutni, mert minimum egy évre előre meg voltak határozva, hogy kik játszanak, de nekem sikerült ott évi 5-8 hónapot dolgoznom, egészen 2008-ig. A bejutásom olyan szerencsésen alakult, hogy a márciusi demó kazettám beküldése után már a következő hónapban ott lehettem, mert az arra az időre tervezett zenész valamilyen okból nem tudott megjelenni. Így aztán gyorsan „megtapadtam” ott. 2008 után az új vezetés egy tollvonással megszüntette az élő zenét, ezért tartott csak addig a Hilton-időszakom. Ugyanolyan gyorsan lett vége, mint amilyen gyorsan indult az ottani karrierem.

HRM: Amikor elváltál a svájci párodtól ’97-ben, nem akartál hazajönni?

Talfi: Nem, valahogy ez abszolút nem jutott eszembe. Éltem tovább a megszokott életemet, a Hilton Baselben és más helyeken folytattam a zenélést. Vannak férfiak, akik nem képesek egyedül élni, gondjuk van a mosással, vasalással, házimunkákkal, amit előtte soha nem végeztek. Összekeverik a színes ruhákat a fehérrel és csodálkoznak, hogy a fehér miért nem fehér? Nekem ezekkel nem volt gondom, már kiskoromban olyan „odafigyelek mindenre” típusú gyerek voltam. Ha éppen Nagyikám főzött valamit, akkor azt nézegettem, mit miért csinál, majd amikor édesapám szerelte a Wartburgot, akkor ott legyeskedtem körülötte, vagy a garázs alapásásnál én voltam a felszolgáló, a melósokat ellátó személyzet. Szóval eléggé kedvelt gyerek voltam, már akkor is állandóan nevető, jókedvű, segítőkész. Valami miatt már akkor kialakult bennem, hogy nem kedveltem a beképzelt embereket. Ez azóta csak még jobban megerősödött bennem. Mert nem értem, hogy mire jó az? Valószínűleg azon emberek, akiknek erre szükségük van, belül gyengék lehetnek és ezzel akarják önmagukat látszólag erősíteni. Viszont érdekes, hogy amikor tényleg világhírű, nagynevű zenekarokkal, előadókkal találkoztam a Hilton 18 éve alatt, egyiknél sem fedeztem fel egy mákszemnyit sem ebből a beképzeltségből. Gondoltam is, hogy ők igazán megtehetnék, lenne mire, hiszen akármelyik országban koncerteznek, nagyon sokan ismerik őket, több millió lemezt eladtak. De nem, náluk a legkisebb jelét sem tudtam felfedezni ennek a nem túl szimpatikus tulajdonságnak. És ez csak még csodálatosabbá tette őket a szememben.

HRM: Kik ezek a sztárok, akikkel személyesen találkoztál és ilyen mély benyomást tettek rád?

Talfi: A Deep Purple legénység állt egy alkalommal a Hilton bárpultnál, naná, hogy odamentem hozzájuk, hogy pár mondatot beszélgessünk. A billentyűsük gratulált, tetszett neki a játékstílusom. Lionel Richie volt a másik ilyen nagy sztár, szintén a Hiltonban. Az étteremben beszélgettünk egy pár percet. Másnap, mikor ment a saját előadására, benézett a bárba és a hüvelykujját feltartva hagyta el az épületet. Melanie C, Ray Charles, Udo Jürgens is megfordultak ott. Ezek mind nagyon normális, szerény emberek, kivéve Udo Jürgenst, mert ő már nem ez a kategória. Az ilyen, saját beképzeltségébe burkolózó emberrel nem is akarok semmit beszélgetni!

HRM: Hogy ismerkedtél meg a jelenlegi pároddal?

Talfi: Még Svájcban voltam 2009 április vége körül, amikor Darázs István „nagytesókám”, nagyon jó barátom telefonon kérdezte tőlem egy beszélgetés közepén: „És arról hallottál-e, hogy Attis (Pataky) az USÁ-ban van?” „Nem, nem hallottam. Annyira nem követem az itthoni emberek történetét.” „Na, ha érdekel a dolog, akkor olvasd el a Népszava oldalán azt a kis cikket!” Rántottam egyet a vállamon, hogy oké, majd meglátom, lesz-e hozzá hangulatom. És volt.

És innen indult nejemmel, drágámmal a történetünk. Ugyanis ő szervezte a floridai Attis turnét és abban a cikkben szinte csak az ő mondatait idézték. S a cikk végén ott volt az e-mail címe! Gondoltam, írok neki, hogyha még egyszer lenne ilyen turné, akkor tudjon a létezésemről, ha úgy gondolja, legközelebb én is benne lennék egy ilyenben. Pár sorban félhivatalos hangon írtam meg ezt neki, elolvastam újra és úgy gondoltam, hogy ez így túl személytelen, becsatolok egy barna zakós hiltonos képet magamról, hogy lássa, kitől jött a levél.

HRM: Nos, akkor elmondhatjuk, hogy – kis túlzással – Pataky Attila hozott össze titeket. Hogyan folytatódott a sztori?

Talfi: Inkább Darázs Pisti, hisz ő az, aki elindította az egészet. Ha ő nem szól, akkor Pataky hiába turnézik, én még mindig Svájcban vagyok.

HRM: Hogyan folytatódott a sztori?

Talfi: Pár napig semmi válasz nem jött, de utána csak megérkezett. Elnézést kért, hogy csak most tud válaszolni, de a turné miatt nem volt túl sok ideje. Tetszett neki az ötlet, lehet róla szó, hogy a jövőben engem is meghívjon egy ilyen fellépésre, de előtte azért beszélnünk kellene és megadta a telefonszámát is. Felhívtam és elkezdtünk ilyen félhivatalos hangnemben beszélgetni. De valahogy ennek ellenére is jólesett mindkettőnknek a másik stílusa. Ezért aztán újra és újra jöttek a telefonok, a következő megbeszélések, de már egyre hosszabb ideig, majd átváltottunk kamerás Skype beszélgetésekre. Én már mertem előtte hülyéskedni, mondván, ha magamat kell mutatni, akkor ez is kell hozzá, ez is én vagyok. Ha nem tetszik neki, akkor annyi. De nagyon tetszett neki a dolog, ő is kezdett lassan önmaga lenni, és az üzletasszony helyett egy tündéri aranyos karakter jelent meg előttem, egy olyan gyermeki jóságos lélekkel, mint az enyém. Szóval lelkiekben már minden stimmelt, csak még az élő találkozás hiányzott. S mivel ő rettentő zárkózott típus, nagyon nehezen tud magához közel engedni valakit, ezért mindig halogatta az első látogatásom időpontját. Nos, erre hamar ráuntam és július 17-én azt mondtam neki, hogy megvan a repülőjegyem, megyek Miamiba. Aztán 20 másodperc múlva elnevettem magam és mondtam, hogy csak vicc volt. Igen ám, de este 11 körül már tényleg vagy 5 különböző repülőtársaság oldalát böngésztem. Végül a svájci látszott a legegyszerűbbnek, Zürich-Miami, közvetlen járat, semmi átszállás, direkt a célba! Szerettem volna a foglalás elküldése előtt még megbeszélni vele ezt, de pont akkor nem vette fel a telefont, így mégiscsak rányomtam arra az Enterre és megvettem péntek éjjel 2 nappal későbbre a Zürich–Miami repülőjegyet. Vasárnap megérkeztem és természetesen nem hozzá mentem tolakodóan, hanem egy hotelbe, ahonnan felhívtam. Másnap már a gyerekekkel is találkoztam és másfél óra elteltével a kisebbik fia, Beni a medencében a karomon ülve kérdezte, hogy nem akarok-e „mindigre” itt maradni? Ezt az ő sajátos magyarjával adta elő, amit azóta is próbálok több-kevesebb sikerrel javítani. Hat nap után visszaröppentem Svájcba, de három héttel később már ismét Floridában voltam, újabb 11 napra. Így indult ez a floridai történet.

HRM: Éppen az esküvőd előtt kaptalak el egy órára, a mennyasszony beleegyezésével. Nem tudom, mit illik ilyenkor kívánni, gratulálni majd utólag gratulálok, ha túl vagytok rajta úgy, hogy egyikőtök sem futamodott meg az utolsó pillanatban. De mesélj nekem erről a házi esküvőről, hogyan működik ez ott Amerikában? Magyarországon még elég ritka, és főleg a kerti partikra korlátozódik.

Talfi: Ez úgy működik, hogy befizetsz 98 dollárt, kikéred a licenszet a hivatalból, és van két időpont, a mi esetünkben július 17. és augusztus huszonvalahanyadika közötti egy-másfél hónapos intervallum, amin belül akármikor megcsinálhatod az esküvőt. A lényeg az, hogy egy ilyen közjegyzőszerűség megjelenik a lakásodon, pecséttel és a hivatalos papírral, aki előtt kimondod az igent, és ő ráteszi a pecsétet a papírra, hogy megtettük a fogadalmunkat. Azt visszaküldjük a hivatalba, iktatják és küldik a hivatalos okiratot, hogy a házasság érvényes. Jönnek a barátok pár óra múlva és az egyik barátunknak van ilyen engedélye, hogy hitelesíthet aláírást, mint egy közjegyző, meg levezethet ilyen szertartásokat. Így aztán nyugodt körülmények között, a saját lakásunkban, a szűk baráti kör előtt fog ez a dolog most megtörténni, hat év után. Ennek már 2009-ben meg kellett volna történnie, eddig valami mindig volt, ami miatt halasztgattuk a dolgot, de most végre eljutottunk idáig is.

HRM: Mit csinálsz kint? Ott is zenélsz?

Talfi: Szerettem volna itt is tovább folytatni a zenélést, de ez itt más világ. A hotelekben naponta váltják egymást a zongoristák és az ilyen mértékű „költözködés” már nem tetszik, nem akarnék így élni. Ezért hasznosítva egy Zürichben elvégzett computer programozói tanfolyamot, itt is belevágtam a CNC programozásba. Gyorsan belejöttem és ezzel foglalkozom már 2010 decembere óta. Mellette működik a Talfi Music Production nevű cég is, ami eleinte inkább hangosításokra gondolva jött létre, de a piac telítettsége miatt ez már csak kisebb termekre korlátozódott. Ha valaki otthonról errefelé fellép, akkor én szívesen segítek a technikai gondjain. Pl. Keresztes Ildikót ily módon ismerhettem meg személyesen, kellemes csalódást okozott nekem, mert a televízión keresztül ő is másként hatott, mint élőben. Le a kalappal előtte, szuper jó karakterű ember és énekes. László Attilával mentünk egy 15.000 km-es turnékört, Kanadában és az USA északi felén. Na, ez volt az első és utolsó! Soha többé ilyen nagy vagy hosszú turnét már nem szeretnék játszani. Sok gyűrődéssel jár egy ilyen, és a végén a hazatérés után rájöttem, hogy anyagilag sem éri meg. Egy-két fellépés más helyeken, az rendben van, de ez a láncszerű fellépés nekem már sok.

HRM: Emlékszem, annak idején mindig azt mondtuk, hogy „bezzeg a Slamó-korszak”, meg „bezzeg a Slamó-dalok”. Aztán tavaly, ötvenévesen rám tört a nosztalgia, újrahallgattam a régi Edda lemezeimet és rájöttem, hogy a régi Edda nem Slamótól volt igazán nagy, hanem attól a billentyűjátéktól, amit te tettél hozzá a zenéhez, meg a „szőkített” akkordjaidtól. Csak kellett 50 év bölcsessége ehhez a felismeréshez, mert fiatal suhancként én is csak a gitárt meg az éneket figyeltem.

Talfi: Slamó meg Zsöci, a szóló- és a basszusgitár gyakran ugyanazt játszották, és unalmasnak találtam, hogy csak az megy, semmi akkordváltás, csak a monoton gitárriffek. És akkordokkal meg akartam törni, hogy legyen benne egy kis változatosság, legyen benne feszültség, miközben ők maradnak ugyanazokon a hangokon. Ez csak egy érzés volt belülről, hogy így kellene csinálni. De a billentyű nagyon sokszor el van nyomva az egyes lemezen, még sokkal több színt kaphatnának azok a dalok, csak én hallom, hogy mi lenne ott. De tervezem, hogy egyszer majd felveszek néhány dalt úgy, hogy szól az eredeti, de a billentyű picit erősebb lesz, mint a felvételen, pláne a háttérbillentyű, a hegedűgép, ami terített, mert azt nem hiszem el, hogy kihallják az emberek a felvételből, hogy ott milyen változások vannak, és esetleg teljesen más hatású lesz a végeredmény. És akkor majd jönnek a rácsodálkozások, hogy: „Ja, hogy ez így szólna, ha az a billentyű kicsit hangosabb lenne?” Mert a lemezen annyira hátra van keverve, hogy nem lehet hallani.

HRM: Hogy kerültél kapcsolatba a Zártosztály zenekarral? Hallottál róluk korábban?

Talfi: Nem, nem hallottam róluk. Csuka talált meg a Facebookon, elkezdtünk levelezni, aztán állítólag mesélte Zserbónak, hogy „Nem fogod elhinni, milyen nagy hír van! Megtaláltam a Talfit!” Innen indult ez a történet. Zserbó már régebben szerette volna kiterjeszteni a zenekar repertoárját a bakancsos időkre, de Csuka ragaszkodott az eredeti ars poeticához, hogy a hitelesség kedvéért csak a saját dalaikat játsszák, az Edda 5-6-7-ről. De így, hogy van egy tag az akkori időkből, elhárult az akadály.

HRM: De nem te leszel az egyetlen billentyűs a koncerten, ugye? Láttam fényképeket, már ezerrel próbálnak Zsigával. Én is le akartam menni egy közös próbára, hogy ott csináljam meg ezt az interjút, de mondták, hogy veled csak a koncert előtt egy-két nappal lesz összepróbálva a dolog.

Talfi: Persze, Lázár Zsiga ugyanúgy játszik majd, mint eddig, a ’85-88-as korszak dalaiban, én csak az első időszak dalainál fogok a színpadra lépni meghívott vendégként.

HRM: És arra nem gondoltatok, hogy az akkoriban ki nem adott dalokat kellene megcsinálni a Zártosztállyal, mint az Engedjetek saját utamon vagy a Hosszú az út, míg idáig elérsz? Hiszen azok a dalok a zenekar legsikeresebbjei voltak koncerten, és ami végül lemezre került, az is Gömöry Zsolt billentyűjátékával került bakelitre. Ezeket hallani az eredeti billentyűssel, az volna az igazi nagy durranás!

Talfi: Nem, ilyen terveink nincsenek. Zömmel az első lemezről fogunk játszani dalokat, és azt kértem a fiúktól, hogy úgy szólaljanak meg a dalok, ahogy a lemezen vannak. Ez főleg Csukára vonatkozik, mert ő hajlamos virtuózan szétszólózni a dalokat, már begyullad a gitár, pedig az Elhagyom a várost-nak van például egy nagyon jó dallamszólója, ami már az emberek fülébe cseng, azt úgy ismerik, úgy szokták meg, azt úgy kellene eljátszani. Ha én megtanulnék egy újkori Edda számot, ami nem az én időszakomban készült, úgy érzem, hogy kötelességem lenne annyira közel menni az eredetihez, amennyire csak lehet. Nem arról szól a dolog, hogy én abban a számban is bebizonyítsam, hogy milyen kib... jó billentyűs vagyok, és mennyire pörögnek az ujjaim. Ez egy zenész-betegség, hogy minden számban szétszólózzák az agyukat. Persze mindenki magából indul ki. Van, aki azt mondja, hogy ez egy koncert, az meg a lemez. De amikor én Baselben elmentem egy Supertramp koncertre, az szólt ott élőben, ami az én fülemben megvolt, megszokottá vált a lemezekről. Lehet, hogy egy-két szóló ki volt bővítve, de nem egy szanaszét improvizált, idegen zene szólt. Lehet, hogy rosszul gondolom, és a közönség azt akarja, hogy „Csuka, szedd szét a gitárodat!”, de szedje szét a többi dalban, a saját számaiban!

HRM: Van még itthon valaki a családodból, akiket meglátogathatsz?

Talfi: Papám, a volt Borsodi Szénbányák főmérnöke 2002 szeptemberében, mamám, az SZMT könyvelője pedig 2006 júniusában már az égiekhez csatlakoztak, nővérem, Ildikó pedig 1984 óta az USÁ-ban él, így már csak a lányom maradt otthon, mint közeli rokon, ő Siófokon él a férjével. Nem vagyok egy rokonlátogató típus, ha az időbeosztás úgy engedi, találkozunk, ha nem, akkor majd legközelebb. De a mostani utam kifejezetten a Zártosztály fellépés miatt jött létre. De ha már ott vagyok, a volt gimis osztályom is összehozott egy 40 éves érettségi találkozót.

HRM: Mikor jössz Magyarországra és meddig maradsz?

Talfi: Július 31-én indulunk drága Sophie-kámmal Miamiból és augusztus 1-jén délután érünk Budapestre egy Rómából jövő géppel. A visszaút pedig agusztus 19-én lesz. Ez alatt a nem túl sok nap alatt ide-oda rohangálások lesznek, RTL Klub reggeli műsora 3-án élő adás, meg a többi, amikről még nem tudok, majd csak ott derül ki. De mindig öröm nekem jó emberekkel újra találkozni, hát most ez is az lesz. Egy jó hangulatú színpadon jó zenészekkel együtt játszani, ez egy szuper dolog. A közönség ezt megérzi és ezáltal még felszabadultabbá válik egy buli. Itt nincs semmi kavarás, ez annak a haragosa, ez most így meg úgy... Semmi ilyen, csak zenéljünk egy jót és örüljünk. Ez a legfontosabb. Lesznek biztos olyanok is, akik csak kíváncsiságból jönnek el, de őket is nagy szeretettel fogom ismét látni. És olyanok is biztos lesznek, akiket már nem ismerek meg első látásra. Ez megtörténhet, ha az ember 15 évenként jelenik csak meg...

HRM: Tervezel-e újabb fellépéseket, vagy ezen nem gondolkodtál, esetleg attól teszed függővé, hogy ez a buli hogy sikerül?

Talfi: Erre utaló gondolatok már vannak, de igazából csak a buli után lehet majd erre választ adni. Ha az sikeres lesz, akkor igen, akkor van értelme, ha csak fél-langyosra sikeredne, akkor inkább nem. Bár ezt kétlem, hiszen a Zártosztály eddigi fellépésein mindig jó hangulat volt, kedveli őket a közönség, csupa szuper zenész van a színpadon és megy a felszabadult őrültködés. Ez mindenkinek bejön.

HRM: Köszönöm az interjút! Egy élmény volt veled beszélgetni! Remélem, hamarosan találkozunk személyesen is!

Készítette: CsiGabiGa