Katatonia: Sanctitude

írta TAZ | 2015.06.29.

Megjelenés: 2015

Kiadó: Kscope

Weblap: http://katatonia.com/

Stílus: Dark metal

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

A svéd zenekart elérte a változások szele. Hogy miért mondom ezt? A sokáig töretlen csapategység ugyanis a remekül sikerült ’Dead End Kings’ és az akusztikus ’Dethroned & Uncrowned’ után váratlanul megbomlott, elsőként Per "Sodomizer" Eriksson gitáros távozott a bandából, majd pedig a csapatot másfél évtizedig szolgáló Daniel Liljekvist dobos is kilépett. Jonas Renkse zenekara pedig újrakiadásokkal és koncertfelvételekkel igyekezett maga mögött hagyni az elmúlt éveket. A nemrég kilépett zenészekkel felvett ’Last Fair Day Gone Night’ nyitotta a sort, melyen a londoni KOKO klubban rögzített bulin kívül egy alapos, átfogó dokumentumfilmet is láthatunk a csapat elmúlt 20 évéről. Nagyon hangulatos, sztorizós összegzés a múltról, elsősorban Jonas és Anders tolmácsolásában, és nem utolsósorban méltó búcsú Pertől és Danieltől. A március végén kiadott ’Sanctitude’ viszont már egy új kezdet első hírnöke, bár a csapat tavaly lezajlott akusztikus turnéjára egyelőre csak kisegítő zenészek ugrottak be a megüresedett posztokra. A gitár és vokál feladatokat a The Pineapple Thief frontembere, Bruce Soord vállalta be, aki nem mellesleg az utóbbi időben a Wisdom Of Crowds név alatt egy remek lemezt hozott össze Jonasszal. A különböző ütőhangszereket pedig egy remek sessionzenész, JP Asplund szólaltatta meg, aki a ’Dead End Kings’ lemezen is besegített.

Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy mi tartott olyan sokáig, hogy megszülessen ez a kis összegzés a koncertfelvételről. Nos, hiába próbálom meg naprakészen követni a bandák friss anyagait, koncertfelvételeit, be kell látnom, hogy lehetetlen tartani a tempót a nagy dömpingben. Az embernek már arra is alig marad ideje, hogy egy szűk másfél órát szánjon egy ilyen mély mondanivalóval rendelkező zenére, pedig őszintén mondom, nagyon is megéri, hiszen a svédek már megint egy zseniális kiadványt tettek le az asztalra. Tátott szájjal néztem, hogyan adják elő komor opuszaikat a srácok, templomba való csomagolásba zárva. Igen, templomban, a helyszín ugyanis a lenyűgöző londoni Union Chapel, rengeteg előadó kedvelt koncerthelyszíne, ha csendes-ülős műsorról van szó. Magazinunk hasábjain Pálinkás Andris tollából egyébként már olvashattatok egy templomi beszámolót, igaz, akkor az Anathema volt a főattrakció, számomra viszont ez még egy pont, ami miatt rettenetesen irigyelhetem a kollégát az ott szerzett élmények miatt. Azonban mégsem jártam rosszul, hogy nekem csak a ’Sanctitude’ maradt, ugyanis a felvétel hangulata teljesen lenyűgöző.

A buli elején egy búgó hang és a falnak támaszkodó Bruce Soord sötét sziluettje fogad minket, majd másodperceken belül felsétálnak az emelvényre a srácok és a nyugis In The White első akkordjai nyitják ki a Katatonia szelencéjét. A felszabaduló esszencia és Jonas kifejező éneke azonnal megrezgeti a gótikus templom falait, melyek remek akusztikával bírnak, ez pedig valamilyen szinten a felvételről is visszatükröződik. A gyertyafényekkel körbeölelt, misztikus hangulatú színpadon sokkal hatásosabban csendül fel mindegyik dal, a folytatásban az Anders és Bruce kristálytiszta vokáljaival megtámogatott Ambitions táplálja tovább a szokásos bánatos atmoszférát.

Csonkig égett gyertyák, a reflektorok generálta örvénylő fények és a hegyi patak tisztaságával vetekedő ének jellemzi a teljes felvételt, melynek rettenetesen nehéz kiemelni a csúcspontjait, az viszont biztos, hogy a koncerten sosem játszott, búgó, akusztikus basszussal felvezetett Gone egy gyöngyszem, csakúgy, mint a hasonló cipőben járó Day. Ezen kívül a ’Dead End Kings’ dalainak átdolgozott változatai viszik a prímet, például a sebészi pontossággal kimért és kidolgozott Racing Heart vagy az érzelemmel csordultig töltött Lethan.

Jonas nem egy vérmes frontember, koncerteken általában hosszú haja mögé burkolózva ontja magából a fájdalmas dallamokat, ha pedig a keménységről van szó, akkor koromfekete haját megrázza becsületesen. Itt ilyenről szó sincs, meglepő módon ő is gitárral ül a színpadon, a szólókat precízen, hibátlanul játssza, hangja egy pillanatra sem bicsaklik meg, pedig egy ilyen visszafogottabb, akusztikus bulin sokkal jobban kell koncentrálni az intonációra, ő viszont abszolút jelesre vizsgázik. Hozzáteszem, társaira sem lehet panasz. Azt már megszokhattuk, hogy Anders gitárjátékán kívül vokáljaival is nagy löketet ad a daloknak, a meglepetésfaktort így Bruce Soord szállítja, aki maximális átéléssel játszik minden egyes hangot, legyen az a billentyűn, a gitáron, vagy csak egy magas, tiszta vokál. Nem lepődnék meg, hogyha végül ő csatlakozna a zenekarhoz a megüresedett gitáros posztra.

JP Asplund kongái az A Darkness Coming című dalban rendkívül egzotikus hatást keltenek, de hasonló hangulatot áraszt magából az egyébként is különcnek mondható Idle Blood, aminek a végére Jonas egy kis bluesos felhangokkal bíró szólót is bevállalt. Nem sokat pepecsel a konferálással Renkse mester, a koncert elején el is mondja, hogy rettenetesen izgulnak, bár ezt sem az első szettben, sem a ráadásblokkban nem vehetjük észre, amit állítólag nem próbáltak össze. Ezt mondjuk kötve hiszem, mert például az Evidence-ben remekül ütőzik énekes barátunk, ami egyébként az est egyik legritmikusabb, legmozgalmasabb dala. A pár extra műsorszámot pedig nagy ováció fogadja, a templomot megtelítő rengeteg Katatonia rajongó átszellemülten hallgatja kedvenceit, a számok között viszont egy-egy true fan bekiabálása olykor oldja egy kicsit a hangulatot.

A banda remekül lőtte be a koncert hosszúságát, mert nem megterhelő hallgatnivaló a felvétel, az átdolgozott, akusztikus verziók pedig csak olyannyira süllyesztenek el a magányos, depresszív hangulatba, hogy az érfelvágás eszünkbe se jusson. Ráadásul a The Gathering gyönyörű norvég énekesnője, Silje Wergeland bájos mosolya és karakteres hangja melengeti búcsúzásképpen a lelkünket a The One You Are Looking For Is Not Here című dalban, ami után már csak a köszönetnyilvánítás és meghajlás marad hátra az estből.

Pontszám: 9