Holtbiztos tipp: Toto - PeCsa Music Garden, 2015.06.26.

Ha úgy alakul az életed, hogy az évben csak egy koncertre tudsz elmenni, akkor adok egy holtbiztos tippet: Toto! Nem azért, mert „illik elmenni rá”, vagy mert ők játsszák a hetvenes, nyolcvanas években agyonhallgatott rádióslágereket, mint a Hold The Line vagy a Rosanna. Legkevésbé ezekért menj el! Azért menj el, mert ezek a zenészek (újra) szívből zenélnek és ráadásul igen magas színvonalon, olyan technikai háttérrel, olyan tökéletes megszólalással, amit ritkán hallani élőben. Ja, ezzel a tippel már elkéstem. Mintha vasárnap súgnám meg a szombati ötöslottó nyerőszámait. Na mindegy, majd legközelebb jusson eszedbe!

Pénteken este sokaknak eszébe jutott elmenni a PeCsába, én magam kissé megkésve 8 előtt 2 perccel furakodtam előre a VIP kapuhoz Soto pólómban (a meglévők közül ez állt legközelebb a Totóhoz), amit akkor már megnyitottak a jeggyel érkezők előtt is. Nem tudom, korábban mi történt, de a hivatalos kezdési időpont előtti pillanatokban még majdnem a Közlekedési Múzeumig kígyózott a sor. Ekkor már Bogdán is ott állt a beengedők mellett és talán az ő unszolására 3 kaput is nyitottak, mert a 8 órás kezdés, a 2 órás műsor és a 10 órai csendrendelet elég feszes ütemet diktált a zenekarnak. Nos, bent már ekkor gyakorlatilag telt ház volt, és mire a kint várakozó tömeg is bejött, gyakorlatilag hering-módszerrel, szorosan egymáshoz tapadva vártuk a zenekart. A koncert alatt a sorok között 2 korsó sörrel flangáló „nem-bírok-ki-két-órát-pia-nélkül-meg-a-haverom-se” típusú furakodóknak ennek megfelelően szegény édesanyjuk csuklott otthon rendesen.

A Toto 2010-es újjáalakulásakor csak egy nyári turnéról volt szó, Mike Porcaro ápolási költségeihez való hozzájárulás címén, de aztán annyira jól sikerültek a koncertek, olyan jó volt a fogadtatás, és olyan jól érezték magukat a zenészek is, hogy tartóssá vált ez a kapcsolat. Az eredeti tagok közül David Paich, Steve Lukather és Steve Porcaro, valamint a Jeff Porcaro halála óta velük dolgozó Simon Phillips és a 86-88-as éra énekese, Joseph Williams alkották a magot. Sajnos azóta Simon Phillips elköszönt a többiektől, és a pótlására Keith Carlockot hívták a csapatba, aki tisztességesen fel is dobolta az új lemezt, de a turnét már nem tudta vállalni, így a helyettes helyetteseként Shannon Forrest ült a dobokhoz. Nem véletlenül cinkelte Luke a bemutatás során, hogy olyan country nagyágyúkkal zenélt korábban, mint Taylor Swift. „Valami régi, valami új!” – szokták mondani a daloknál, hiszen az új lemez bemutatása mellett mindig kell teret adni a régi slágereknek. Steve Lukather előbb említett „expozé”-jában viszont a zenészekre vonatkoztatva mondta el ugyanezt. Hiszen két ekkora géniusz, mint Jeff Porcaro és Simon Phillips árnyékában Shannon Forrest akármilyen jól teljesít is, mindig ott lesz a nézőkben a hiányérzet. De. És most jön a nagybetűs DE! Luke megkereste régi barátját, Lenny Castrot, aki már a 80-as években a Totóval turnézott, sőt, a híres Africa stúdiófelvételein is közreműködött hajdanán. Vele kiegészülve már egy ütős ütősszekció jött össze. A háttérvokalistáknál is hasonló volt a helyzet: a 2010-es turnéra szerződtetett énekes, Mabvuto Carpenter mellé azt a Jenny Douglast hívták vissza, aki a kilencvenes években került a turnécsapatba, amikor Luke vállalta fel a szólóénekesi szerepet is. És még egy régi harcostárs került elő: a basszusgitárnál újra az eredeti zenész kolléga, David Porcaro. Bocs, David Hungate. De esküszöm, az öreg basszer olyan volt, mintha a másik ősz hajú, szemüveges feketeinges, Steve Porcaro ikertestvére lenne.

Nyolc óra után 5 perccel úgy döntöttek, nem várhatnak tovább, és belekezdtek a programba: Running Out Of Time. Ahogy Luke belecsapott a kék Musicman gitárjába (és ahogy később átváltott feketére, majd az ötödik dalban behozta a Sammy Davis Jr. mintázatú Musicmanjét), már nem érdekelt többé a tömeg, a lökdösődés, csak azt a rést kerestem, ahol a legtöbbet láthatok a színpadból. A mellőzöttségben jócskán elhízott Joe Williams rendesen lefogyott a 2013-as ’Live In Poland’ felvételeire, de azóta mintha megint felszedett volna pár kilót. De bánja kánya, amíg ilyen hangja van, senki sem sírja vissza az eredeti énekest, akinek a nevét nem mondjuk ki, mint Voldemortét a Harry Potterben (lásd: Lukather-interjúk). Szóval bátran belevágtak a közepébe, tízpontos lemezhez méltóan 5 számot elnyomtak a 'Toto XIV'-ről. Lehetett volna több is. Példának okáért a koncert leggyengébb pillanata volt, amikor Steve Porcaro, hogy ő is bizonyítsa énekesi és dalszerzői kvalitásait, elénekelte az első lemezről a Takin' It Backet. Az a dal annyira gyenge, hogy én még a bemutatkozó album turnéjából is kihagytam volna! Helyette bátran előadhatta volna az új lemezről a The Little Things című dalát. A nagy kvalitásoknak is kell valaki, akinek kívülről van rálátása a dologra, úgyhogy én megmondom, mi volt a másik dolog, ami nem tetszett: David Paich zongoraszólója mintha a Great Expectationshöz írt intró lett volna, a dal témáit felismertem a játékában, a kettőt egybemosva előadni zseniális lett volna. De így, hogy a kettő között szendvicsbe fogták szegény Pamelát, egy értelmetlen, időhúzó intermezzóvá vált. Ami helyett akár elnyomhattak volna egy Unknown Soldiert. Nagyjából ennyi, ami rosszat tudok mondani a koncertről, meg hogy érthetetlen módon lassabban játszották a dalokat a megszokottnál (lehet, hogy a countryzenén edződött dobos miatt?).

Térjünk hát rá a nagy pillanatokra, amikből bőven kijutott az idelátogató rajongóknak. A nyitó dal utáni I'll Supply The Love is remekül hangzott, főleg, hogy a végén átment Hydrába, amit csak az igazán vájtfülűek hallottak meg, de a nemrég elhunyt Fergie Frederiksent megidéző Stranger In Town a koncert egyik csúcspontja volt. David Paich felnyírt hajú tarajosgőte feje nagyon nem volt szimpatikus, úgyhogy annak külön örültem, hogy erre a dalra felvette legendás cilinderét. A magyar hölgyek tiszteletére ajánlott I Won't Hold You Back és a kötelező Hold The Line, valamint a szerintem – a korább írtak szerint – elhibázott Takin' It Back után újabb csúcsponthoz érkeztünk. A 'Kingdom Of Desire' lemezen vált Steve Lukather a zenekar szólóénekesévé. Erről az anyagról köszönt vissza ránk a Never Enough, melyet Lenny Castro játéka nélkül értelmetlen lett volna műsorra tűzni. A Great Expectations az új anyag zárótétele, vitathatatlanul legkomplexebb alkotása, amit még tovább bonyolítottak élőben azzal, hogy a háttérvokalistából rövid időre szólóénekessé avanzsáló Jean-Michel Byron emlékét is megidézték négysornyi Can You Hear What I'm Saying beleolvasztásával. A csúcsok csúcsa, az olvasztótégelyek ritkán tapasztalt gyöngyszeme viszont a 'Fahrenheit' lemez balladája volt, a Without Your Love, Luke énekével és a gitárszóló végén váratlanul a valaha hallott legjobb Little Wingbe átúszó megoldással. Ez már a Lukather szólókoncertek hangulatát varázsolta néhány percre a PeCsa színpadára.

A The Road Goes Ont a Porcaro testvéreknek ajánlották, akik – ahogy Luke mondta – a „következő világban” már újra találkoztak. Most élőben hallgatva ezt a dalt döbbentem rá, hogy mennyire Pink Floyd-os feelingje van. És ahogy Luke az akusztikus gitárt szinte észrevétlenül cserélte elektromosra a szólónál, az valami fantasztikus volt. A kötelező slágerekről meg csak annyit, hogy amilyen ritmusképletek, felütések vannak a Pamelában vagy a Rosannában, olyanról a fizetett slágergyárosok még csak nem is hallottak. Szóval már csak népnevelési célzattal is érdemes a Toto örökzöldjeit újrahallgatni.

A ráadásban a 'Toto XX' című, ritkaságokat, kiadatlan felvételeket tartalmazó album On The Run című dalával jöttek vissza, illetve amit abból már a 'Live In Poland' lemezre csináltak. Vagyis egy Child's Anthemből, egy On The Runból és egy Goodbye Elenore-ból gyúrt egyveleggel. Jó volt, de a zenekart ismerőknek már nem újdonság. A második ráadásban pedig ott volt a kötelező Africa, amiben Joseph Williams kétórányi éneklés után úgy tartotta ki a magasakat, mint Toldi Miklós a petrencerudat, midőn az utat mutatta Budára. De amitől még inkább tátva maradt a szánk, az Lenny Castro perkaszólója volt, amihez Shannon Forrest csak pianóban asszisztált. Összességében ezek a nagybetűs ZENÉSZEK megmutatták, hogyan kell a kötelező gyakorlatokat is felejthetetlenül bemutatni. A koncert előtt progresszív-mániás Dzsó barátom azt mondta, hogy hagyná a fenébe a bugyinyitogató slágereket és teletenné a műsort olyan dzsesszes dolgaikkal, mint a Jake To The Bone vagy a Dave’s Gone Skiing, de utána bevallotta, hogy elsírta volna magát, ha kimarad az a percussion-szólóval megspékelt Africa.

Szóval, ha úgy alakult volna az életem, hogy az évben csak egy koncertre tudok elmenni, akkor az a Toto lett volna. És összehasonlítás hiányában is bátran vállalnám, hogy ott voltam az év koncertjén. Köszönöm a Livesoundnak, hogy elhozta Simon Phillipset és a Totót, még ha külön-külön is, és ha elhozná a már szintén külön utakon járó Uriah Heep után Ken Hensleyt is, akkor a magam részéről megszavaznám Bogdánnak az év koncertszervezője címet.

Setlist:

Running Out Of Time / I'll Supply The Love (Hydra) / Burn / Stranger In Town / I Won't Hold You Back / Hold The Line / Takin' It Back / Never Enough / David Paich Keyboard Solo / Pamela / Great Expectations (Can You Hear What I'm Saying?) / Without Your Love (Little Wing) / Holy War / The Road Goes On / Orphan / Rosanna /// On The Run Medley (Child's Anthem / On The Run / Goodbye Elenore) /// Africa

Szerző: CsiGabiGa (és Dzsó, akinek a véleményét meghallgattam, mielőtt megírtam volna ezt a cikket.)

Képek: Török Hajni
Köszönet a Livesoundnak!